Magyar Narancs: Hogyan jelent meg a hálózatkutatás az ön életében, és általában az üzleti tudományokban?
Hakan Hakansson: E hosszú történet kezdetén főként azt vizsgáltuk, hogyan viselkednek a svéd cégek a nemzetközi porondon. Mind a beszerzés, mind a marketing területén végzett tanulmányaink azt mutatták, hogy a vállalkozások elsősorban hosszú távú üzleti kapcsolatokra építenek. Ez a gyakorlat igencsak távol áll a szabad piacok leírásától, ahol atomizált szereplők kötnek egymással üzleteket. Próbáltuk megérteni, leírni az üzleti folyamatokat, egyedi példákat és az egész országot átívelő eseteket is elemeztünk. Az IMP Groupot (Industrial Marketing and Purchasing Group) csak azután alapítottuk meg, hogy már ezernél is több vállalatközi kapcsolatot megvizsgáltunk Svédországban, Németországban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Olaszországban. Minthogy e cégeknek nemcsak belföldi, de külföldi partnereik is voltak, képet kaptunk az országok közti különbségekről is. Újra és újra ugyanabba a jelenségbe ütköztünk: a stratégiai üzletfelek hosszú távú kapcsolatot tartanak fenn. Ekkortájt született meg a hálózat mint fogalom. Úgy tűnt, hogy ez jól írja le a valós helyzetet, mivel az esetek többségében nemcsak a kapcsolat két résztvevője meghatározó, hanem a többi szereplő is, akikhez ők kapcsolódnak. A 70-es évektől próbáltuk hangsúlyozni a kapcsolatok fontosságát - ma már szinte mindenki elfogadja ennek a megközelítésnek a relevanciáját. A kérdés manapság inkább az, hogy az üzleti kapcsolatokra elkülönült párokként vagy egy hálózat részeként tekintsünk. Véleményem szerint a hálózati felfogás adja a legjobb elemzési keretet.
MN: Mondana egy példát a hálózatelmélet gyakorlati alkalmazására?
HH: A hálózatban mindig lényeges kérdés, hogy ki és miért fizet. Vajon a kapcsolat mindkét résztvevője fizet egy-egy fejlesztésért, vagy esetleg valaki más is beszáll a fejlesztés finanszírozásába? Az IKEA-nál például elvárják a beszállítóktól, hogy folyamatosan fejlesszék a termékeiket, de nem akarják, hogy a fejlesztések csak és kizárólag az IKEA igényeit elégítsék ki, mert akkor a termék árán felül az innovációt is az IKEA-nak kellene megfizetnie. Azt szeretnék, ha a beszállítóik fejében ők szerepelnének első számú vásárlóként, de elutasítják azt az innovációt, ami kifejezetten csak az ő igényeiket szolgálja ki. Ezáltal élvezik az innováció előnyeit, de nem kell fedezniük az összes innovációs költséget.
MN: Magyarországon is érdekes kérdés ez: mit tehetnek az olyan kis beszállítók, akik erősen kötődnek egy-egy nagy vásárlóhoz?
HH: Az egyedüli esélyük az, ha találnak maguknak más üzletfeleket is, akikkel új kapcsolatot tudnak kialakítani. Ha felhasználják őket a nagy vevők, hogy új termékeket fejlesszenek, akkor ezeket a fejlesztéseket érdemes felhasználniuk más partnerek megbízásainál is. Rajtuk múlik, hogy mennyire tudnak intenzív és jövedelmező kapcsolatot kötni más szereplőkkel; ez a boldogulásuk kulcsa. Mivel sosem lesz elegendő alkupozíciójuk ezeknek a kisebb beszállítóknak, hogy fejlesztésük költségeit behajtsák fő megrendelőjüktől, a keletkezett tudásukat más üzletfeleknél is kamatoztatniuk kell.
MN: Milyen következtetések adódnak ebből a gazdaságpolitika számára?
HH: Itt fontos tisztáznunk a piac és a hálózat közti különbséget. A definíció szerint a piac külső beavatkozás nélkül hoz létre valamifajta hatékony egyensúlyt. A hálózat azonban sosem semleges, mivel a gazdasági erő mindig egyenlőtlenül oszlik el a résztvevők között. Ennyiben szembeszökő a piac és a hálózat közötti különbség. A piac esetében mindig elfogadható érv a beavatkozás elkerülése mellett, hogy magától sokkal jobban működik. Ám egy hálózat esetében ez a természetes egyensúly nem jön létre, így indokolt a külső gazdaságpolitikai beavatkozás. Ilyen lehet egyes szereplők alkupozíciójának gyengítése és mások erőforrással való ellátása. E tekintetben a hálózat több lehetőséget ad a gazdaságpolitika számára. Szélsőséges esetben még az is elfogadható, ha a gazdaságpolitikai beavatkozás néha kisebb károkat okoz - ameny-nyiben egyéb beavatkozásaival nagyon pozitív hatást ér el.
MN: Mindazonáltal az erősebb gazdaságpolitikai beavatkozás eltorzíthatja az ösztönzőket.
HH: Valóban. Emiatt életbevágó az, hogy a kormánynak pontos elképzelése legyen arról, mi a jó az ország gazdaságának, és ezáltal az embereknek. Fontos, hogy ne adják csak úgy oda a döntés jogát a multinacionális cégeknek. Nem természetes, ha kizárólag ők döntenek, mivel a magyar emberek érdekeit is képviselni kell valakinek.
MN: Milyen következtetések adódnak az innovációs politikával kapcsolatban a hálózati szemléletből?
HH: A tudományos kutatás támogatása mindig jó ugródeszkát jelenthet egy ország számára. Sokan hiszik, hogy ha a kormány támogatja a magyar tudományos kutatást, annak elsődleges hatásai Magyarországon fognak jelentkezni. Sajnos a nemzetközi üzleti hálózatok miatt ez nem ennyire egyértelmű. Az általános inkább az, hogy ha kifejlesztenek egy új technológiát, akkor egy nemzetközi szereplő elviszi azt Németországba vagy Franciaországba, hogy termeljen belőle és eladja. A végén csak a tudomány költségei maradnak, az abból származó előnyök elvesznek.
MN: Talán egy közös európai tudománytámogatási rendszer tudná ennek elejét venni.
HH: Így van, de prioritást kell élvezniük a helyi érdekeknek. Nem szabad megengedni a nemzetközi cégeknek, hogy aránytalanul sokat vegyenek ki a lokális erőforrásokból és eredményekből.
MN: Hogyan zajlik az innováció egy vállalati hálózatban?
HH: Amikor azt vizsgáltuk, hogyan hatnak a hálózatok a különböző innovációs folyamatokra, találtunk negatív és pozitív példát is. A sikeres innovációk mindig szoros üzleti kapcsolatokból fakadnak. Ezért fontosabb az, ami a vállalatok között történik, mint ami a vállalatokon belül. Amikor a megbízó talál egy beszállítót és kialakítanak egy kölcsönösen jövedelmező viszonyt, szinte biztos, hogy előbb-utóbb valamilyen innováció is meg fog jelenni. Az ilyen kapcsolatokat jellemző kölcsönös tanulási folyamat és állandó interakció az, ami a vállalatok közötti tevékenységeket a vállalaton belüli tevékenységek elé helyezi. A vállalatközi tevékenység már az első fázisban, az ötlet kitalálása során is rendkívül lényeges. A tudományos innováció eredményeként létrejövő termék ugyanis tesztelésre és további tökéletesítésre vár. A tökéletesítés kulcsa pedig a folytonos kommunikáció. A második fázisban, a termelésben is meghatározó a megfelelő üzleti partnerek keresése. Ez főként kis országokban jelent problémát, ahol egy teljes termelési infrastruktúra szükséges ahhoz, hogy a prototípusból tömegterméket készítsenek.
MN: Egy ilyen érzékeny folyamatot hol segíthet a politika?
HH: Attól, hogy minden kezdeményezést pénzzel ösztönöznek, még nem fog az összes ötlet működni. Egy olyan elképzelés, amelyről megjelenik egy tudományos publikáció, még csak egy kezdemény - önmagában nem elég a sikeres alkalmazáshoz. Nagyon sok múlik azon, hogy a kidolgozott ötlet, a termék hogyan kapcsolódik be a termelési hálózatba. Például egy klaszter létesítésének támogatása hasznos lehet ebből a szempontból. Ott adott egy közös pont, amivel hatékonyságjavítást lehet elérni, így minden új ötletnek nagyobb esélye van a túlélésre.
MN: Mi tehet képessé egy gazdaságot az innovációra?
HH: A meghatározó a termelési és a tudományos képesség. A tudományos képesség szélesebb tudományos kapacitásépítést jelent, mint mondjuk egy kiválósági központ. Az igazi képességépítésnek sok pozitív hatása van a társadalomra, az innováción kívül elősegíti a jobb oktatást is. A termelési képesség fejlesztéséhez pedig a kormánynak először fel kell mérnie, milyen típusú termelési infrastruktúra van Magyarországon, majd célzottan támogatnia kell azok folyamatos fejlődését, hogy a rendelkezésre álló iparági tudást folyamatosan egészítse ki az új. Természetesen mindehhez sok idő és hosszú távú stratégiai szemlélet szükséges. De az nem vitás, hogy a képességek létrejöttét kellene segíteni az innovációk közvetlen támogatása helyett, ezek ugyanis stabilabb működést garantálnak, mint pusztán az innováció. Az innováció nem annyira lényeges, csak egy okozat, amely a képességekből szinte magától, organikusan nő majd ki.
Névjegy
Legfőbb kutatási területe az üzleti szereplők közti kölcsönhatásokat vizsgáló, napjainkban dinamikusan fejlődő hálózatelmélet. Ennek alapvető kérdése, hogy milyen hatásai lehetnek a vállalatok működésére az őket közvetlenül és közvetetten körülvevő szereplők közötti szövevényes kapcsolatrendszernek. A professzor az 1970-es évek közepén alakult IMP-kutatócsoport alapítója; ennek legújabb központja Magyarországon, a Corvinus Egyetemen, Mandják Tibor vezetésével nyílt meg tavaly. A Rajk László Szakkollégium és az Alinea Kiadó Határtalan hálózatok címmel jelentette meg esszégyűjteményét. A professzor nyerte el 2010-ben a Rajk László Szakkollégium Herbert Simon-díját is.
