A választójogi törvény reformja
A demokratikus politikai rendszerekben rendszerint a választási reform a legnagyszerûbb alkalom arra, hogy az igazságosság és a demokrácia helyes értelmezésérõl folytatott, emelkedett szócsaták örve alatt hátba szúrjuk politikai szövetségeseinket, és lepaktáljunk ellenfeleinkkel. Az ilyen reformok szépsége az, hogy sohasem a megszokott - kormány-ellenzék, Fradi-Újpest stb. - vonalak mentén osztják meg a politikusokat, hanem jövõbeli szavazótáboraik méretével és földrajzi elhelyezkedésével, esetleg a jó választási rendszer mibenlétével kapcsolatos (gyakorta érthetetlen, logikátlan és önsorsrontó, de ettõl csak még határozottabban képviselt) hiedelmeik szerint.
A nagyszabású dráma kibontakozására ezúttal kivételesen jó az esély. A magyar demokrácia történetében elõször van együtt két olyan párt (a Fidesz - MPP és az MSZP) kezében a parlamenti mandátumok szükséges - minõsített - többsége, amelyek önérdeke pillanatnyilag nagyon hasonlónak látszik. Még ha vezetõik nem is hiszik el, hogy immár itt a kétpártrendszer, abban talán nem kételkednek, hogy a következõ választáson megõrizhetik domináns szerepüket, méghozzá ügyeskedések nélkül, pusztán a választók akaratából is.
Gyõzzön a jobbik - kettõbõl
Logikus lenne az ötlet, hogy a többségi választási rendszer valamely változatával ajándékozzák meg egymást. (Ezekben mindig csak az a személy, illetve csapat kap mandátumot, amely és aki egy-egy területi egységen belül a legtöbb szavazatot szerzi meg, míg az úgynevezett arányos választási rendszerekben a mandátumokat a pártok listáira vagy jelöltjeire esett szavazatok arányában osztják ki.) Az országgyûlési választások esetén mindehhez az is elég, ha megszüntetik az amúgy is népszerûtlen pártlistás mandátumok intézményét, és csak a 176 egyéni választókerületet hagyják meg.
A közelmúlt közvélemény-kutatási eredményeibõl kiindulva ez azt biztosítaná, hogy a Fidesz - Magyar Polgári Párt és az MSZP egyike abszolút többséget szerez a parlamentben, a másik pedig monopolizálja az ellenzék szerepét. Ha a parlamentbe esetleg mégis bejutó kisgazda- és SZDSZ-képviselõknek meg is engednék, hogy nevetségesen alacsony számuk ellenére önálló frakciót alakítsanak, a bizottsági munkában ezek akkor se tudnának hatékonyan részt venni. A képviselõcsoportjuknak kijáró költségvetési apanázs és közszolgálati publicitás megcsappanása csöndben elsorvaszthatná pártjaikat.
Mielõtt azonban megkönnyeznénk a galád elpáholás elõtt álló gyengébbek sorsát, örüljünk inkább annak, hogy a választó eme radikális reform révén szavazatával az eddigieknél is közvetlenebbül szólhatna bele a kormányalakításba (igaz, a kisebb pártok szavazói csak akkor, ha parlamenti képviselet nélkül maradó kedvenceik helyett a két, esetleg három éllovas valamelyikére szavaznak). Több elemzõ és kibic esetleg még azt is megemlítené a nyereségek sorában, hogy a túlméretezett országgyûlés létszámát csak így lehet érdemben csökkenteni, a választók és az egyéni kerületi képviselõk kapcsolatának családias melegségét megõrizni, valamint a kormányzati instabilitás pokolköves rémét távol tartani. (Ezt már tényleg ne higgyük el.)
Vagy többõl
Eltekintve egyes, a közjó mibenlétérõl vallott, de sajnos ellenõrizhetetlen vélekedésektõl (például hogy a törvényhozásban minden jelentõs véleményáramlatnak társadalmi elterjedtsége arányában illik jelen lennie), végül is csak három nyomósabb ok szól a kisebb pártok maradéktalan lenyomása ellen: a rendszerváltozás utáni korszak konszenzuskeresõ szokásjoga elõször, aztán a szorongósabb politikusok félelme, hogy kétpárti Országgyûlés esetén õk tartósan ellenzékben, netán a papírformára is rácáfolva a parlamenten kívül maradhatnak, és - harmadszor - a két nagy párt kölcsönös ijedelme, hogy a másik csúnyán viselkedne egy kétharmados többség birtokában. (Az egypárti szupertöbbség a tisztán többségi választási rendszer mellett bizonyára igen gyakori maradna mindaddig, amíg a két nagy párt választótábora földrajzilag nem válna el egymástól az eddiginél sokkal élesebben.)
E három fenntartás minden valószínûség szerint elégséges lesz ahhoz, hogy az FMPP és az MSZP - ez idáig ismeretlen - reformjavaslatai formálisan a jelenlegi választási rendszer keretein belül maradjanak, és a felmerülõ ötleteket elég bonyolultan fogalmazzák meg ahhoz, hogy a sajtó és a közvélemény pillanatok alatt elveszítse a reform és a kis pártok okvetetlenkedése iránti érdeklõdését. (Például: az országos listás mandátumokat vonjuk össze a területiekkel, számukat osszuk el Madonna életkorával, és osszuk ki õket a korábbinál sokkal igazságosabb Rodolfó-módszer szerint.) A végeredményt egyszerû halandó annyira fogja megérteni, mint az MSZP-szavazók azt, hogy miként szerzett a jelenlegi rendszerben az FMPP bõ 3 százalékkal több szavazatot, mint az MSZP, ha utóbbi jelöltjeire még a második fordulóban is sokkal többen szavaztak.
A bizottságból kiszivárgó információk nyilván zavarosak lesznek kissé, és a sajtónak még az éberebb része is csak azt fogja ezek alapján taglalni, hogy a két nagy meddig áll még ellen a paktum kísértésének. A bizottsági elnöknek kiszemelt kisgazda képviselõ, Pokol Béla sietett is kijelenteni, hogy a tárgyalássorozatot csak úgy szabad elkezdeni, ha a kormánypártok jó elõre közös álláspontot alakítanak ki. Az SZDSZ elnöke is már hetekkel ezelõtt megkongatta a vészharangot, mire Vancsik Zoltán szocialista frakcióvezetõ-helyettes sietve cáfolta, hogy bármilyen különalkura lépnének az FMPP-vel.
Szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az elkövetkezõ hat hónapban erre nem is fog sor kerülni. Ezt a határidõt szabta ugyanis a hat párt a Pokol-bizottságnak arra, hogy olyan javaslattal álljon elõ, amely legalább öt párt támogatását bírja. A parlamentbe többnyire csak az FMPP kegyébõl bejutott MDF-es képviselõkkel alighanem meglenne a három. (A dolgok jelen állása szerint rajtuk amúgy sem segítene az arányosabb képviselet.)
Az átfogó reform pártját fogta egyébként a MIÉP és az SZDSZ 1998-as választási programja mellett a Horn-kormányt létrehozó 1994-es MSZP-SZDSZ-megállapodás is. ("A kétfordulós rendszert egyfordulóssá kell változtatni. A vegyes rendszer megõrzése mellett, az arányosság elvének figyelembevételével kell a választójogi rendszert változtatni.") A MIÉP és az SZDSZ most majd vállvetve küzdhet azért, hogy a parlament létszámát ne a kisebb pártok rovására csökkentsék. Más kérdés, hogy õk aligha tudnak majd olyan egységesen és hatásosan fellépni, mint a négy évvel ezelõtti ellenzék, amely egységesen vonult ki a szavazásról, amikor 1994 õszén az MSZP és az SZDSZ módosította az önkormányzati választási törvényt.
A kicsik fájdalma
A furcsa pár egyetlen természetes szövetségese eddig megtévesztõ álarcot öltött magára: bár a parlament létszámának csökkentése az FMPP (és az SZDSZ) választási programjában szerepelt (Torgyán József 1998-as programadó beszéde csak a távolba szakadt egykori magyarok szavazati joga mellett szállt síkra), mégis a kisgazda Bánk Attila kezdeményezte a kérdéssel foglalkozó bizottság felállítását. Meglehet, a kisgazda képviselõk között akad, aki szívesen beváltaná országgyûlési mandátumát mondjuk egy strasbourgira és az alkotmánybírák megmogyorózásának lehetõségére. (A bizottság feladata lesz ugyanis az Alkotmánybíróság jogkörének módosítására vonatkozó javaslat kidolgozása is, valamint hogy kifundálja, hogyan válassza meg a magyar nép közvetlenül Európa Parlament-i képviselõit.) Ettõl azonban még talány marad, hogy a kisgazdafrakció egészének miként lehetne eladni egy olyan javaslatot, amely veszélyeztetné jövõbeni mandátumaikat. Pokol Bélának a választási reformról eddig nagyjából annyi mondandója volt a nyilvánosság számára, hogy a bizottság ezzel kapcsolatos munkája eleve kudarcra ítélt.
Az érdekek összeegyeztetése valóban nehéz. A kisebb pártok pozícióit már az is rontaná, ha az egyéni kerületi, megyei és országos kompenzációs listás mandátumok száma azonos arányban csökkenne, miközben minden más érintetlen maradna. A megnövekedett egyéni választókerületek a korábbiaknál heterogénebbek lennének. Így az országos trendtõl eltérõ eredmények (értsd: egy-egy kisgazda vagy SZDSZ-es gyõzelem) relatív gyakorisága alighanem csökkenne. Ugyanígy, ha a jelenlegi rendszer marad, csak a képviselõk száma csökken, akkor az öt-tizenöt százalék közötti listás szavazatot szerzõ pártok listás szavazatainak egyre nagyobb része válik megyei listás mandátum helyett úgynevezett töredékszavazattá.
A matekban itt értünk a lényeghez. A jelenlegi rendszerben töredékszavazatok révén is lehet mandátumot nyerni (tudniillik az országos listán). Csakhogy. Míg 1998-ban megyénként 13 és 21 ezer között mozgott az a minimális szavazatszám, amivel még el lehetett csípni egy területi listás mandátumot (és még ez is vagy kétszerese volt az egyéni választókerületekben nyertes jelöltek tipikus elsõ fordulóbeli szavazatszámának), addig egy-egy országos listás mandátum már nagyjából 36 ezer szavazatba került. Könnyû belátni, hogy így a nagyobb pártok a mandátumokból messze szavazatarányuk feletti arányban részesülnek, és minél kisebb a parlament, annál inkább.
A választókerületek
Ám mégsem a kicsik és a nagyok érdekellentétei állnak Pokol Béla sikerélményének útjában. Ezeket azzal még át lehetne hidalni, ha az egyéni kerületi mandátumok száma az országos listásokénál sokkal nagyobb arányban csökken. Az igazi banánhéj, amin Pokol és bizottsága elhasalhat, az egyéni választókerületek határainak megváltoztatása. Ez ádáz politikai és bírósági csatákat jelent szinte minden, a többségi rendszert alkalmazó országban (gondoljunk csak bele, hogy milyen cirkusz lenne abból, ha néhány masszívan MSZP-s falut próbálnának Torgyán József mátészalkai választókerületéhez csatolni).
Az ilyen határmódosítások a magyar demokrácia történetében eddig nem az ordító aránytalanságok hiánya miatt maradtak el (gondoljunk csak bele: a dombóvári és a veszprémi 6. választókerület 27-28 ezer választópolgárát 1998-ban ugyanúgy egy-egy képviselõ illette meg, mint a budapesti 5. választókerületben élõ 60 ezer társukat), hanem mert az elmúlt tíz évben még arról sem alakult ki politikai konszenzus, hogy ki rajzolja át a határokat.
Az Országgyûlés létszámát persze sokkal egyszerûbb és botrányos határvitáktól mentes módon is lehet csökkenteni. 1989-ben például mind a Fidesz, mind az FKGP a tisztán listás választási rendszer mellett tört lándzsát - eredménytelenül. Az akkori ötletet felmelegítve, a 176 egyéni választókerület megszüntetésével egy csapásra 210-re lehetne csökkenteni az Országgyûlés létszámát (és ezután semmilyen lényeges akadálya nem lenne a további csökkentésnek sem). Ehhez csak a nagyobb pártoknak kellene elfogadniuk azt, hogy többé nálunk sem lehet a pártokra adott szavazatok 25, 33 és 29 százalékával a parlamenti helyek 42, 54, illetve 38 százalékát begyûjteni, amint az a magyar választások gyõzteseinek sikerült 1990-ben, 1994-ben és 1998-ban.
Ha erre hajlandók lennének az új törvény szabói, de nagyon szívükhöz nõttek az egyéni választókerületek, akkor megfontolhatják a kétszavazatos német rendszer követését. Ennek az a lényege, hogy az egyéni választókerületek nyerteseit addig egészítik ki képviselõkkel a pártlistákról, amíg a mandátumok százalékos megoszlása nem esik egybe (tetszõlegesen megállapítható mértékben és szabályok szerint) a pártlistákra adott szavazatok megoszlásával. Így aztán mindenkinek van egy egyéni kerületi képviselõje is, de a zöld meg a liberális káposzták is megmaradnak. Igaz, ebbõl a rendszerbõl csak akkor jöhet ki egy 200-250 fõs magyar parlament, ha az egyéni választókerületek száma 70-80-ra csökken (lakosságszám tekintetében még így is sokkal kisebbek lennének, mint a német választókörzetek). Mivel azonban a mandátumok pártok szerinti megoszlását a listás szavazatok döntik el, ebben a rendszerben politikai izgalmak nélküli rutineljárássá válik a választási körzethatárok kiigazítása, és jelentõségüket vesztik a választókerületek lélekszáma közötti különbségek is.
A tanulság az, hogy csak politikai akarat kell, és szinte bármilyen kívánságlistához lehet megfelelõ választási rendszert találni. A kis pártok számára kedvezõ megoldásra azonban csak valamilyen politikai elvek, vélelmezett közérdekek követése vehetné rá az FMPP és az MSZP képviselõit. Ilyenek hiányában marad a szabadfogású birkózás, aminek végén a kicsik vagy aláírják, amit a nagyok akarnak, vagy a média telik meg néhány napra annak taglalásával, hogy ezek (MIÉP, SZDSZ) még az ördöggel (az SZDSZ-szel és a MIÉP-pel) is összefogtak, csak hogy ezt a túlméretezett, költséges parlamentet fenntartsák. Hogy ezek után a nagyok kénytelenek lesznek-e magukra vállalni a költségvetési érdekek védelmét és a reform keresztülverését, azt majd hat hónap múlva meglátjuk.
Tóka Gábor
"Eltérõ érdekek vannak"
A MaNcs által meginterjúvolt politikusok sok konkrétumot nem árultak el arról, pártjuk pontosan mit tûzne az új bizottság napirendjére, egyikük azonban nyíltan kimondta: a létszámcsökkentés leginkább politikai kérdés.
Vancsik Zoltán (MSZP): Olyan választójogi törvényt kell csinálni, ha változtatni akarunk, amely jobban kifejezi a választók akaratát, arányos képviseletet biztosít, és amelynek a végeredménye a létszámcsökkentés. Az nem megy, hogy kimondjuk, 250 fõ kell, és ahhoz rendelünk egy választójogi törvényt. Nem szabad hagyni, hogy szavazatok elvesszenek, és meg kell tartani az ötszázalékos küszöböt. Az Igazságügyi Minisztériumnak három modellje van arra, hogyan lehet súlyozni a jelenlegi egyéni listás rendszert (például megyei lista-egyéni képviselõ, országos lista-egyéni képviselõ), ezért is kértük, hogy a miniszter asszony is vegyen majd részt a bizottság munkájában, nem csak a belügyminiszter. Hogy melyik verziót támogatjuk, még nem tudjuk. Döntõ kérdés lesz, hogy a kormányoldal képes lesz-e egy egységes javaslatot megjeleníteni, mert úgy látjuk, hogy a három kormánypártnak három különbözõ érdeke van, lévén az egyik nagy, a másik közepes, a harmadik kis párt. Azt mindenesetre kijelenthetem, hogy nem fogunk lepaktálni a Fidesszel a kis pártok kárára.
Répássy Róbert (Fidesz - MPP): A bizottság létrejöttét azért tartom jelentõsnek, mert az egyes pártok végre le tudják tenni az asztalra választójogi koncepcióikat egy kétharmados, a politikai rendszer egészét érintõ törvény ügyében. Ugyanis errõl nemcsak a három kormánypártnak, de mindegyik pártnak külön elképzelése van. Az MSZP például a kisgazdákhoz hasonlóan kétkamarás parlamentet szeretne, ahová bekerülnének a szociális partnerek is, egyfajta korporatív rendszer keretében. A kisebb parlament megvalósítható, ez csak matematikai osztás-szorzás kérdése - más kérdés, hogy ha hozzányúlunk a választójoghoz, az aránytalanabb irányba is eltolhatja a parlamenti képviseletet. Az egyéni választókerületek arányának növekedése nyilván a nagyobb pártoknak kedvezne, míg a listán szerezhetõ mandátumok számának növekedése a kisebb pártoknak kedvez. A cél az, hogy megtartsuk a jelenlegi vegyes rendszert, amelyhez egy kiegyenlítõ, kompenzációs lista is kapcsolódik. Lehet, hogy ezt csak a megyei listák eltörlésével tudjuk megvalósítani. Ahhoz, hogy 250 körüli legyen a parlamenti létszám, a kisebb megyékben - ahol kevés mandátum szerezhetõ - nehezen valósítható meg, hogy kis pártok is szerezzenek megyei listás mandátumot. Ha a megyei listás rendszer nem tartható, akkor a nagyobb listás választókerület megoldást jelentene, hiszen ha egy régióban 20-25 mandátum megszerezhetõ listán, ott a kisebb pártok is mandátumhoz tudnak jutni.
Pokol Béla (FKGP): Egyelõre még abban sincs egyetértés a kormánypártokon belül, hogy 320-ra, 280-ra vagy 250-re csökkentsük-e a létszámot. Ez azért sem mindegy, mert erõsen érinti az egyéni és listás kerületek arányát. Eltérõ érdekek vannak, kérdés, hogy a hat párt meddig hajlandó elmenni a csökkentésben. Most 176-210 az egyéni listás mandátumok aránya. Én valamiféleképpen a fele-fele arányt tudom elképzelni, de 300-320 fõ alá nem hiszem, hogy csökkenthetõ a létszám. Ha nagyon nagy a csökkentés aránya, az a listákat csökkenti, mondjuk százra, mert az egyénieket nem lehet 150 alá vinni. Igen ám, de ha egy 250 fõs parlamentben csak száz listás mandátum van, az oly mértékben sérti a kis pártok politikai érdekeit, hogy nem is érdemes célként kitûzni. Ha ennyire leviszem a listák számát, akkor megszûnik a területi lista - márpedig az a területi vezérkarok behozatali helye. Ez minden pártban feszültségeket jelenthet.
Seres László
Ami van
Jelenlegi választási rendszerünk világhíres bonyolultságáról, bár inkább csak viccek, semmint megilletõdött tisztelet tárgya. Ennek oka az, hogy az 1989-es kerekasztal-tárgyalások résztvevõi a többségi és listás választás (azóta Ukrajnától Grúziáig, valamint az egykori tengelyhatalmak - Olaszország, Japán - körében sokfelé meghonosodott) vegyítését még egy kompenzációs elvvel is megbolondították. Bár túlhevült politológusok idõrõl idõre megpróbálnak valami értelmet belelátni ebbe a szisztémába, valódi érdeme csupán annyi, hogy annak idején ebben sikerült megegyeznie a nagyszámú alkusznak.
Az egyéni választókerületben induló jelöltekre csak akkor voksolhatunk, ha a szavazás napján állandó lakóhelyünkön tartózkodunk. Ha a jelöltek egyike sem szerez abszolút többséget az elsõ fordulóban, akkor az elsõ három (illetve minden 15 százalék feletti szavazatot elérõ) jelölt marad versenyben. Az elkövetkezõ években annak illik majd fogadóórát tartania a választókerületünkben, aki a legtöbb szavazatot szerzi a ráadásban. A többi jelölt elsõ fordulós voksai töredékszavazattá válnak.
Azonban: csak annak a pártnak a töredékszavazatai számítanak, amely legalább hét területi listát állított, és az összes listás szavazatok legalább 5 százalékát megszerezte. Az utóbbi feltétel teljesítése nélkül területi listás mandátum sem szerezhetõ. Ezek száma 152, amibõl a kis Nógrádban 4, a fõvárosban pedig 28 osztható ki. A terület lélekszámától függõen így a helyi szavazatok ötöde és huszonkilencede között mozog az egy-egy listás mandátum elnyeréséhez szükséges kvóta.
Végül van még 58 kompenzációs vagy más néven országos listás mandátum, amelyekbõl az öt százalék feletti pártok összesített töredékszavazataik arányában részesednek. Az arányos képviseletet segíti, hogy a kvótás szabály által a megyékben betöltetlenül hagyott mandátumok hozzáadódnak e kompenzációs alaphoz. Ha például Nógrádban a KDNP a listás voksok ötven, másik öt párt pedig tíz-tíz százalékát szerzi meg, akkor a KDNP szerez két nógrádi mandátumot (feltéve, hogy országos szavazataránya meghaladta az öt százalékot), kettõ hozzáadódik a kompenzációs mandátumokhoz, és a többi öt párt nógrádi listás szavazatai töredékszavazattá válnak.
