A NATO a magyarok bejövetele elõtt
A jubileumi NATO-csúcs elsõ napján, vagyis április 23-án köszöntik a szövetség új tagjait, majd ünnepélyesen bevezetik õket a szövetség legfontosabb testületébe, az Észak-atlanti Tanácsba. A háromnaposra tervezett washingtoni találkozónak ez lesz a csúcspontja, s aligha kétséges, hogy a Clinton-adminisztráció - a Lewinsky-botrány és az impeachment árnyékában - mindent elkövet majd, hogy a bõvítést saját történelmi sikereként tálalja az amerikai polgároknak.
Ami nem lesz könnyû. A bõvítés ellenzõi, élükön John Warner szenátorral, a szenátus védelmi bizottságának elnökével, ugyancsak készülnek a nagy napra, bár õk várhatóan arról igyekeznek majd meggyõzni az amerikai nagyérdemût, hogy mégiscsak igazuk volt, mert az új tagok mindeddig képtelenek voltak teljesíteni a csatlakozási tárgyalásokon vállalt kötelezettségeiket. És most nem hadseregeik modernizációjáról, a NATO-tagországok színvonalához való felzárkóztatásról van szó - tehetik majd hozzá -, ez ugyanis a jövõ tíz-egynéhány évének lesz a zenéje. Hanem arról az alig másfél tucatnyi minimális követelményrõl, amelyek teljesítése nélkül képtelenek akárcsak békeidõben is együttmûködni a szövetséggel - hogy egy esetleges vészhelyzetet most ne is említsünk.
Szinte biztosra vehetõ az is, hogy az említett idõszakban a New York Times és a Los Angeles Times hasábjain megszólalnak majd azok a
szenátorok és képviselõk
is, akik a csatlakozás ratifikációja ellen szavaztak, s igyekeznek megvonni a bõvítés mérlegét, mondván: a csatlakozás elsõ köre kudarc, a következõt felejtsük el, de legalábbis toljuk ki beláthatatlan idõre. Eltökéltségük e téren oly szilárd, hogy John Warner akár katonai szakértõket is hajlandó megidézni bizottsága elé, hogy nyilvános meghallgatáson bizonyítsa igazát. Figyelmeztetése korántsem hatástalan, hiszen annyi már ma biztos, hogy a washingtoni csúcson nem hangzanak majd el újabb tagjelöltek nevei, s kérdéses az is, hogy - egy-két komolytalan frázistól eltekintve - szóba kerül-e egyáltalán a szövetség további bõvítése.
A Clinton-adminisztráció jelenleg még magabiztosan igyekszik cáfolni az ellenzõk érveit, azt állítva: Budapest, Prága és Varsó a hátralévõ szûkös idõkorlátok között mindent elkövet azoknak a technikai jellegû feltételeknek a megteremtésére, amelyek lehetõvé teszik országaik legalább minimális mértékû integrációját. A háttér- és a magánbeszélgetések során már korántsem ennyire magabiztosak, bár ilyenkor is úgy vélik: a helyzet azért nem olyan rossz, mint azt némelyek állítják; s ha Warner végül valóban a nyilvános meghallgatás mellett dönt, ilyen szellemben nyilatkoznak majd a katonai szakértõk is, élükön Wesley F. Clark tábornokkal, a NATO fõparancsnokával. Nyomatékosan hozzáteszik ugyanakkor: az, hogy végül sor kerül-e a védelmi bizottsági meghallgatásra, illetve lesz-e muníciója a New York Times és a Los Angeles Times publicistáinak, döntõen az új tagok magatartásán és igyekvésén múlik.
Az, hogy az új tagok még a minimális integrációhoz szükséges követelményeket sem tudják majd minden területen teljesíteni, régen nem titok. Lengyelország és Magyarország ugyanis már a Szövetséges Hatalmak Európai Legfõbb Parancsnokságának (SHAPE) 1998-as haderõ-tervezési ajánlásai kapcsán kijelentette, hogy korlátozott pénzügyi erõforrásaik nem teszik lehetõvé a haderõ-fejlesztési célok teljes körének határidõre való végrehajtását, így prioritásokat kénytelenek kijelölni a célok megvalósításában (többek között e körbe tartozik mindkét országban a nyelvi képzés, az irányítás-vezetés, a kommunikáció, a légtérellenõrzés-repülésirányítás, az azonnali és gyorsreagálású szárazföldi erõk fejlesztése). A katonai és biztonságpolitikai szakértõk a teljes körû interoperabilitáshoz (vagyis a szövetséges haderõkkel való együttmûködéshez és a közös alkalmazáshoz) szükséges szint elérését - mindkét országban - csak a csatlakozást követõ 3-5 éven belül tartják reálisnak, még azoknál a vezetési szerveknél és csapatoknál is, amelyeket egyébként elsõként jelöltek ki a NATO-integrációra. Ennek persze pusztán technikai okai is vannak, hiszen a NATO katonai dokumentációjának egy jelentõs részéhez csak a csatlakozást követõen juthatnak hozzá a tagállamok. Bár Csehország nyilvánosan nem tett a lengyelekéhez és a magyarokéhoz hasonló nyilatkozatot, az utóbbi évek cseh védelmi költségvetését alapul véve aligha valószínû, hogy az egyébként mindig eminensnek mutatkozni igyekvõ Prága sokkal elõbbre járna.
Az igazi probléma
persze a bõvítés ellenzõi számára sem az, hogy technikai értelemben meglehetõsen kétes színvonalú hadseregek kerülnek a szövetségbe. Errõl ugyanis a NATO-nak és John Warner bizottságának is egész pontos fogalma van, hiszen például a Magyar Honvédséget, illetve annak egyes részeit az elmúlt években átvilágították az angolok, a németek és az amerikaiak is. Azt állítani tehát, hogy zsákbamacskát vettek volna, erõs túlzás. Az ellenzõk aggodalma sokkal inkább politikai jellegû: attól tartanak, hogy olyan országok kerülnek a NATO-ba, amelyek elitjében nincs meg a kellõ politikai akarat arra vonatkozóan, hogy hadseregeik minél gyorsabban elérjék a NATO szintjét. Ennek az ellenkezõjét kell tehát elsõsorban bizonyítaniuk az új tagállamoknak, annál is inkább, mert részben ezen is múlik a NATO további bõvítése, s tekintettel arra, hogy az esetleges második kör résztvevõi környezetükbõl kerülnének ki. És ezen múlik térségük biztonsága is.
Amióta nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági-pénzügyi összeomlás több évtizedre megbénította Oroszországot, egyre gyakrabban hallatszanak olyan hangok az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy a NATO - mint egy esetleges orosz támadással szembeni hatékony védelmi koalíció - értelmét vesztette. Azt Brüsszelben és Washingtonban is régóta világosan látják: ahhoz, hogy a szövetség hosszú távon is fennmaradhasson, új célok megfogalmazására van szükség. A csatlakozási jegyzõkönyv életbelépésétõl a hazai kül- és hadügyéreknek mindössze néhány hét áll majd rendelkezésére, hogy teljes jogú tagként is részt vegyenek a szövetség új stratégiájának kialakításában, amelynek az április végi washingtoni jubileumi NATO-csúcsra kell kiforrnia magát. E pár hét során szembesülnek majd elõször élesben néhány olyan, a szövetségen belüli vitával, melyekhez eleddig nemigen szólhattak komolyan hozzá.
Az Egyesült Államok
például már több mint fél évtizede a NATO feladatkörének kibõvítésére törekszik: egy olyan, az USA által vezetett szövetséget kíván létrehozni, amely a washingtoni szerzõdés 5. cikkelyében rögzített területeken - vagyis a tagországok területén - túl is hatékonyan képes elhárítani az észak-atlanti térség érdekeit fenyegetõ veszélyeket. Washington ilyen "out of area mission"-ként emlegeti az Irak elleni intervenciót (!), a boszniai beavatkozást, s a szövetség kosovói válságban játszott szerepét. Emellett erõteljesen hangsúlyozza, hogy jelenleg a legnagyobb biztonságpolitikai kihívást - mind az Egyesült Államok, mind pedig a védelmi szövetség számára - a tömegpusztító (ABV) és a célba juttató (rakéták) fegyverek túlburjánzása jelenti. Vagyis az, ha e "játékszerek" netán terrorista csoportok és a terrorizmust támogató államok kezébe kerülnének. Amennyiben e koncepciót az áprilisi csúcson hivatalosan is magáévá teszi a NATO, az azt jelenti, hogy védelmét nem kizárólag saját területére korlátozza majd, hanem szelektív és preventív módon reagál minden olyan veszélyforrásra, függetlenül annak földrajzi helyzetétõl, amely az atlanti közösség létfontosságú érdekeit és biztonságát fenyegeti. Washingtonnak ehhez persze el kellene érnie azt is, hogy a NATO ilyen esetekben - és már erre is volt példa - függetlenítse magát a Biztonsági Tanács mandátumától, mert e nélkül a szövetség minden döntését felülbírálhatja Oroszország, Kína vagy Franciaország vétója. Az amerikai tervek tehát meglehetõsen ambiciózusak, de kérdés: mit szól ehhez az amerikai közvélemény, s támogatják-e az európai szövetségesek.
Azután ott van az USA európai jelenlétének kérdése, amelyrõl egyre gyakoribbak a szövetséges államok közötti viták. Az Európán belüli vezetõ szerepét és tekintélyét visszanyerni igyekvõ Franciaország például már régóta arra törekszik, hogy a kontinensen csökkenjen az amerikaiak jelenléte és befolyása. Párizs viszonylag önálló európai védelmi blokkban gondolkodik, amely a NATO keretein belül ugyan, de ellensúlyozni képes az Egyesült Államok valóban nyomasztó fölényét, a mainál egyenrangúbb partneri viszonyt alakítva ki az észak-atlanti térség két pólusa között.
Bár a francia elképzelés sokak számára szimpatikus, több ponton is megkérdõjelezhetõ. Az elmúlt években ugyanis az Európai Unió még saját kontinensének biztonsága érdekében sem mutatott különösebb elszántságot, ha olyan döntésekrõl volt szó, melyek esetleg áldozatokkal vagy komoly pénzügyi terhekkel jártak. Emellett a földrésznek ma nincs valódi vezetõ hatalma, az európai országok katonai ereje gyenge, védelmi költségvetésük pedig alacsony. Ráadásul ha az Egyesült Államok valamilyen ok folytán ki is vonulna Európából, vagy jelentõsen csökkentené befolyását, a kontinentális blokk vezetésére akkor sem az erre áhítozó Franciaország lenne predesztinált, hanem a gazdaságilag és önbizalmában egyaránt erõsödõ Németország.
Az európai önállósodás
gondolatának - persze más hangsúllyal - komoly támogató tábora van az USA-ban is. Nemcsak az izolacionisták között, de az amerikai politikai elit azon szélesebb rétegében is, amelynek kezd elege lenni abból, hogy az európai kontinens biztonságával kapcsolatos pénzügyi terhek döntõ részét továbbra is Washington viseli. Ezzel kapcsolatban január elején a Washington Postban meglehetõsen egyszerû, ám felettébb kellemetlen kérdéseket vetett fel a bõvítést ellenzõk egyik ismert figurája, Kay Bailey Hutchinson. A texasi szenátor asszony arra az egyébként közismert tényre hívta fel a figyelmet, hogy Európa jóval nagyobb mértékben függ a Perzsa-öböl olajától, mint az Egyesült Államok. Ilyen értelemben tehát Szaddám Huszein nem annyira Amerika, mint inkább Európa számára jelent halálos fenyegetést. Az Irak szomszédságában fekvõ államok védelmének döntõ terheit viszont mégis az Egyesült Államok viseli. Ráadásul úgy, hogy közben az európai szövetségesek csak szimbolikusan és vonakodva vesznek részt egy-egy akcióban. Hutchinson szemrehányásainak sora evvel nem ér véget. A képviselõ asszony nehezményezi, hogy a NATO déli szárnyán, a Földközi-tengeren állomásozó 6. amerikai flotta mellett a térségben adódó feladatokban a francia haditengerészet csak igen korlátozott mértékben vesz részt. Milyen alapon tart hát igényt Párizs a déli szárny fõparancsnoki posztjára? S végül egy utolsó példa: az Európai Unió gazdasági értelemben az USA-val közel azonos erõt képvisel, lakosságának lélekszámát tekintve pedig jóval meghaladja azt. Akkor vajon miért tízezer amerikai katona tartja fenn a békét a Balkánon, s miért kell mindezért évi egymilliárd dollárt fizetnie az Egyesült Államoknak!?
Aligha vitatható, hogy Hutchinson asszony kérdései zavarba ejtõek.
Annál is inkább, mert a csatlakozási jegyzõkönyv március eleji életbelépésétõl már a magyar politikusoknak is tudni kell rájuk válaszolni.
Tálas A. Péter
