Mivel a végső döntés joga a parlamenté, tét nélküliek mind az MSZP, mind a Fidesz népszavazási kezdeményezései, s evvel a két nagy párt tisztában is van - állítja az MDF elnöke. A népszavazást rövid távú politikai céljaik miatt erőltetik - miközben az ország életét hosszú távon meghatározó ügyek rendezésére esély sincs.
Magyar Narancs: Az utóbbi időben felmerült bennünk a kétely: miközben a parlamenti pártok a lázas munka látszatát keltik, nincs igazi politika Magyarországon. Már ha politika alatt a legfontosabb közös ügyeink megoldására irányuló szándékot és cselekvést értjük. Ön belülről hogyan látja ezt?
Dávid Ibolya: Az elmúlt két ciklusban erőteljesen átalakult, polarizálódott a politika: kettészakította az országot, s e kettészakítottság fenntartása érdekében folyamatos a hisztériakeltés. Az úgynevezett "faluparlamenttel" még arra is történt kísérlet, hogy a legkisebb közösségekben is szembeállítsák a "mi" embereinket az "övéikkel", de ez hála istennek hamvába holt. A mételyt, hogy színt kell vallani mindenhol: munkahelyi és baráti közösségben, családban, egyházban, mindenesetre sikerült elhinteni. Ez az irracionális szembenállás a tehetetlenségünk egyik oka. Vannak gazdasági, politikai viták, de azokat e magatartás miatt nem követik egyeztetések és megegyezések - vagyis megoldások, amik előrevinnék az országot. Mindeközben égetően fontos lenne dűlőre jutni a jövőnket meghatározó alapvető kérdésekben. Az Antall-kormány a társadalombiztosítás átalakításával és magának az egész demokratikus intézményrendszernek a megteremtésével mélyreható folyamatokat indított el. Mindenki tudta ugyanakkor, hogy ezeket a szabályozókat néhány év múlva felül kell vizsgálni, hogy a levont tanulságok alapján korrigálhassuk az 1990-1994 között meghozott nagy reformdöntéseket.
MN: Ennek éppen ideje volna már, nem?
DI: Lódít, aki azt mondja, hogy nincs szükség reformokra az egészségügyben, az oktatásügyben, a közigazgatásban és egy sor más területen. Ehhez azonban dolgozni kellene, tárgyalni, egyeztetni, kompromisszumot kötni - a reformkapkodás és az abszolút tagadás azt kontrázó, populista politikája helyett. Ehelyett ostoba szerepjátszások vannak, folyamatos a politikai görögtűz, mert a két nagy párt ezzel tudja lázban tartani szektás híveit. Felnőtt emberektől elvárható értelmes párbeszéd sincs, nemhogy eredmény. A politika inkább olyan témákkal bűvészkedik, mint a kampányszerűen újra és újra előszedett kisebb létszámú parlament, a különböző ügynökügyi nekibuzdulások vagy a pártfinanszírozás.
MN: Az utóbbi kettő azért nem álprobléma.
DI: De ha nincs valódi politikai szándék a megoldásukra, akkor egyik sem több, mint puszta figyelemelterelés. Arra jók csupán, hogy médiafelületet biztosítsanak a másik lenyomására és kijátszására. Pártfinanszírozás-ügyekben 2004-ben, 2006-ban és az idén is ezt láttam. Nemrég például több hónapos tárgyalás után, amikor már majdnem megegyezett az öt parlamenti párt, a két legnagyobb erő mondvacsinált okokból kihátrált az egészből. (Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet által koordinált tárgyalássorozat kudarcáról bővebben lásd: A konstruktív semmi, Magyar Narancs, 2007. augusztus 23.) Mindent összevetve elkeserítő lett a helyzet mára. A kormány nem kormányoz, hanem csupán érdemi hatástanulmányok nélkül tervezget, bejelent, majd visszavon, igaz, mindezt folyamatosan. Jellemző például, hogy másfél évig úgy vitatkoztak a kormánypártok az egészségügy átalakításáról, hogy arról egyetlen sornyi kormány-előterjesztés sem volt. Másfelől a Fidesz nem az európai értelemben vett klasszikus konstruktív ellenzéki feladatokat végzi - a végrehajtói hatalom parlamenti ellenőrzése, alternatív programok fölmutatása -, hanem az a legfőbb gondja, hogy egy parlamentáris demokráciában miként lehet ügyeskedni az önkényes kordonbontással vagy a népszavazás intézményével, és miként lehet ezzel az egyre inkább elkoptatott eszközzel tévhitekbe ringatni, feltüzelni az embereket.
MN: Mit gondol, hol csúszott meg ez az egész?
DI: Annak a jelei, hogy az ellenzék szerepe mindent ellenezni és blokkolni, már 1998 és 2002 között is markánsan megmutatkoztak, és ez erősödött 2002-től. Gazdaságilag pedig három párt, az MSZP, a Fidesz és az SZDSZ tette tönkre az országot 2002-ben, a mérhetetlenül populista és rövidlátó 100 napos program elfogadásával. Emiatt mára 5-6000 milliárd forintnyi veszteséget halmozott föl az államháztartás, és jövőre várhatóan annyival lesz már hátrányban, amennyi eredményt a következő európai uniós ciklus pénzügyi támogatásaiból remélünk: vagyis körülbelül 7-8 ezer milliárd forinttal. 2002-ben olyan lejtőre került az ország, amelyen máig nem tudott megállni. 2006-2007 bűne pedig az, hogy a két nagy párt látványosan demonstrálta, miként vihető ki a döntéshozatal a parlamentből. A Fidesz fizikai értelemben is megtette ezt a tavaly őszi utcai megjelenésével, amikor az a bohózatba illő dolog is megeshetett, hogy a párt egyes országgyűlési képviselői alkotmányozó nemzetgyűlést követeltek a Kossuth téri tüntetésen. A kormányoldal pedig a napokban rafinált akcióba kezdett a népszavazási kérdéscsomagjaival. Mindez így, együtt a parlamentarizmus MSZP-s, fideszes lejáratása. De erre az együgyű játszadozásra az egész ország rámehet. Az viszont biztató, hogy miközben a két nagy csoportosulás elkeseredett küzdelmet folytat, egyre nagyobb az aránya annak a józan többségnek, amelyik nem kér ebből.
MN: A közvélemény-kutatási adatokból azt látjuk, hogy ebből egyelőre nem profitált a normalitást a zászlajára tűző MDF.
DI: Én látom. A párt a két évvel ezelőtti fölmérésekhez képest megduplázta támogatói számát. Rajtunk kívül senki más nem tudott újabb szavazókat szerezni. Stabilan hat-hét százalékon állunk, sőt a Szegedi Tudományegyetem Szociológia Tanszékének mérése szerint 10 százalékon, egy másik adat pedig azt mutatja, hogy a budapesti támogatottságunk 9 százalékos. A másodlagos mutatóink különösen jók: minden közvélemény-kutatás szerint az elmúlt időszakban nőtt a bizalom az MDF iránt, és a legkisebb az elutasítottságunk a parlamenti pártok között. Nem irreális cél a számomra, hogy 2010-ben a 15 százalék körül stabilizálódott MDF dönti el a választás kimenetelét. Nem lesz kormány az MDF nélkül; és az MDF középosztály felemelkedését támogató programja, európai konzervatív értékrendje, hatalomgyakorlási módja kemény pecsét lesz azon a kormányon, amelyik az MDF-fel alakul meg. Persze ha ezt ki akarják kerülni, adott a nagykoalíció esélye.
MN: A Fidesz október 23-i nagygyűlésén Tarlós István őfelsége ellenzékének nevezte az MDF-et. A Fidesz és a KDNP köreiben változatlanul meghatározó az a vélemény, hogy önöket az MSZP találta ki és teremtette meg a saját ellenzékének.
DI: Ez annak a beszűkült gondolkodásnak a tipikus megnyilvánulása, amely Magyarországot fekete-fehér alapon kategorizálja, s amely szerint csak jók és rosszak, barátok vagy ellenségek létezhetnek. Az MDF ma a parlament egyetlen valódi konzervatív, jobbközép értékeket valló pártja, amely a jelenlegi kormány ellenzéke. A Fideszben még mindig nem mondtak le a Csurkától Csintalanig ívelő jobboldali egypártrendszer megteremtéséről. Ennek a meghiúsítója éppen az MDF volt, mert az úgynevezett "Szövetség" nem kebelezhette be úgy, ahogy a kisgazdákat és a kereszténydemokratákat. Ezek után úgy kívánták bizonyítani, hogy a jobboldalon márpedig egyetlen pártszövetség van, hogy az MDF-et a kommunikációjukban "átrakták" a baloldalra. Pedig elegendő a programokat összevetni. Az MDF konzervatív, piacbarát gazdaság- és társadalompolitikát képvisel, míg a Fidesz baloldali populistát, hiszen magántulajdon- és tőkeellenes, privatizáció- és bankellenes, verseny- és külföldiellenes. Ma a Fidesz és az MSZP programja és politikája sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az MDF-éhez. És miközben veszekszik a felszín, addig üzletel a mély: míg a nyilvánosság előtt az MSZP és a Fidesz látszólag élet-halál harcot vív egymással, addig a háttérben a pártkasszák feltöltése, az állami megrendelések egy részének szétosztása vagy az ifjúsági szervezeteknek juttatott pénzek elosztása kapcsán ragyogóan együttműködnek - az adófizetők kárára.
MN: Mondana példákat arra, hogy az 1990- 1994 közötti szabályozók mely része fölött járt el az idő?
DI: Elsősorban is az egészségügyet kell említeni. Ez 1990-1991-ben is az egyik legnagyobb falat volt. Mára azonban mindenki elfelejtette, miként állt ehhez akkor az MDF vezette kormány. Volt egy országgyűlési határozati javaslat, miszerint a legnagyobb egyetértést kellene biztosítani az egészségügyet érintő döntésekhez, mivel azok egy hosszú távú folyamat alapját képezik. Abban a nehéz időszakban az Országgyűlés több mint 80 százaléka megszavazta a szabályozási elveket és a koncepciót rögzítő javaslatot. Ma meg mit látunk? Az SZDSZ nyomására az MSZP is megtört, és a koalíció minimális többséggel olyan átalakítást készül végrehajtani, ami évtizedekre meghatározhatja az egészségbiztosítás jövőjét. Az MDF támogatja az átalakítás szándékát, soha nem mondtuk azt, hogy úgy van minden jól, ahogyan most. De a reformokat másként képzeljük. Tegnap találkoztam Horváth Ágnes miniszterrel (az interjú múlt pénteken készült - B. I.), és elmondtam: egymással összehangolt részletekben, lépésről lépésre kellene haladni, nem pedig mindenhez egyszerre hozzányúlni, mert annak kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Az MDF egészségpolitikai szakértői készítettek egy fontossági sorrendet; ha ugyanis a változásokat fokozatosan vezetik be, akkor egyrészt időt hagynak a fölkészülésre, másrészt van lehetőség a menet közbeni korrekcióra. Elvileg nincs problémánk a regionális egészségügyi pénztárakkal, és maximálisan támogatjuk a magántőke bevonását; de egyelőre maradjon a többségi állami tulajdon, mert a magánbefektetők a nyers haszonra fognak törekedni. A kormányzati elképzelések a menedzsmentjogosítványokról megdöbbentően kuszák, már most látszik, hogy néhány területen többségbe kerülhetnek a magánbefektetők az állammal szemben. Pedig ha káosz lesz, az államra szakad minden, ezzel mindenki tisztában van. Ugyancsak komoly változásokra érett az oktatásügy. Nem hiszek abban, hogy a diplomások és az egyetemisták számának a növelése oldja meg a gondokat. Legalább ekkora hangsúlyt kellene fektetni a szakmunkás- és technikusképzésre, ami manapság háttérbe szorul. A közigazgatásban is számos olyan terület van, amelynek a szabályozóit a gyakorlat fölülírta az elmúlt másfél évtizedben. És persze annak idején a korrupció ilyen mértékű elburjánzására sem számítottunk. Évi 250-300 milliárd forint a költségvetésből kikerülő korrupciós pénz, vagyis az ez elleni küzdelemnek sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelni.
MN: A miniszterelnök tisztasági csomagját nem tartja megfelelő alapnak ehhez? Tekintsünk el a megszületés körülményeitől, attól, hogy milyen politikai szituációban született, és pusztán a szöveget nézzük.
DI: Alapnak biztos jó, de volt két korábbi javaslatunk, amit ugyancsak kiindulási alapnak szántunk. A párt- és kampányfinanszírozás megreformálását elég nagy hangerővel jelentettük be az európai parlamenti választás, majd a 2006-os választási kampány előtt. Hiába mondtuk, hogy a korrupció melegágya a jelenlegi párt- és kampányfinanszírozási gyakorlat, hiába nyújtottunk be törvényjavaslatot az Országgyűlésnek, hiába véleményezte azt az Állami Számvevőszék úgy, hogy tartalmazza mindazon követelményeket, amelyeket ő is évről évre megfogalmaz a jelentéseiben, az MSZP és a Fidesz mindkétszer leszavazta a javaslatainkat. A két nagy pártban nincs meg a valós politikai szándék a kérdés rendezésére. Mert ugyan miben hisz az az előterjesztő, aki egyszerre hív össze ötpárti egyeztetést, nyújt be törvényjavaslatot az Országházban, és jelent be népszavazási kezdeményezést? Az egyik megoldás logikailag ellentétes a másikkal. Aki ötpárti egyeztetésben, azaz konszenzusos szöveg megalkotásában gondolkodik, az közben nem nyújt be törvényjavaslatot. És ugyanez az ellentmondás feszül a beterjesztés és a referendum terve között. Mindebből számomra az következik, hogy valójában nincs tisztes politikai szándék sem az ötpárti tanácskozásra, sem a törvényre, sem a népszavazásra.
MN: A miniszterelnök a beterjesztéssel és a referendum lebegtetésével éppen hogy megegyezésre akarja szorítani a pártfinaszírozásban egy évtizede kompromisszumképtelen pártokat. Ön szerint ez nem hiteles érvelés?
DI: A szavak hitelességét nagyban erősítette volna az elmúlt időszakban, ha például a miniszterelnök úr pártja a Fidesszel karöltve nem torpedózza meg a fővárosi parkolási társaság botrányügyeit vizsgáló bizottság fölállítását. Ebből nem tudok másra következtetni, mint hogy egyikük sem akar tisztán látni ebben a szabálytalan pártfinanszírozás gyanúját fölvető, súlyos ügyben.
MN: Tegyük föl, hogy lesz egy sikeres népszavazás a pártfinanszírozás ügyében. Mi történik akkor?
DI: A munka visszakerül így is, úgy is az Országgyűlésbe. Le kellene ülni és megegyezni. De vajon elképzelhető-e ez egy olyan Országgyűlésben, amelyik például tizennegyedik éve nem teljesíti az Alkotmánybíróság azon felszólítását, hogy alkosson törvényt a kisebbségek parlamenti képviseletéről? A népszavazás után elmúlna egy, két, három, nem tudom hány ciklus, és nem történne semmi. A két nagy párt azt a látszatot kelti, mintha a pártfinanszírozásról vagy a vizit- és tandíjról valóban a nép dönthetne. Holott nem, hiszen a végső döntés felelőssége a parlamenté, azoké a képviselőké, akiket ezzel a munkával a választóik megbíztak, és amiért elvileg a fizetésüket is kapják. Ezen csak az változtathatna, ha egy harmadik politikai erő megerősödne, szétrobbantaná ezt a kétpárti korrupt rendszert, és ráerőszakolná az MSZP-re és a Fideszre a transzparens, hiteles és törvényes rendszert. Jelenleg egyedül az MDF-nek van esélye erre.
MN: A pártfinanszírozásnál ez érthető, hiszen annak a megváltoztatásához kétharmados támogatottság kell. De nem világos, a kormány hogyan kerülhetné ki a vizitdíj eltörlését, ha arra eredményes népszavazás kötelezi. A kormánykoalíció magában is képes dönteni róla, azaz nem lehet taktikázni.
DI: A vizit- és a tandíjat eltörlik, majd bevezetik az egészségügyi kapuadót, meg a felsőoktatási füstpénzt - mindegy, miként nevezik. Ha bekerül a költségvetésbe is, népszavazni sem lehet majd róla. Mindkét nagy pártot üres indulatok, érzelmek vezérlik. Ez a népszavazási dömping egy kétszereplős, zéró végösszegű hatalmi játszma része, amelynek csak látszólag főszereplői a választók. Ennek a játszadozásnak igazi győztese, valódi haszna, eredménye nem lesz. Olyan populista politikai hullám van ma Magyarországon, amire nem volt példa 1990 óta.
