Innen is hízelegnék kicsit Ésik Sándornak, akit az ország egyik legjobb publicistájának gondolok, és 2018-ban a már eltüntetett Azonnalin nagyon jó érzékkel körülírt egy jelenséget: az ún. lábon kihordott államcsődöt. A cikk archivált verziója szerencsére még elérhető, érdemes elolvasni. A lényege az a felismerés, hogy az államcsődből is sokféle van. A legismertebb persze a dél-amerikai modell azonnali hiperinflációval, forradalmakkal, utcai fosztogatással, katonasággal, tehát egy csomó olyan dologgal, amik jól néznek ki a filmekben is. Ez a csőd a teljes összeomlás, aminek bizonyára nagy előnye, hogy egyből el is lehet kezdeni eltakarítani a romokat. És van a miénk, amit lábon hordunk ki, és épp azért annyira fel sem tűnik egy ideig. Ha a magyar kormány azt mondja mondjuk 2010-ben az ország polgárainak, hogy rutinműtétekre nemsokára évekig kell várni, hogy kórházi fertőzések tömegétől kell rettegni, ha bekerülünk az állami egészségügybe, hogy a vasúti közlekedésben a világ legtermészetesebb dolga lesz a 40-50 perc késés egy kétórás úton, vagy ha az iskolákban a hazafias nevelés még 14 évvel később is csak a füzet+zöld tábla kombinációt jelenti,
jó eséllyel azt mondják a szavazók, hogy mi mégsem ezt akarnánk.
Ez így gyors összeomlás lenne, de a magyar módi nem ez: ezt a sok jót szép lassan kaptuk meg, mindig úgy, hogy csak kicsit fájjon. Kevésbé feltűnő, hiszen a vasút nem egyszerre lett működésképtelen, hanem szépen építkezett addig, hogy idén nyáron már konkrétan a MÁV vezetése javasolta a hőségriadó idején, hogy ha lehet, ne utazzon senki vasúttal Magyarországon, de az is hosszú és kitartó munka eredménye, hogy idén már több pénzt hagyunk ott magánorvosoknál, mint amennyit gyógyszerekre költünk. Bizonyára lehet azon vitáni, hogy csak diszfunkcionális-e az állam, vagy már túl vagyunk azon a ponton, de abból, amit Orbán Viktor nyilatkozott az állami sportlapnak, illetve amit a Tusványoson elmondott, már lehet következtetni. Vagyis inkább abból, amit nem mondott: a miniszterelnököt a jelek szerint őszintén csak az zavarja Magyarországon, hogy kevés aranyat nyertek a sportolóink az olimpián. Ha ugyanis őszintén zavarná az is, hogy a közszolgáltatásokat a legjobb esetben is pokoli használni, akkor bizonyára beszélne erről. Vagy persze nem erről, hiszen aktív miniszterelnök nem beszél róla, mi nem megy, de mondjuk elmondaná, hogyan fog nagyon gyorsan javulni. De nem mondja, úgyhogy el kell fogadnunk, hogy a magyar politika fókuszában most a olimpiarendezés van, és persze a világbéke megteremtése.
Ezek alapján kimondhatjuk, hogy a magyar állam egyszerűen kiszállt az életünk szervezéséből, és úgy döntött, megvalósít valami torz libertariánus álmot azzal, hogy mindenki a maga ura.
Ez sem úgy néz ki, mint a Mad Maxben, hanem csendben történik: 14 – valójában több, de a látványosan elzavart döntéshozókat kár ennyi idő után még egyszer ütni – év alatt épp megszoktuk már a gondolatot, hogy azok a szolgáltatások, amelyekre adót fizetünk, annyira rosszak, hogy szinte bármi áron el kell menni olyan helyre, ahol aztán még egyszer kifizetjük. A magánegészségügy már igazi sikerágazat, hiszen ha valamire hajlandók vagyunk elszórni akár a teljes megtakarításunkat is, az a mindennapi fájdalom megszüntetése. Aki szegény, megtanult együttélni ezzel: egy idő után beletörődik az ember a sántikálásba, vagy abba, hogy nem emelhet nehezet, ahogy a kórházak tarthatatlan állapota is csak arra sarkall bizonyára, hogy legalább jobban örüljünk annak, ha hazemegyünk. Az oktatás jelentős részét már eleve le is adta az állam az egyházaknak, de persze ha valaki valamiért nem akarja, hogy a gyereke heti minimum egy plusz órányi időt szenvedjen közös istentiszteleteken, és neadjisten versenyképes oktatást is kapjon, már kezdheti is nézni a jobbnál jobb magániskolákat. A tömegközlekedésnél még él az állami monopólium, de azért pár kéjutazás a MÁV-val elég gyorsan a telekocsizás irányába tereli az embereket, aminél magánabb szolgáltatást tulajdonképpen elképzelni sem lehet. És akkor eddig nem beszéltünk a vízvezetékekről például, amiket már tíz éve el kellett volna kezdeni felújítani, és az ebből fakadó évről évre érkező hírekről, amelyek szerint települések maradnak nyáron iható csapvíz nélkül. És persze ennek is létezik magánverziója: palackos víz a neve, ezt is megvesszük, ha sárga trutyi jön a csapból.
Biztosan felmerül a kérdés, hogy ha az állam egyszerűen nem látja el azokat a szolgáltatásokat, amiért beszedi az adót, akkor mire megy az a pénz, amit elvesznek mindannyiunk fizetéséből? Van pár erős példa: megvásároltak egy telekommunikációs céget (Vodafone), és nemrég a ferihegyi reptér is állami tulajdon lett, de vásárolnak például irodaházakat is, hogy a trieszti kikötőről már ne is beszéljünk. Ezeket nemcsak az köti össze, hogy sokat fizetett értük az állam, hanem az is, hogy mindegyikre ugyanaz volt az érv: az, hogy nagyon jó üzletet kötöttek vele. Hogy ez az érv meddig tart, változó, hiszen az említett kikötőben most már olyan rég nem történt semmi, hogy inkább masszív kussolás van körülötte. Döbbenetes, hogy miközben emberek tömegeinek álom már egy balatoni nyaralás is, olyan mértékben szűnik meg a középosztály, hogy még egy ózdi rappernek is feltűnik, a magyar állam üzeletekbe kezd, bizniszel, csencsel, meg persze közben eladósodik Kínának, hogy még ez a pénz sem látszik semmiféle közszolgáltatáson. Főleg mert nem is tudjuk, valójában mennyi ez a pénz.
Az állam vezetői, pardon, vezetője tehát úgy tűnik, nagy üzleteket akar kötni, és úgy tűnik, hogy tényleg sokat beszélgetett példaképével, Donald Trumppal. Kettejükben nemcsak az a közös, hogy mindenhol bizniszt látnak, hanem az is, hogy mindketten lelkes orosz segítséggel kötik ezeket a hatalmas megállapodásokat, hogy jöhessen a kacsintás, férfias kézfogás, mindenki járjon jól egy kicsit. Személyes véleményem az persze, hogy ez a bizniszmen embertípus messze a legellenszenvesebb az összes közül, pedig sok reklámipari szakembert is ismerek, de van ennek egy olyan vetülete is, ami túlmutat az ízlésvilágomon: az, hogy márpedig az államnak akkor, amikor épp elszegényedik a társadalma, és még a legalapvetőbb szolgálattásokat sem tudják igénybe venni, hiszen azok nem működnek, akkor nem az a dolga, hogy üzleteket kössön, hanem az, hogy levegyen valamennyi terhet. Például azzal, hogy egy rutinműtétre nem kell hitelt felvenni, vagy azzal, hogy a gyerek ne funckionális analfabétaként jöjjön haza az iskolából. Ha ez nem megy, arra is van megoldás: nem kell beszedni ennyi adót, hiszen olyan dologra, ami kicsit is közérdeknek mondható, úgysem költi senki. Ebben a formában ugyanis egyetlen dolgot nyerünk azzal, ha adunk pénzt az államnak: azt, hogy nem kerülünk börtönbe. Az utcán az ilyesminek védelmi pénz a neve, annak a szedéséért mondjuk pont börtön jár. Oda meg senki nem akar bekerülni, hiszen az állam tartja fenn: épp kiengedett onnan pár embert, miután elismerte, hogy még ott sem tud elégséges körülményeket biztosítani.
