Azzal, hogy a legismertebb streamingplatformra futószalagszerűen érkező filmek és sorozatok kísértetiesen hasonlítanak egymásra, a Narancson is többször foglalkoztunk. A szervezet, Spenser az igazság nyomában, Rachel Stone – Mindent vagy semmit, A szürke ember, Six Underground – Hatan az alvilágból, Különösen veszélyes bűnözők – nehéz elhinni, hogy ezek mind különböző filmek, hiszen ugyanolyan méregdrága, közhelyes akciómókák, véletlenül pedig kettőben is Mark Wahlberg és Ryan Reynolds a főszereplő. De ugyanezt a játékot eljátszhatjuk a romkomokkal (Családi affér, Nálad vagy nálam, Vajon létezik szerelem első látásra?), vagy akár párkeresős valóságshow-kkal (Vak szerelem, Ellenálhatatlan kísértés, The Circle) is. Talán nem véletlen, hogy úgy érezzük, mintha aMesterséges Intelligencia generálná a cég tartalmait – elvégre volt már példa hasonlóra, és azt is tudjuk, hogy előfordult, hogy az MI döntött arról, a cég belevágjon-e egy filmötletbe.
Nemcsak a tartalmat tekintve hasonlítanak azonban egymásra a netflixes műsorok: feltnő, hogy a különböző filmek és sorozatok látványvilága is eléggé egybevág, körülbelül ahhoz hasonlóan, ahogy a Hallmark karácsonyi mozijai (melyeket ebben a cikkünkben mutattunk be) is mind egykaptafára készülnek. Az Esquire most egy cikkben járt utána a rejtélynek, amivel korábban a Vice is foglalkozott.
Világosságot!
Néhány éve a Trónok harca utolsó évada nemcsak minőségével borzolta a rajongók kegyeit, de azzal is, hogy a harmadik epizódja sok tévénéző szerint egyszerűen túl sötét volt, ezért semmit nem láttak képernyőjükön belőle. Hasonló elégedetlenség az előzménysorozat, a Sárkányok háza esetén is előfordult. Ez az, ami egy Netflix-műsorban soha nem történhetne meg: még a Trónok harcához hasonló középkori, darknak bélyegzett sorozatukat, a A Vajákot (The Witcher) is annyira bevilágítják, hogy egyszerűen szó sem lehet arról, hogy valami ne látszódna. Ez nemcsak azt segíti, hogy a tévékészülékek beállításaitól függetlenül mindenki mindent jól lásson, de azt is, hogy a Netflix akár mobiltelefonon, utazás közben, változó fényviszonyok között is élvezhető legyen – csak épp sokszor meglehetősen steril hatást nyújt.
Színeket!
A lámpákhoz hasonlóan a platform a színeket sem aprózza el: minél színesebb, annál jobb! Legyen szó a dekorációról, a díszletről, vagy egyszerűen a kosztümökről, a netflixes tartalmakban egyszerűen nem létezik olyan, hogy túl tarka. Gondoljunk a The Circle című realityra, bármelyik párkeresős műsorra, valamelyik romantikus filmre vagy sorozatra, például az Emily Párizsbanra – a látványvilágukat alig lehet megkülönböztetni.
Minél kevesebb helyszínt!
Süti vagy nem süti? – kérdezi a Netflix egyik szórakoztató műsora, amelyben a versenyzőknek azt kell eldönteni, egy-egy tárgy valódi-e, vagy csak sütiből készült.
Nagyjából hasonló játékot játszhat minden előfizető, amikor a platform egy tartalmát nézi: CGI vagy valóság? A sütis műsorhoz képest viszont könnyebb dolgunk van, mert szinte kiszúrja a szemünket, amikor a jeleneteket zöld háttér előtt vették fel. Márpedig ez a gyakoribb.
Az még talán érthető, hogy ma már nem bajlódnak annyit külső helyszínekkel, inkább CGI-vel varázsolnak, de manapság sokszor már egy tisztességes díszletet sem építenek fel. Ott van például a világsikerű Squid Game, azaz Nyerd meg az életed, melynek ikonikus sütifaragó próbáját ugyancsak zöld háttér előtt vették fel. Egy kicsit gyanakvó szemmel nézve valamennyi filmnél és sorozatnál láthatjuk, hol ér véget a valódi díszletesek és berendezők munkája, és hol kezdődik a vizuális effektusokért felelős részlegé.
Minél több hasonló beállítást!
A Netflix műsorai nem a bravúros kameraszögekről és elképesztő kameramozgásukról ismertek – sőt, a legtöbb filmet és sorozatot a lehető legunalmasabb és legsablonosabb, épp ezért legkönnyebben érthető módon veszik fel. Az Esquire cikkírója példaként a nagy összeállásokat hozza fel: egy nagyobb dramaturgiai fordulat után a főszereplők gyorsan sorba állnak egyetlen, egységes csapat látszatát keltve, hogy minden néző számára nyilvánvaló legyen, hogy valami sorsfordító dolog történt. A Cobra Kaiban gyakorlatilag részenként van egy ilyen kép, amikor a növendékek összetömörülnek a szemünk előtt, de a Wednesday és a Stranger Things sem fukarkodik ezekkel.
A Vice-nak nyilatkozott egy filmtörténetet oktató egyetemi tanár a jelenségről. J. D. Connor szerint azért is lehet, hogy minden műsor hasonlóan néz ki a platformon, mert a cég nagyon szigorúan előírja, milyen kamerával, milyen felbontásban foroghatnak produkciói, és mennyire lehet eltérni a főbb paraméterektől. Szerinte létezik egy lista is az elfogadott kamerákról, amely nem túl bő és nem kínál túl nagy változatosságot – hiába állítja a cég az ellenkezőjét.
A Netflix számára azért is fontos az egységesség, mert azt szeretnék, hogy minden tartalmuk jövőtálló legyen, azaz évek múlva se tűnjön ócskának vagy réginek. Ezért erőltetik a 4K-s HDR felbontást is. Ez eleve korlátozza az alkotókat, a cégnek azonban nagyon is lényeges, hogy minél több ilyen, nagy felbontású filmjük és sorozatuk legyen: az ezt garantáló előfizetés ugyanis jóval drágább, az itthon Prémiumnak nevezett díjcsomag garantálja az Ulta HD (4K) és HDR minőséget és térbeli hangzást (reklámok nélkül, 6 eszközre).
A 4K-ban forgatott jelenetek azonban a képernyőnkre streamingelve összetömörítődnek, hogy kisebb legyen az adatforgalom – így pedig a szélek sokkal élesebbé válnak. Ezért lehet, hogy ennyire kiütközik, ha valamit zöld háttér előtt vettek fel. A filmtörténész a 70-es évek filmjeit hozta fel példaként, melyek vizuális effektusai a vásznon remekül festettek, mert a filmszalag lencséin elmosódtak az apró részletek, ám a tévében sokkal rosszabbul mutattak. Hasonló történik ma is a Netflixes műsorokban.
Emellett azonban van még valami, ami az összes, fentebbi részletet megmagyarázza: a pénz, vagyis annak megspórolása. A céget Hollywood-szerte feneketlen pénztárcájáról ismerik – egyedüliként finanszírozták Scorsese több mint 150 milliós Az ír-jét, de ugyanennyit költöttek olyan Ryan Reynolds-filmekre, mint a fentebb már említett Six Underground – Hatan az alvilágból vagy a Különösen veszélyes bűnözők, nem beszélve A szürke emberről, amelynek büdzséjére 200 millió dollárt sem sajnáltak, csak hogy elcsábítsák Ryan Goslingot és a Bosszúállókat rendező Russo-testvérpárost.
A cég elsősorban a világsztárokra és a nagynevű rendezőkre szórja a pénzt, és nem az olyan, nehezen reklámozható technikai részletekre, mint a kosztüm, a díszlet vagy a kamera. Az elején azért kellett masszívan túlfizetni a sztárokat, hogy azok a történelmi filmstúdiók helyett őket válasszák – egy ideje pedig inkább azért, mert a hagyományos mozikhoz és sorozatokhoz képest a streamingen nincsenek a jegy- vagy reklámbevételből adódó bónuszok. Ez volt az egyik oka, amiért tavaly a hollywoodi forgatókönyvírók és színészek is történelmi sztrájkot tartottak, hogy megreformálják a streamingek betörésével feje tetejére állt rendszert – ezzel ebben, ebben, ebben, és ebben a cikkünkben foglalkoztunk, de interjúztunk egy sztárjkoló forgatókönyvíróval és bemutattuk azt is, mennyit keresnek a színészek a sztrájk után.
A Netflix tehát az iparági sztenderdnél jóval többért készít filmeket és sorozatokat, ám a pénz nagy része a nagy nevekre megy el – máshol ott spórolnak, ahol tudnak. A pandémia, a sztrájkok, a csökkenő előfizetői számok és részvényárak pedig még inkább arra sarkallják a céget, hogy ott fogják vissza a költekezést, ahol lehet. Márpedig Dwayne Johnson gázsiját nem csökkenthetik, egy berendező költségvetését pedig igen.
Persze van, amikor a dolog így is működik: Adam Sandler a Netflixnek köszönhetően a világ egyik legjobban kereső színészévé vált, az ő filmjeinél pedig senki sem panaszkodik arra, hogy olcsónak néznek ki, hiszen a nézők egyedül miatta kapcsolnak oda. De a fentebb már citált akciófilmeknél a nézők és kritikusok többsége is megjegyezte, hogy egyszerűn túl sótlanok és olcsóak: hiába került százmilliókba A szürke ember, Goslingon és néhány, presztízsszámba menő robbantáson kívül a film pont olyan, mint egy C-kategóriájú olcsó tévéfilm. De sokan panaszkodtak az egyébként remek kritikákat kapó Sandman: Az álmok fejedelme című sorozatra is, mely Neil Gaiman szemkápráztató képregényén alapszik, ám látványvilága a képernyőn hihetelenül szürkére és egyszerűre sikerült.
Színei, díszletei, kosztümjei is unalmasan egysíkúak, a párbeszédek nagy részét pedig ugyanazzal a közhelyes kameraállással vették fel. Különösen akkor szembetűnő a különbség, ha összehasonlítjuk olyan, egyébként nem különösebben látványos műsorokkal, mint a Maxon futó Tokyo Vice vagy a Disney-féle A mackó. Ezekben ugyanis fokozottan odafigyeltek arra, hogy a környezet, az eszközök, a hangulat autentikus legyen. Mindezek persze csak apróságok, azzal viszont, hogy a Netflix épp ezeket az apróságokat hagyja figyelmen kívül, kihagyja azokat a fűszereket, amelyek valódi ízt kölcsönözhetnének saját tartalmaiknak.
