Intézmény volt: bátorító, támogató szürke eminenciás a Horthy-korban éppen úgy, mint a Kádár-érában és az 1989-90-es rendszerváltás után. A letűnt, többnyire dicstelen 20. századnak nem csupán markáns eszmei elkötelezettségű tanúja, hanem kiadója és rendezvényei révén szellemi történéseinek alakítója is.
Nevéhez fűződik a korabeli baloldali szellemi elit útkereséseinek helyet adó két szárszói konferencia: az 1942-es és 1943-as - az ez utóbbin elhangzottak azóta is szellemi táplálékul szolgáltak, szolgálnak a népi kommunistáknak, a népiekben szövetségest kereső szocialistáknak és a nemzeti radikálisoknak egyaránt.
Véleményét őszintén és kendőzetlenül tárta mások elé: nyílt kártyákkal játszott mindig. A Horthy-korban a hatalom lojális ellenzékének számított, ugyanúgy, mint a kommunista éra reformperiódusaiban: 1954-ben, 1956 nyarán és őszén, a kádári taktikázás hónapjaiban (1956 novembere és 1957 kora tavasza között), valamint az 1960-as évek közepén kezdődő második "olvadás" idején. 1954-ben visszautasította Veres Péternek, az Írószövetség elnökének felkérését, hogy az újonnan szervezett írószövetségi kiadó, a Magvető gazdasági vezetője legyen, 1956 nyarán komoly erőfeszítéseket tett irodalmi és művelődési szövetkezet alapítására: "A nemzet szellemi gazdálkodásában éppen olyan pazarlás folyt és folyik idővel, ideggel és energiával, mint az anyagiéban. [...] a valóságot lehet jobbítani. [...] Nem vagyunk kommunisták, s csak a magunk módján tudunk ebben a jobbításban részt venni. A magunk módja pedig: önálló lap- és könyvkiadó" - írta augusztus 31-i felhívásában. A forradalom idején szervezte a parasztpárt utódja, a Petőfi Párt Szellemi Irányító Testületét, majd 1957 elején újra megkísérelte az írói szövetkezet létrehozását: ígéreteket kapott, lehetőséget azonban végül is nem.
A szocialista rendszer korhadásának éveiben az egyre bátrabb honi népiek és a határon túli magyarság érdekeinek szószolójaként segítette a rendszerváltó folyamatot, majd 1989 után immár itthon vált a nemzeti baltól a nemzeti jobboldal széléig terjedő irányzatok képviselőinek kiadójává.
A diktatúra időszakaiban a hatalom ellenségének számított, bár bántódás Magyarország német megszállása után és a nyilas érában sem érte, ellentétben a Rákosi-korral és a Kádár-rezsim kemény periódusának végével: a totális kommunista diktatúra időszakában nem jutott neki kiadói tér. Könyvkiadói iparengedélyét 1949-ben visszaadta. Könyvesboltját 1950-ben államosították, családtagjait is bevonva a munkába kerámikus kisiparos lett.
Változatos, viszontagságos életút
Huszonévesen lett először vállalkozó. Joghallgatóként rájött arra: óriási az igény az előadásokon elhangzottak sokszorosítására. Jegyzetkiadóként kezdte, majd nagy összegű hitelfelvétellel alapozta meg kiadóvállalatát. A könyvterjesztésben, a szerzői és az olvasói tábor kiépítésében is sikeresnek bizonyult. Szervezői tehetségét a református egyház ifjúsági szervezetében, majd 1945 után politikai pártban kamatoztatta.
A kommunista hatalomátvétel után a belügyesek figyelme rá is kiterjedt, beszervezését is megkísérelték. 1949 nyarán barátaival röpiratban szándékoztak szóvá tenni a rendszer hibáit. Több mint fél év elteltével tartóztatták le, s még aznap megpróbálták beszervezni. Megbízták azzal, hogy Veres Péterről készítsen jelentéseket. Püski attól félt, hogy nyomtalanul eltüntetik. Néhány órás gondolkodás után elfogadta a "látszatszolgálatot", aláírta a beszervezési nyilatkozatot, hogy kiengedjék, s beszámolhasson a történtekről családjának. Ha másodszor is eltűnik, szerettei már tudni fogják, hogy az Andrássy út 60.-ban kell keresniük. Még kiszabadulása napján felkereste Veres Pétert, és elmondta neki a történteket. Megegyezett vele, hogy időnyerés céljából látszatjelentéseket ír róla. A második alkalommal Kodolányi Jánosról, a harmadikon Sinka Istvánról jelentett. A negyedik találkozóra üres kézzel érkezett. Újabb sürgetés, fenyegetőzés, majd a vizsgálótiszt nem jelentkezett többé. Püski a számára kedvező változást a meginduló szociáldemokrata perekkel hozta összefüggésbe. Úgy gondolta: a kommunisták a két "ellenség", a népiek és a szociáldemokraták közül ez utóbbiakat tartották veszélyesebbnek. 1952-ben közveszélyes munkakerülés, 1954-ben üzérkedés gyanújával kezdtek ellene eljárást: mindkét ügy felmentéssel végződött.
Az ötvenhatot követő megtorlások időszakában, 1957 közepétől ügynököket állítottak rá, telefonját lehallgatták, családját zaklatták. 1962-ben a hozzá hasonlóan zömmel jogi végzettségű parasztpárti társaival együtt perbe fogták és elítélték. A börtönben sínylődő Bibó Istvánéhoz hasonló demokráciafelfogást róttak terhükre, s azt, hogy kapcsolatot tartva a határon túli magyarsággal a szocialista tábor egysége ellen áskálódnak, önálló Erdélyről álmodoznak.
Az egy évvel későbbi amnesztia rá is vonatkozott. A hatvanas évek végén Amerikába szóló, egyéves látogatásra jogosító útlevelet kapott - két idősebb fia 1956-ban disszidált -, majd állampolgárságát megtartva az Egyesült Államokba települt, ahol 1970-től a magyar állammal hivatalos kapcsolatban állva terjesztette a magyar könyveket. Újra kiadót és boltot alapított, s a hozzá betérő honi és kinti magyarok élvezték önzetlen vendégszeretetét. Egyes emigránsok, különösen a tőle jobbra álló Wass Alberték gyanakodva fogadták: kommunista rezsim megbízottját látták benne.
Az 1980-as évek végén a Magyar Demokrata Fórum híveként kezdett újra Magyarországon könyvkiadói és könyvterjesztői vállalkozásba. Kiadója jóvoltából immár csonkítatlanul jelenhettek meg a népi írói életművek, köztük a két szellemi atya, Szabó Dezső és Németh László írásai. Az éves könyvheti rendezvényen, a Vörösmarty téren hosszú évekig mindig a Püski Kiadó sátra előtt kígyóztak a leghosszabb sorok, ahol Püski Sándor mellett a vele rokon nézeteket valló írókkal és politikusokkal is találkozhatott az érdeklődő olvasó.
Nézetei
Püski a politikai pluralizmus és az önkormányzatiság elkötelezett védelmezőjeként úgy gondolta, a kapitalizmus megregulázható: nagytőke és nagybirtok nélkül is működőképes a korlátozott magántulajdonon alapuló gazdálkodás. A szociális piacgazdaság megteremthetőségében bízott, valamiféle harmadik útban. 1945 előtt a korhadt úri világban, a harácsoló (zsidó) tőkében látta a legnagyobb ellenséget, 1945 után pedig, s különösen a Rákosi-érában, az egyenlősítő diktatúrában. A magyarság szellemi és gazdasági elnyomóit mindenekelőtt a zsidókban vélte megtalálni. A zsidó származású magyarokat a magyar népet kihasználó nemzetiségnek tartotta (hasonlóan a hazai németekhez, a svábokhoz).
1945 után a demokráciafelfogásával leginkább összefüggő "zsidókérdés" megoldódni látszott. Szörnyű áron. A fasiszta németek a magyar hivatalosságok és nemritkán magánszemélyek segédletével a második világháború éveiben zsidó származású magyarok százezreit gyilkolták meg. Az antiszemitizmus a holokauszt, s az abban játszott magyar szerep ellenére - mintegy annak önfelmentő hárításaként - megmaradt: a nagytőkepártiság, a nemzetidegen liberalizmus helyett immár a diktatúra kiszolgálása, a szovjetbérencség és a magyarságidegenség vádja kötődött hozzá elsősorban.
Püski Sándor zsidóellenességében nem látott semmi elítélendőt. "A kiadványaimban voltak - írja 2002-ben kiadójánál megjelentetett kötetében, a Könyves sors - magyar sorsban - a magyarországi német- és zsidókérdést kritikai éllel - néha igazságtalan hangsúllyal - tárgyaló vagy érintő részletek, de arányaiban és erejében is nagyobb volt az, ahogy a magyar arisztokráciáról, dzsentriről, középosztályról, sokszor még a parasztról is leszedték ezekben a könyvekben a keresztvizet. A próféták sohasem kíméletesek. Nem rózsavizet hirdettünk, hanem egy beteg nemzet gyógyulását kerestük." (A kiemelés Püskitől származik.) Püski kiadója, a Magyar Élet jelentette meg például Sértő Kálmán, Sinka István és Erdélyi József műveit, amelyek között jócskán találhatók antiszemita vonatkozásúak.
A zsidótörvények korában, a zsidók jogfosztásának és vagyoni kisemmizésének éveiben különösen Erdélyi Solymosi Eszter vére című, töményen antiszemita költeménye volt népszerű, amely szerint a zsidók gyilkoltak meg egy tiszaeszlári cselédlányt.
Püski antiszemitizmusa leginkább az általa 1945 előtt megjelentetett Bary-könyv 1988-as interpretálása kapcsán bizonyítható. Bary József az 1882-es tiszaeszlári vérvádper vizsgálóbírája volt: alulmaradt a védővel, Eötvös Károllyal szemben, aki elérte, hogy felmentsék a keresztény lány rituális célú meggyilkolásával vádolt zsidókat. A zsidók bűnösségét valló Bary örökösei a világszerte nagy port felvert per után évtizedekkel, 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után jelentették meg az egykori vizsgálóbíró emlékiratát, akkor, amikor biztosak lehettek abban, hogy az általános és hivatalos antiszemita közhangulatban kereslet lesz a könyvre.
Püski a leszármazott, Bary Zoltán főügyész lekötelezettje volt, akihez a cenzúra tartozott, s aki nagyvonalúnak bizonyult Püski Sándor kiadójával szemben. Püski talán hálából, talán a kiadói profit reményében, talán azért, mert egyetértett az emlékiratban foglaltakkal, négyszer adta ki a Bary-könyvet: 1941-ben, 1942-ben és kétszer 1944-ben. A példányszám meghaladta a tízezret. Még durvított is a bevezetőn: erősítette zsidóellenes jellegét. Az utolsó kiadásra már a német megszállás után, a zsidóknak minősítettek deportálása idején került sor. (A kiadások történetét Karsai László írta meg.)
A Bary-könyv egy 1988. decemberi interjú nyomán került a figyelem középpontjába. Püski a vele felvett beszélgetésben 1945-ös igazolására emlékezve megrótta akkori kommunista támadóit, kiemelve közülük az akkor szintén kiadót vezető Cserépfalvi Imrét. Cserépfalvi válaszolt: mindenekelőtt az antiszemita Bary-könyv többszöri megjelentetéséért marasztalta el Püskit. Püski viszontválaszában értetlenkedett. Ügyetlenül bizonygatta, hogy a könyv nem antiszemita, miközben a magyarországi zsidósággal kapcsolatban történelmi valótlanságokat állított. Püski elképesztő reagálása kiverte a korabeli szellemi elit egy részénél - az úgynevezett urbánusoknál, liberálisoknál persze - a biztosítékot. (Püski válaszát Cserépfalvi Imrének a Magyar Hírlap 1988. december 7-i száma közölte, a vitáról lásd Berkes Tamás Püski ürügyén című írását az Élet és Irodalom 1989. február 3-i számában.)
S itt le is zárhatnánk az életút vázlatos ismertetését, ha nem lenne az életsors alakulásának Püskin túlmutató tanulsága: a mindenkori hatalmi politika igazolhatja a történelmileg és erkölcsileg kifogásolható, a közösség mentális higiéniáját károsan érintő egyéni lépéseket. Püski Sándor joggal gondolhatta, hogy a második világháború utáni, feddéssel záruló igazolási eljárása felmenti őt az antiszemitizmus vádja alól: a határozatban szó sem esik arról, hogy antiszemita jellegű művek is lettek volna az ő kiadásában megjelent könyvek között, "csupán" jobboldaliak és nyilas szellemiségűek. A Bary-könyv pedig már csak azért sem róható terhére - vélhette Püski -, mert a győztesek által megkövetelt könyvindexben, a tiltó listára tett fasiszta szellemiségű könyvek között hiába keresné valaki a vizsgálóbíró elmélkedéseit, még a második listán is csak az 1933-as kiadás szerepel.
Leginkább a kommunista pártnak volt érdeke, hogy egyik legközelebbi politikai szövetségese, a Nemzeti Parasztpárt s annak népszerű író tagjai ne pártoljanak el tőle: állítólag a népi írók közbenjárására maga Révai József szorgalmazta, hogy Püskit igazolják.
A társadalom és a szellemi elit antiszemita fertőzöttsége 1945-ben is tabutémának számított. A kommunista párt legitimációját erősítendő, magyar mivoltát hangsúlyozandó maga sem szorgalmazta a zsidóellenesség okainak kibeszélését és az önvizsgálatot a zsidó származású magyarok ellen elkövetett bűnökben. Kényelmesebb és politikailag célravezetőbb volt a kapitalizmus ellen összefogni azokkal - így a parasztpártiakkal is -, akik a politikai és a gazdasági átalakításról a kommunistákhoz hasonlóan gondolkoztak. A Nemzeti Parasztpártban nem voltak ritkák az antiszemiták - akiktől egyébként a kommunista párt sem volt mentes.
