A kopogással nem bajlódott sokat, inkább berúgta az ajtót - így érkezett Barcelonából a köztudatba, s lett a magyar dzsúdó első, mindmáig egyetlen olimpiai bajnoka. 1993-ban - ugyancsak első magyarként - a hamiltoni vb-t is megnyerte, az ezt követő éveket pedig a halandók és félistenek közti érzelmi-fogalmi útvesztőben töltötte. Két Eb-ezüstöt és öt bronzérmet szerzett, s ő a földkerekség egyetlen dzsúdósa, aki az összes Világkupa-versenyen győzni tudott. Két hete, a debreceni csapat-Eb-n búcsúzott. Ezüsttel, nem végleg.
Kovács Antal: Otthon ugráltam az ágyon, a bátyám épp a bokadobást tanulta, és amikor leérkeztem, puff, kirúgta a lábam. Így kezdődött. Hat-hét éves koromban vitt le először edzésre, 1982 óta járok rendszeresen, '87-ben lettem válogatott. Az elejétől kezdve szerettem, megtetszett a fehér ruha, az egésznek a szellemisége, a filozófiája.
Magyar Narancs: Mi a filozófiád?
KA: Nem tudom, láttad-e Az utolsó szamuráj című filmet? Sok hülyeség is volt benne, de az a filozófia, amit ott láthattál, átjárja a dzsúdót. A tisztaság. Nem csak lelki, fizikai értelemben is. Gyerekkorunkban minden edzés előtt megnézték a körmünket, a ruhánkat. Volt, akit hazaküldtek, vágja le, mossa ki. Japánban tényleg olyan tiszta a terem, hogy a padlóról lehet enni. Lelkileg pedigÉ Tisztelik a tudást, az öregséget. Ez a hajlongás is, ahogy egymást köszöntik. Két focista egy "szervusszal" köszön, ha találkozik. Két kosaras afroamerikai kézfogással. Két dzsúdós meghajol - nem színpadiasan persze - a kölcsönös tisztelet jeleként. Egy kisgyerek különösen fogékony a tradíciókra, rituálékra. Nem véletlen, hogy a baráti társaságunkban is különböző szertartások alakultak ki. Például minden kajálásnál koccintunk, de a kajával, mert alkoholt nem nagyon fogyasztunk. Ha állva eszünk ketten gyrost egy büfében, azzal, ha nyolcan ülünk együtt, akkor mindenki beteszi középre az evőeszközét és kicsit csörömpölünk, mielőtt hozzálátnánk. A válogatottnál is rítussá vált, hogy minden versenyen úgy állítjuk be a súlyunkat, hogy az utolsó este még egy sör beleférjen. Ez a "medve bőre" sör.
MN: Ez az első lecke?
KA: Nem. A tesómtól az elején azt tanultam meg, hogy be kell csapni a másikat. Soha nem voltam erős, ezért nekem furmányokhoz kellett folyamodnom. Nem első szándék, hanem másod- vagy harmad-. Feri mindig mondta, mintha elindulnék, de közben mást csinálok, és becsapom az ellenfelem. Aztán ezeket kiismerték, onnantól elkezdődött a "tudom, hogy tudod, hogy én tudom, hogy te tudod, és majd ebből lesz va-lami" korszak. Van egy-két moz-dulat, amit én csináltam először világszinten. Ezek úgy születtek, hogy sokat néztem videón az ellenfeleket, és gondolkodtam. Például volt egy baromi erős holland fiú, aki mindig csinált egy technikát. Elraktároztam az agyamban, azt is, hogy mit lehetne ellene csinálni. Mit ad Isten, Barcelonában, az olimpiai elődöntőben összekerültünk. Elindította a mozdulatot, amire én reagáltam úgy, ahogy azt előre kitaláltam, és így nyertem meg a meccset. És hiába ismertek ki, nekem nagyon jó volt a kondim. Az olimpiai döntőben az ellenfelem az első 10 másodpercben tudott mondjuk 100 Newtont, én meg tudtam mondjuk ötvenet. De ő az utolsó két percben már csak harmincat tudott, én meg még mindig negyvennyolcat. Ettől volt az, hogy a meccseim többségét a második részben tudtam megnyerni. Ehhez taktikailag úgy kellett felépítenem magam, hogy ne nagyon tudjanak mondjuk az elején eldobni, miközben én mégis intenzíven fárasztom az ellenfelem. De a mostani magyar dzsúdósokra sem az erő jellemző. Ungvári Miki (Európa-bajnok - S. A.) sem tud nagy dolgokat fekve nyomva, viszont a saját testével azt csinál, amit csak akar. A 100 kilómhoz képest én is rekordokat futok, meg kötelet mászom, meg hetveneket húzódzkodom, súly-ra viszont vicces, miket tudunk. Braun Ákos (világ- és Európa-bajnok - S. A.) sem az erejéről híres. Viszont gyors, robbanékony és használja a fejét. Ez a mai dzsúdó. Nem nagy erő, inkább jó mozdulatok, jó gondolatok és jó kondi.
MN: A barcelonai döntő után mintha fogalmad sem lett volna, mi történt veled.
KA: Pár másodpercig tényleg se kép, se hang. Minden meccs után elnyomtam magamban az érzést, hogy most már tartok valahol. Junior Eb-bronzérmesként mentem ki, komolyabb eredményem nem volt. Talán már azzal megelégedtem volna, hogy bejuthatok a négy közé, olimpiai ötödik helyezett vagyok. Hogy bejutottam a döntőbe, már az akkora dolog volt! Olimpiai döntőt előtte magyar még sohasem vívott, de ha nem nyomom el az érzést, már ott örültem volna. De nem fogadtam el például a gratulációkat. Így állok a dolgokhoz azóta is. Aztán amikor megvolt a döntő, már nem volt mit elnyom-ni. Mellbevágó volt. Torokszorító. Néztem korábban az olimpiákat, nekem már az nagy dolog volt, hogy egy levegőt szívhatok Darnyi Tamással vagy Egerszegi Krisztivel. Egy olimpiai bajnok az én szememben félisten volt. Kimentem Barcelonába, és ezek hozzám szóltak. Repkedtem a boldogságtól. Kokó, Farkas Peti. Nagyon jó társaság volt, és úgy éreztem, hogy az én életem itt véget is érhet, kijutottam egy olimpiára, itt vagyok közöttük, már megérte. És aztán öt óra alatt, ahogy egy barátom mondta, mezítlábas parasztgyerekből olimpiai bajnok lettem. És ezt megemészteni, hogy félistennek láttam őket, de én is közéjük kerültem, hogy olimpiai bajnok vagyok, de nem félisten. Szóval itt rendet kellett teremteni, ami legalább egy fél év volt. Akkor ott megrázó volt, mert ehhez az is hozzátartozik, hogy pár hónappal korábban halt meg az édesapám, aki nem érhette meg, hogy igazán elismert dzsúdós legyek. Fájt, hogy nem oszthattam meg vele ezt a hatalmas örömöt. És ez az egész ott ki is jött rajtam. Az eredményhirdetés egy órával később volt, elvittek doppingra, ültem egy sötét folyósón a másik három érmessel, akik nem nagyon szerettek, mert én vertem meg mindhármukat. Rám szakadt ez az egész. Mert kint még hátba veregettek a többiek, mondták, szép volt, Laci bácsi ölelgetett. De ott a sötét folyosónÉ Furcsán hangzik, de az olimpiai győzelem ahhoz hasonló trauma volt, mint amikor az édesapám meghalt. Hogy nem hiszed el, hogy ez a te apáddal megtörténhet. Hogy a szomszéd gyerekével vagy bárki mással igen, de olyan nincs, hogy veled. Nem létezik. És ugyanígy voltam az olimpiával is, csak az pozitív előjelű dolog volt. És mivel ez a kettő időben nagyon közel volt egymáshoz, az eredményhirdetésből például szerintem pont ezért nem emlékszem semmire. A Magyar Televízió nem vette meg, el nem ítélhető módon nem gondoltak arra, hogy itt egy tuti arany lesz, így én azóta sem láttam. Egy kép van a fejemben: integetek, hogy megjött a Schmitt Pali. Ez még a Himnusz előtt volt. Aztán semmi. Láttam azóta fényképeket: sírok, meg az ég felé emelem a karom, de az akkori érzésekből semmi sincs meg. Nem tudom, hogy mondták be, hogy én vagyok az olimpiai bajnok, nem tudom, én léptem-e föl először a dobogóra. Hajnali háromkor értünk a faluba, lefeküdtem, és reggel félálomban nem tudtam, igaz-e, hogy nyertem. Aztán a Kolber Karcsi a nyakamba ugrált, és ebből gondoltam: akkor mégis. De ez a reggeli töprengés hónapokig eltartott. Hónapokba telt, mire felfogtam, évekbe, mire a helyére került. Mindenki kíváncsi volt erre a "gyíkgyurka" gyerekre, aki a semmiből került elő. Sokáig például úgy gondoltam, nem érdemlem meg.
MN: Hogyhogy nem érdemled meg?
KA: Miért én vagyok ez a kiválasztott, amikor annyi sok jó dzsúdós van?
MN: Például, mert rengeteget dolgoztál érte.
KA: Tudod, hányan vannak még, akik rengeteget dolgoztak érte, és mégsem? A régi legendák ilyenekről szóltak, hogy volt két rivális, és nem az volt a kérdés, ki tud 10 kilométert hamarabb lefutni, hanem, hogy ki tud tovább futni? Elindultak, és három óra múltán utánuk ment a szövetségi kapitány, hogy visszahozza őket, mert ezek csak futottak, és egyik sem akarta feladni. Vagy itt van egy olyan óriási dzsúdós, mint a Hajtós Berci, akitől elvették az olimpiai aranyat. Nekem meg szinte minden megadatott. Kerestem az okát, miért éppen én?
MN: És lett rá elfogadható válasz?
KA: Igen. 2000-2001 környékén.
MN: Elég hosszú időnek tűnik.
KA: Az volt, sok-sok kudarccal. Megnyertem az olimpiát, megnyertem a vb-t, aztán jöttek a sérülések, és minden évben megvertem mindenkit, ám a világversenyen mindig begörcsöltem. Pont azért, mert nem gondoltam, hogy megérdemlem. Annyi mindent kaptam már, hogy jövök ahhoz, hogy nyerjek még egy vb-t vagy bármit? 2000-ben jutottam el oda, sok-sok vívódás és életem legnagyobb kudarca, a sydneyi olimpia után - ami előtt szintén megvertem mindenkit, ott meg lebetliztem -, hogy rájöttem, miért nyertem én olimpiát, és miért van ez az egész.
MN: Miért?
KA: Csak. Nincs mindenre válasz, nincs mindenre magyarázat. Tettem a dolgom, Isten segített. Tudnék kapásból 100 olyan pontot mondani, ami ha másképp alakul, nem nyerek olimpiát. Akkor minden passzolt. Rájöttem, nem kell ezen agyalni, fel kell menni a szőnyegre, és virtusból versenyezni. És itt jön vissza a "medve bőre" sör. Hogy felesleges aggódni, igyunk előre, annyival is beljebb vagyunk. Amikor ezt megértettem, mintha a terhet is ledobtam volna magamról, és azóta minden világversenyről érmet hoztam. Döntőztem újra vb-n, nyertem Szuperkupákat.
MN: Ezért volt szinte minden fordítva, hogy az elején két nagy győzelem, aztán sokáig "semmi"?
KA: Életem legjobbját tavaly, az athéni olimpián nyújthattam volna. Paraszthajszállal kikaptam a legnagyobb esélyestől, a japán Inoue-től egy vitatható mérkőzésen. De úgy lelaktam, lehajtottam, hogy később megverték, kiesett, nem tudott tovább vinni a vigaszágon. Ha túljutok a japánon, mert mondjuk a bírók korrektek, és azt mondják, aranypont döntsön köztünk, akkor azon az ágon csupa olyan versenyző volt, akiket én háromból háromszor, tehát nem kérdéssel, hanem stabilan verek össze. Aznap délután jött velem szembe Inoue a folyosón, és ahogy meglátott, beugrott gyorsan balra egy ajtón. Történetesen egy női WC-be. Nyilván lányos zavarában. Nem úgy nyert, ahogy illett volna. Nem érdemelte meg, ráadásul ki is ejtett engem. Megnyerhettem volna a második olimpiámat, ehelyett kiestem. Tudod, egyszer az életemben a száz dologból minden stimmelt, itt nem jött be semmi. Barcelonában megelőztem a koromat, pont azért, amit mondtam, élőben láttam az olimpiai bajnokokat stb. És amikor első nap Csősz Imre nyert egy bronzérmet, elhittem, hogy lehet, mentem keresztül mindenen, fogalmam nem volt róla, mit tudok én és mit a világ. Utána a hamiltoni vb-n is összejött minden, vitt a bizonyítási vágy, nagy hátrányból fordítottam, és így tovább. Aztán jöttek a sérülések, és elkezdtem bizonytalankodni. Mert azt már láttam, hogy a világ baromi jó, de még mindig nem tudtam, én mire vagyok képes. Lehet, hogy az olimpia és a vb csak véletlen volt? Fogalmam nem volt, hol a helyem. Mert megvertem mindenkit, csak nem mindig jókor. Mert volt közben azért egy olimpiai ötödik helyem, nyertem két egyetemi vb-t, ahol a mezőny ugyanaz volt. Csak a tét nem. És 2001-re találtam meg a válaszokat, az olimpia után tudtam, mire vagyok képes. Elhittem, hogy jó vagyok. El tudtam úgy indulni, hogy tisztában voltam azzal, hogy a végére nem fogok nagyon elfáradni. Láttam, hogy "kutyától" soha nem kaptam ki, csak olyantól, aki jobb volt. És amikor ezek megvoltak, onnantól voltam képes úgy versenyezni, hogy tudtam, mit tud a világ, de azt is, hogy mit tudok én. Ezért volt az elején egy nagy felfutás, majd egy hullámvölgy, aztán négy olyan év, amikor döntőztem vb-n, Eb-n. Én vagyok talán az egyetlen olyan ember, aki a Világkupa összes állomásán tudott nyerni. De ehhez az kellett, hogy újra a helyükre kerüljenek a dolgok, és leülepedjen bennem minden.
MN: Mennyit tett hozzád az edződ, Hangyási László?
KA: Abszolút kulcsfigura. '86-ban jött Paksra, amikor 14 éves, kialakulatlan kamasz kölök voltam. Nem piáltam, nem cigiztem, nem is csajoztam, mert már akkor az volt a barátnőm, aki most a feleségem, viszont könnyen megesett, hogy a barátaimmal edzés helyett produkáltuk valahol magunkat. Ott maradtam például kosarazni a gimiben - keretedzés helyett. Laci bácsi megérkezett, bejött a tornaterembe, nem szólt egy kurva szót sem, csak annyit mondott: "Antikám, gyere", és az egész suli néma csendben, megdöbbenve figyelte, hogy én, a nagypofájú csávó lerakom a labdát, elveszítem a 190 centimet és sápadt arccal lekullogok. Volt egyfajta tekintélye, tudta, mikor kell dorgálni, és mikor elég csak annyi: "gyere". Mondjuk az említett 100 fontos dologból ötvenhez biztosan köze van Laci bácsinak, hogy ott, abban a pillanatban megsegített, támogatott. Emlékszem, valahol Budapesten, egy felüljárón mentünk át, és láttunk egy autóreklámot. Laci bácsi megszólalt: "Antikám, meg kéne nyerned az olimpiát, és akkor lenne egy ilyen autód." Halál komolyan mondta, mégis magától értetődőnek tűnt, és ebből láttam, hogy ő tényleg azt gondolja, képes lehetek rá. ' tanított meg győzni, ő hitette el velem, hogy ez bennem van. És az a pillanat, amikor ezt kimondta, kellett ahhoz, hogy aztán minden úgy alakuljon. Szóval a sikereim fele legalább az övé. A többi édesapámé, édesanyámé, akik úgy neveltek, hogy edzésen például sose csaltam. Egyszer Ágival, a barátnőmmel sumákoltam, vagyis lógtam, és direkt olyan útvonalon sétáltunk, hogy még véletlenül se jöhessen szembe. Szembejött. Nem engem keresett, arra volt dolga. Meglátott, dudált egyet - elkullogtam edzésre. De ez a mentalitás jellemző az egész klubra. Juniorként megnyertem az olimpiát, és három nap múlva már ott voltam edzésen, és mindent becsülettel csináltam, a többiek sem csalhattak, nem háboroghattak. Ha nincs ott Laci bácsi, akkor is megcsinálunk mindent. Braun Ákos is ugyanezt az utat járta végig, azzal a különbséggel, hogy én megcsinálom az edzést, ő pedig még pluszmunkát is végez. Talán ezért is van, hogy egy ilyen kis közösség ennyi klassz versenyzőt adott. Megszoktuk a légkört, és aki nem nyert világbajnokságot, az civilben lett nagyon sikeres. Ha orvos, akkor jó orvos, ha ács, akkor meg jó ács. Nem simlizünk, amikor egy héten legalább hatszor olyan kemény munkát végzünk, hogy legszívesebben sírnánk. De ott van melletted a cimborád, és látod, hogy hozzád hasonlóan majd' beledöglik. Hosszú távon a lógást nem respektáljuk, aki ezt nem értette, kikopott közülünk. A maradók viszont összetartanak. Most a debreceni csapat-Eb-re mindenki kocsiba ült: a kismama, a kulturális antropológus, a főosztályvezető, hogy megnézzék a versenyt. Együtt izzadtunk, együtt szívtunk, együtt nevettünk, és ez nagyon erős kapocs.
MN: A csapat-Eb-n egy újabb ezüst, így a végére.
KA: Ott és akkor nagyon zavart. Jellemző: megsérültem, elrepedt a bordám, nem tudtam teljes értékű harcos lenni. Közel voltunk az aranyhoz, nem sikerült. Rossz érzés volt. De ha a pályafutásomról kérdeznek, nem tudok nem mosolyogva beszélni erről az egészről. Azért nem merném újrakezdeni, mert nem hiszem, hogy még egyszer ilyen jól sikerülne. Azzal együtt, hogy a tavalyi olimpián tényleg nyerhettem volna még egy aranyat. De hányan vannak, akik nyerhettek volna, és egy picivel lemaradtak! Egyszer Güttler Karcsi-val beszélgettem, ő egy századdal kapott ki '88-ban Szöulban. Kérdeztem: zavarja-e? Azt mondta, annyira szeret úszni, és az, hogy olimpián ezüstérmet nyert, a legnagyszerűbb, ami vele történhetett. És annyira igaza van. Ehhez képest nekem még az arany is összejött. Aki szereti ezt az egészet, mert önmagában felérni a csúcsra - az egy pillanat. Beszélgettünk arról, hogy amikor olimpiai bajnok lettem, az öt másodpercig tartott, meg még egy ideig, amíg ünnepeltek. De a folyamat, ami azt eredményezte, hogy a barátaim akkor eljöttek egy világversenyre, engem megnézni! Minden nagy verseny előtt szerveznek nekem egy hússütést a cimborák, amin az utamra bocsátanak. Vagy régen Csősz Imiékkel, amikor valahol az isten háta mögött, Oroszországban voltunk edzőtáborban, és egy tök lepusztult helyen is tudtunk nevetni: elővettük a házi kolbászt, és vidáman megettük. Éreztük, barátok vagyunk, és hogy ezt most valahogy túléljük, megcsináljuk. Ha ezt mind nem élveztem volna, nem bírtam volna ilyen sokáig. Mert csak azért, hogy az ember győzzön, azért az egy pillanatért nem lehet ennyit szenvedni. Ez az egész folyamat, ezzel a társasággal együtt megélve volt tökéletes. Sajnálom, hogy vége, nem tudom, hogyan lesz ezután. Nyilván a civil életben is megállom majd a helyem, mert van bennem tartás, spiritusz, de biztosan más lesz, mint a versenyzés volt. Eddig a dzsúdó volt a legfontosabb, mostantól nem. Gyereket szeretnék, dolgozni kezdtem a Paksi Atom-erőműben. De mindig lesz annyi időm, hogy heti ötöt edzzek. Van bennem egy nagyon nagy tudás, nem csak a cselek meg a fifika. Én voltam az első olyan dzsúdós, aki bekerült a köztudatba, olimpiát, vb-t nyert. Saját káromon megtanultam, hogyan kell ezt kezelni. Ma már tudom, hogyan kellett volna leküzdeni azt a pár rossz évet. Nekem senki nem tudta elmondani, hiszen az edzőm velem együtt tanulta, ke-reste az utat. Azt gondolom, sokat tudok segíteni Braun Ákosnak, Bor Barnának (junior világbajnok - S. A.). Ungvári Mikinek pedig már most is sokat segítettem. ' újoncként beugrott egy Európa-bajnoki győzelemmel, majd ugyanazt az utat járta be, mint én. Nagyon jó volt, mindenkit megvert, de nem jött össze az eredmény. Abban, hogy idén két világversenyen döntőzött, szerintem benne volt a rengeteg beszélgetésünk. Nem akarok elszakadni a dzsúdótól, ezért nem is búcsúzom.
MN: És az atomerőmű? "Brékó, brékó a kettes blokk mellől"?
KA: Közgázt végeztem, másfél év múlva szeretnék doktorálni. Tudom, hogy az atomenergia nélkül nagy gáz lenne a világban. Arra gondoltam, kötelességem tájékoztatni az embereket, hogy mi zajlik itt, miért biztonságos. Úgy gondolom, hiteles arc tudok lenni. Egyébként nagyon zöldpárti vagyok, fogmosásnál elzárom a vizet, szelektíven gyűjtöm a hulladékot. A doktorim első két fejezetét már megírtam, rengeteget kutattam hozzá, s amikor elolvasták az atomerőműben, mondták: nagyon "greenpeace"-es. Sokat beszélgettünk, tudom, nincs más alternatíva. És csak azért tudom majd ezt csinálni, mert hiszek benne. Dohánygyárat például nem tudnék képviselni. És azzal, hogy Pakson maradok, segíthetek a többieknek is.
MN: Ez a világ közepe?
KA: Az én értékrendem ide/innen való. Édesanyám, a hét évvel idősebb bátyám, akitől nagyon sokat kaptam, és akinek remélem, lassan én adhatok minél többet, a baráti köröm - mind-mind ide kötnek. Amikor ment a szekér, nagyon jó ajánlatot kaptam Brazíliából, nagyon sok pénzt kereshettem volna. Most elmehetnék verekedős bohócságba Japánba, millió dollár éves szinten. De megtanultam, hogy aki elmegy, bármennyi pénze lesz is, ha elveszíti a gyökereit, nem lesz boldog ember. Bejártam a világot, és azt láttam az itt-ott élő magyarokon, hogy nagyon sok pénzük van, nincsenek egzisztenciális gondjaik, de minden pillanatuk arról szól, hogy mi lehet otthon. Mert az, ahol él, nem az otthona. Felborult az értékrend, felborult az egyensúly, és innen nagyon nehéz lehet visszatalálni. Hétvégén évadzáró sütést tartunk, elmegyünk a Duna túlpartjára, megsütünk jó pár pácolt halat. Lesz ott kismama, kisbaba, összeülünk, fényképezkedünk, nagyokat beszélgetünk és nevetünk. Ennél többet sehol sem kaphatnék.
