Ahogy várható volt, az állami vagyon további sorsát rendező, májusban beterjesztett törvényjavaslat érdemi része jóval kisebb hullámokat vert, mint a jogszabály melléklete. Utóbbi tartalmazza ugyanis azon társaságok körét (és azokban az állami részesedés mértékét), amelyek tartósan állami tulajdonban tartandók. A Pénzügyminisztérium (PM) eredeti beterjesztésében nem tartozott volna ide többek között a Szerencsejáték Zrt. (SZJ) sem, ám a társaságot a felsorolásba visszahelyező fideszes és szocialista módosító indítványokat elfogadta a ház. A privatizációt egyelőre ellehetetlenítő módosítást ritka egyetértéssel szavazták meg a pártok, azt csak a szabaddemokraták nagyobbik fele (13 képviselő) és a szocialista frakció részhalmaza (7 képviselő) utasította el.
Az SZJ értékesítése az elmúlt öt évben már többször felmerült, de akárcsak most, akkor sem sikerült tisztázni, hogy az állami működtetéssel mi a probléma, és mit nyernénk, illetve veszítenénk a magánkézbe adással. Ilyenformán a termékeny vita mindvégig különféle nemesfémekre és baromfiakra való hivatkozásban, másfelől az állam gazdai szerepének szapulásában merült ki. Arról, hogy milyen kalkulációk alapján, miért és hogyan kellene privatizálni az SZJ-t, a jelenlegi törvényjavaslat indoklása sem tartalmazott egy szót sem; a pénzügyminiszter nyilatkozataiban azt állította, hogy a privatizációról konkrét elképzelés nincs napirenden. Kétségtelen, hogy a mellékletből kimaradás csak az értékesítés lehetőségét teremtette volna meg, a döntést a törvényjavaslat értelmében a miniszterek által jelölt, a miniszterelnök által kinevezett tagokból álló Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács hozhatta volna meg - a törvényhozás nélkül. Mindenesetre a szocialista képviselőknek ez a felállás nem volt ínyükre. És noha pár éve a Fideszen amúgy is egyértelműen kiütköztek magánosítási allergiája jelei, a parlamenti vitában Varga Mihály joggal vetette fel: "De ha már értékesíteni akarják, akkor hogyan akarják értékesíteni? Az állami monopóliummal együtt, vagy anélkül akarják eladni? Esetleg részleges privatizáció lesz, tőzsdén keresztüli privatizáció lesz, vagy milyen privatizáció lesz? Mert erről sem tudunk semmit."
Márpedig a privatizáció kérdése az SZJ speciális helyzetéből adódóan egyedi mérlegelést kíván. Az ugyanis tény, hogy a szerencsejáték módfelett jövedelmező, és az 50 százalékos piaci részesedésű, a sorsjegyek, számsorsjátékok és a sportfogadás területén monopolhelyzetben levő társaság az egyik
legnagyobb hazai
adózó. Árbevétele szinte a gazdasági helyzettől függetlenül évi 10 százalékkal emelkedik, tavaly elérte a 141 milliárd forintot. A 2005-ös eredménykimutatás szerint (a tavalyi nem szerepel a cég honlapján, a szerencsejáték-felügyelet pedig az összes szereplő adatait egyben közli) a 133 milliárdos árbevételből 57 milliárddal gazdagodott a költségvetés: ez az összeg magában foglalja a játék-, az iparűzési, a társasági, a személyi jövedelemadókat, a társaságnál dolgozók bérterheit, a hatósági díjakat - no meg a vállalat 4 milliárd forintnyi adózott nyereségét (melyből 3,5 milliárdot osztalékként a tulajdonos ÁPV Zrt. kapott. Ugyanez sorrendben 2004-ben 111, 49, 4,7, 4,7 milliárd forintra rúgott.)
A kérdés tehát az lenne, hogy megéri-e? Az esetleges értékesítéssel - feltételezve, hogy a cég tevékenységének volumene és adózásának módja nem változik - az állami adóbevétel megmaradna. A cég eladásával jelen állapotában a köz a 4-5 milliárd forintnyi eredményt reszkírozná. Ezt kéne a vételárban a vásárlótól néhány évtizedre előre elkérni.
Az SZDSZ korábban azt javasolta, hogy a befolyó pénzt az államadósság csökkentésére fordítsuk, de olyan kalkulációt egyelőre nem láttunk, hogy milyen reláció áll fenn az így elérhető kamatmegtakarítás és a megmaradó nyereségből adódó haszon között. Az egyszeri bevételt egyébként a szakértők és az Állami Számvevőszék sem szokta ajánlani a költségvetési lukak betömködésére. Mindez természetesen nem jelenti, hogy az SZJ állami kézben volna jobb helyen - de az ellenkezőjét indokolni kellene. Ráadásul az államnak óriási mozgástere van: a játékadó emelésével a társaság nyeresége is csökken - a 2003-as 17 milliárd forint után az adókulcsemelés következtében állt be a nyereség 4-5 milliárdos szintre. Ha tehát csökkenne a költségvetési elvonás, többet lehetne kérni a vevőtől, de kevesebb bevétele lenne az államkaszszának az adókból; az egyenleg hosszú távon nem ismert. És persze a vevő okkal kérhetne garanciát arra, hogy a vásárlás másnapján nem emelik az elvonásokat. Ha meg csökkentenék, annak okát sokáig kellene a közvéleménynek magyarázni.
A pillanatnyi pénzügyi szempontokon kívül persze más ok is lehet a magánosításra, például ha a szolgáltatás minősége vagy hatékonysága javításra szorul. A szerencsejáték azonban nem olyan közszolgáltatás, amelynek
vacaksága felháborítaná
az embereket, esetleg már a gazdasági versenyképességet veszélyeztetné. A legtöbb, a szerencsejátékot állami monopóliumban tartó országban is úgy tekintenek rá, mint a nyeremény reményével kecsegtető önkéntes adózási formára. Az SZJ szinte minden évben újabb játékot vezet be, szerencsét próbálni minden sarkon lehet, csaknem az összes játékra mobiltelefonon és online is befizethetünk. Persze mindenen lehet javítani, egy magáncég pedig általában innovatívabb. A nagyobb forgalom bizonyára nagyobb adóbevételt jelentene - bár kétséges, hogy ebben mekkora tartalék van. Addikcióban mindig erős népünk ugyanis itt is kitesz magáért: a szerencsejátékra fejenként és évente elköltött 60 eurónkkal messze lekörözzük a szomszédainkat, a jövedelmekkel összevetve pedig a fejlett nyugat sem költ erre többet. Ha a játékszervezés költséghatékonyabban működik, akkor csökkenhetnek valamelyest az árak (nem sokat számít, a játékfüggők nem túl árérzékenyek), vagy emelkedik a visszaosztható nyeremény mértéke, ami viszont - mint a halmozódó nyeremények esetében is megfigyelhető - fellendíti a forgalmat. Túl nagy játéktér azonban itt sincs, hiszen a kiosztott nyeremény és az összes adó- és járulékteher úgy fele-fele arányban elviszi a bevétel 90 százalékát, a maradékból kell működni, illetve nyereséget termelni. Egy-két százaléknyi nyereménynövekedés azért nem bolondítja meg a játékosokat.
Egyáltalán nem szerencsés viszont az állami kézben tartás akkor, ha a közeljövőben
számolni kell a konkurenciával,
ilyenkor, legalábbis mifelénk, az állami cégek meg szoktak pusztulni. A szerencsejáték-piacon manapság éppen a versenyhelyzet kialakulása figyelhető meg, de ennek üteme, sőt még a végkifejlete sem jósolható meg. Az utóbbi néhány évben kezdtek elterjedni az internetes fogadást kínáló, külföldön bejegyzett, de magyar nyelvű szolgáltatást is nyújtó szájtok (ez nem egyezik meg a hagyományos játékok online elérhetőségével). Noha ezek sokszor piaci réseket tömnek be, nyilván egyre inkább veszélyeztetik a monopoltársaság és az állam bevételeit. Az első reakció a tiltás volt: a szerencsejáték-törvény 2005-ös módosítása nem engedélyezi a működésüket, a reklámtevékenység folytatását, a bankok nem utalhatnak a számláikra, és az internetszolgáltatók sem állhatnak szóba velük. Az irodák természetesen mindezt ügyesen megkerülik (lásd még: Versenyszellem, Magyar Narancs, 2006. november 16.), valamint az Európai Unióhoz fordultak, mondván, hogy ez sérti a szabad verseny és a szolgáltatások szabad áramlásának elvét. Az Európai Bíróság először a tagállamok rendes bíróságaira bízta a döntést, melyek (az olasz és a svéd) azután rendben találták a monopóliumot. Ekkor a belső piacokkal foglalkozó uniós biztos vette kézbe az ügyet, és az Európai Bizottság Magyarországot hat másik tagállammal egyetemben felszólította a korlátozás megszüntetésére. A PM kérdésünkre egyelőre nem a sajtóra tartozónak nyilvánította a tárca néhány hete küldött válaszát, mindenesetre a hozzáértők úgy számítanak, hogy cirka 2009-ig lehet húzni az időt.
Kérdés, hogy mindezt hogyan oldaná meg a privatizáció. Az SZJ 2004 óta ígéri, hogy ő is előrukkol a saját online fogadásaival, de egyelőre ott tartunk, hogy elkezdődött a rendszer pályáztatása, kell még vagy másfél év. Az ily módon játszható Tippmix sem tarolta le eddig a konkurenciát a saját mezőnyében, nem beszélve a külföldi irodák által a dalfesztiválok győztesétől a leendő miniszterelnök személyének megtippeléséig terjedő kínálatáról. A lemaradás miatt magyarázkodó SZJ-vezetés érveiben természetesen sok az önmentegetés (például: az ő rendszerük legalább biztonságos - miközben a többi is az), de az állami vállalat lomha mozgásán túl az is tény, hogy a külföldi internetes fogadóirodák jóval kedvezőbb adókörnyezetben tevékenykednek, így nagyobbak lehetnek a nyereményszorzóik. A versenyhátrány az adóparadicsomokban bejegyzett, illetve a szerverüket ott üzemeltető vállalkozásokkal szemben a legnagyobb - ezekre ugyan nem vonatkozik az uniós irányelv, de gyakorlatilag megfoghatatlanok. Az unióban bejegyzett cégektől nyert pénzek után sem fizet senki személyi jövedelemadót, az adóhatóságnak nincs kapacitása az ellenőrzésükre. Ezt a helyzetet pedig az új tulajdonos is örökölné.
Az is kétségtelen, hogy az online fogadás egyelőre kis szeletet hasít ki a piacból (az élenjáró Finnországban 4 százalékot), tehát az SZJ eladását ez annyira nem sürgeti: az árbevétel több mint kétharmadát a lottójátékok adják,
a jó öreg ötös
egyedül csaknem 40 százalékot. Mindenesetre azt is mihamarabb tisztázni kéne, hogy mikor célszerű belevágni az értékesítésbe. Az idő múlásával a vételár inkább csökken, ugyanakkor az eddigi példák alapján a liberalizáció előtti privatizáció is elsülhet rosszul: a magáncégek felülmúlhatatlanok a monopólium lebontásának akadályozásában, meg abban, hogy a piaci szabályozást saját ízlésük szerint alakítsák.
A miérten és a mikoron kívül a hogyan kérdésére sincs válasz. A kisebbségi tulajdon tőzsdei értékesítését korábban az SZDSZ és az MDF is szorgalmazta, felmerült már a 10 százalék, 25 százalék mínusz egy részvény és az 50 százalék mínusz egy részvény is. Az utóbbi párt javaslata mellé a tőzsdeelnök is felsorakozott, hiszen ez élénkítené a kínálatot, növelné a börze jelentőségét. A mostani törvényjavaslat azonban 100 százalékban kivette volna a társaságot az állami körből, így érthető az MDF ellenkezése (pontosabban a módosító javaslat támogatása). Van, aki azzal érvel, hogy az egyben eladás nagyobb bevételt hozna, míg mások a javaslat eltűnésének okát másképp látják: ha feladnák a zártkörű részvénytársasági formát, az SZJ átláthatóbbá válna, s így oda lenne a lehetőség az ilyen-olyan székek politikai osztogatására, a beszerzések és a támogatások irányítására.
Szerettük volna megtudni, hogy ennyi bizonytalanság mellett, és az ellenzék, valamint az MSZP előre deklarált tiltakozása dacára miért akart lehetőséget teremteni a szocialista vezetésű PM a teljes privatizációra. Ám a tárca nem ad választ erre, ezért az általunk megkérdezettek is a legkülönfélébb találgatásokba bocsátkoztak. A kézenfekvő magyarázat szerint a szabaddemokraták egyszerűen meggyőzték a tárcát a privatizáció hasznosságáról. Egy vezető köztisztviselő a szerencsejáték-szervező magáncégek jó minisztériumi kapcsolataira hívta fel a figyelmünket, míg egy volt PM-vezető semmi sumákolást nem lát abban, ha a tőzsde jogos érdekből nyomást gyakorol a pénzügyi kormányzatra. A tárca működését szintén jól ismerő forrásunk szerint viszont "nem először fordulna elő, hogy a PM alibizik": simán elképzelhető, hogy a jogszabály elfogadtatásához elhelyeztek benne néhány beáldozható tételt. A jogalkotási program kipipálva, a fejleményekről nem tehetnek.
