"Kiharapta a gatyánk fenekét" - Vajda Mihály filozófus 1968-ról

  • M. László Ferenc
  • 2008. május 22.

Belpol

Sűrű esztendő volt: háborúellenes tüntetések és faji zavargások az Egyesült Államokban, prágai tavasz, párizsi május, lengyel, olasz diákmozgalmak, fegyveres összetűzések Mexikó utcáin. Az új generáció egy jobb világban akart élni, és ezért kész volt bármit megtenni. 1968 negyvenéves örökségéről Vajda Mihály filozófussal beszélgettünk.
Sűrű esztendő volt: háborúellenes tüntetések és faji zavargások az Egyesült Államokban, prágai tavasz, párizsi május, lengyel, olasz diákmozgalmak, fegyveres összetűzések Mexikó utcáin. Az új generáció egy jobb világban akart élni, és ezért kész volt bármit megtenni. 1968 negyvenéves örökségéről Vajda Mihály filozófussal beszélgettünk.

Magyar Narancs: Amikor 1968. január 1-jén felébredtél, érezted, tudtad, hogy ez nagy év lesz?

Vajda Mihály: Hát arra biztos nem gondoltam, hogy 1968 az "68" lesz. Érzékeltem, hogy kibomlik valami, azt azonban nem, hogy ezt olyan összeomlás követi majd, melynek eredményeként másfél-két évtizeden át minden tökéletesen sivárrá válik. Valami vonzó azonban egyértelműen ott lebegett az új év levegőjében. Ha nem csal az emlékezetem, jó kedvünk volt - a többes számon a Lukács-féle kispadon egyre nagyobb számban gyülekezőket értem. Vagy hogy egy másik hülye hasonlattal éljek: mintha láttuk volna már az alagút végét. Itt elsősorban Kelet-Európára gondolok, az 1956-ot követő időkre, mindenekelőtt Magyarországra. A szörnyűséges megtorlások korszaka elmúlt, beindult a gazdasági reform, érezhető volt, hogy valami mozog a cseheknél, szóval reménykedtünk. S amikor a franciák májusban fellázadtak, elhitettük magunkkal, hogy most aztán már szép és jó lesz a világ. Ma ezt a nagy-nagy reményt kicsit komikusnak és nagyon bornírtnak érzem, de nem tudom megmondani: azért van ez, mert éppen '68 eredményeképpen kezdtem el radikálisan másképp, önállóan gondolkodni, vagy azért, mert megöregedtem.

MN: Minek neveznéd a több országra, kontinensre kiterjedő lázadásokat, sztrájkokat, mozgalmakat: fordulatnak, forradalomnak, vagy csak az ellenkultúrák megmutatkozásának?

VM: Forradalomnak az említett négy ország mozgalmainak egyikét sem nevezném, sőt '68 minden volt, csak nem egységes. A cseheknél - tudatosan mondom így, ugyanis a szlovákok a prágai tavaszt cseh ügynek érezték, s ezen mit sem változtat, hogy Dubcek szlovák volt - fordulat indult be, melynek eredménye - ma így látom - nem az "emberi arculatú szocializmus" lett volna, hanem a teljes rendszerváltás. Amikor 1977-ben megértettem, majd szamizdatban le is írtam, hogy a szocialista piacgazdaság fából vaskarika, barátaim nem voltak túlzottan boldogok - akkor még nem akarták belátni, hogy ez így van. Az ellenkultúrák megmutatkozása leginkább az Egyesült Államokban volt jellemző. Az amerikai mozgalmakban politikai mozzanatnak csak a vietnami háború opponálását látom, különben nagyjából egy új, a polgári bornírtságot tagadó életforma kialakítására tett kísérletről beszélhetünk. Ezzel kapcsolatban szoktak az életforma forradalmáról beszélni, de én azért mégsem nevezném annak, mert a hippimozgalomban részt vevő fiataloknak eszük ágában nem volt szabaddá tenni az emberiséget, az "egészet" - csak másként akartak élni. A francia májust leginkább lázadásnak nevezném. De mi ellen is lázadtak? Egy öreg ismerősünk, aki hosszan élt Franciaországban, csak legyintett: "Ugyan, kérem, a franciáknak időnként muszáj kiélniük a maguk barikádszükségletét." A német diákmozgalmat végképp nem vagyok képes semmiféle skatulyába belegyömöszölni. Diákmozgalom volt - basta. Két mozzanatát emelném ki, de magamnak sem tudnám egykönnyen megmagyarázni, hogyan függ össze a kettő. Az egyik az akkor még nagyon is tekintélyelvű német egyetem "demokratizálására" irányult. A másik a diákok felmenőinek nácizmust illető hallgatását akarta megtörni: "Mondjátok, kedves apák, anyák, aranyos nagyszülők, mit is csináltatok ti 1933 és '45 között?! Hallgattatok csak, vagy lelkesedtetek, netán tevőleges részetek volt a szörnyűségekben?" Ezek a húsba vágó kérdések immáron nemcsak a vacsoraasztalnál hangzottak el szűk családi körben, hanem egy mozgalom tette fel őket. Az az érzésem, hogy a német '68 elérte a célját. Nem az 1945-ös összeomlás változtatta meg radikálisan Németországot, az csak a feltételeket teremtette meg ehhez, hanem 1968. Ennek köszönhető, hogy Németország Európa "legőszintébb" országa lett, amely szembe tud nézni a saját múltjával. (A német '68-ról lásd cikkünket a következő oldalakon - a szerk.) De rögtön hozzá kell tennem: a volt NDK-ra mindez nem áll. Az összeomlás ott is bekövetkezett, de '68 hiányzott. A szégyentelen idegengyűlölet ott máig is nagyon eleven. Akárcsak Magyarországon, Ausztriában, Franciaországban, Angliában, Lettországban - és még hosszasan sorolhatnám.

MN: A neves filozófus, Maurice Blanchot szerint "ez a forradalom inkább filozofikus volt, mint politikai". Elfogadható-e szerinted ez az állítás - annak ellenére, hogy a diákvezérek többsége bevallottan felszínes teoretikus tudással rendelkezett?

VM: Mint már mondtam, szerintem nem volt forradalom. A politikai elit leváltása az adott kereteken belül: ez minden, csak nem forradalom. Ugyanakkor nem értem, hogy ebben az összefüggésben miként lehetséges szembeállítani a filozófiát és a politikát. Egy politikai rendszer átalakítására irányuló kísérletnek szükségképpen van valamiféle - bármilyen sekélyes - filozófiája. Persze az ilyen mondatok, mint amilyen a Blanchot-é is, nem tisztázni, csak jelezni akarnak valamit. S ha az amerikai mozgalmat nézem, akkor persze értem, mit jelentene ez: jött egy új generáció, amely nemcsak másképp szeretett volna élni, mint a szülei - ez a modernitásban soha nem volt másképp -, nemcsak megfogalmazta az új életet illető vágyait, hanem el is kezdett másképp élni. Nem gondolom, hogy az átlag amerikainak tetszettek a hippik. De a többség elviselte őket, ami persze azt jelenti, hogy el is tartotta őket. Nem vagyok benne biztos, hogy túlontúl sok hippinek tetszett volna, ha olyan kommunákat kellett volna létrehozniuk, amely önfenntartó. Így a mozgalom hosszan tartó happeninggé lett, majd lassan elenyészett. A happening pedig lassan-lassan művészetté lett, melynek bizonyos irányzatai máig is őrzik ennek a generációnak az életérzését.

MN: A szakirodalom 1968-hoz kapcsolja az új baloldal megszületését. Mit jelent ez a fogalom, mennyiben határozta meg magát a régi baloldallal szemben?

VM: Én sem történész, sem politológus nem vagyok, nem ismerem ezt a szakirodalmat; vagy ha ismertem is, már rég nem emlékszem rá. Az előbb azt mondtam, hogy az akkori rózsaszín reményt ma már kicsit nevetségesnek és nagyon bornírtnak érzem. Azt a reményt, hogy most majd megszületik egy szép új világ, mondjuk a "szabadság", "egyenlőség" és "testvériség" világa. Azonban azt nem állítom, hogy '68 semmi újat nem hozott. Különösen a mából visszatekintve szolgál számomra nagy tanulságokkal, tehát nem puszta történeti kérdés. Most csak egyetlen mondatban: azt tanultam meg, hogy az "egész" megváltoztatására való törekvés vagy sikertelen marad - s ez még a jobbik eset -, vagy ha sikeres, katasztrofális eredményekhez vezet. A huszadik század totalitarizmusai mind világmegváltó mozgalmak voltak. '68 abban különbözött ezektől, hogy nem akart totalitárius diktatúrát létrehozni. Így aztán nem is lett belőle semmi, pontosabban amit hozott, az fontos, de nem eredményezett semmifajta radikális átalakulást. Az új baloldal viszont már csak emlék, nem több.

MN: Az új baloldali mozgalmak elveiket tekintve illeszkednek a modern humanista hagyományba: az ember, a nők, a feketék, a gyermekek felszabadítását hirdették, a hippik a háborúk ellen léptek fel. Ennek ellenére rendkívüli módon vonzódtak az erőszakhoz. Nemcsak a tüntetések voltak erőszakosak, de Maót, Castrót, Che Guevarát, Arafatot ünnepelték, drukkoltak a brutális eszközökkel küzdő vietkongoknak. Ez a fajta politikai aktivitás, utcai politika, ami akkor született meg - és azóta is különböző formáival találkozunk -, miért nyúl erőszakos eszközökhöz?

VM: Biztos, hogy ez a fajta utcai politika 1968-ban született meg? Már a francia forradalomban is jelen volt - a modernitás szülötte. Hogy ma már nagy tömegek merészkednek az utcára, azzal függhet össze, hogy a modern demokráciákban igen kicsi az esélye annak, hogy a rendőrség-katonaság belelő a tömegbe. De hogy a kérdésre valamiféle választ adjak: megítélésem szerint agresszívvá az válik, aki frusztrált. Úgy véli, hogy szinte legyőzhetetlen, fölényben lévő hatalommal kell megküzdenie, hogy elérje a maga céljait. A tömegben már nem érzi magát olyan kiszolgáltatottnak, de a benne felgyülemlett agresszív potenciál ettől még nem csökken, sőt a tömegben mintha élvezné is az erőszakot. Aki nincs "a" hatalom birtokában, nem tartozik az úgynevezett hatalmi elithez, meg van győződve arról, hogy a hatalom birtokosai és bitorlói egy másik embertípushoz tartoznak. Úgy véli, ahhoz, hogy a fennálló hatalmat legyőzze, muszáj - még ha gyűlöli is - erőszakot gyakorolnia: csak így tudja megtörni "a" hatalom erőszak-monopóliumát. A hatalom és az erőszak azonosítása, illetve a "hatalommentes erőszak" elképzelése összefüggeni látszik az embernek azzal a minden egyén kiszolgáltatottságából eredő hitével, hogy vagyunk "mi" és vannak "ők". "Mi" vagyunk a többség, a "jók", akiket elnyomnak, és "ők" a "gonoszak". Pedig - miként a '68-as nemzedékhez tartozó Foucault is megmutatta - a hatalom nem az "övék". A hatalom a függőségek rendszere, a hatalmi elit tagjai sem tehetnek akármit, s még a legkiszolgáltatottabbnál is mindig van még kiszolgáltatottabb. Egy nagyon leegyszerűsítő példa: a vasúti kalauz leszállíttathatja a vonatról még a parlamenti képviselőt is, ha az otthon hagyta az igazolványát, s nem akarja megfizetni a jegyet és a büntetést. A hatalom logikája áthatja az egész társadalmi-politikai rendszert. Nincsen hatalommentesen működő társadalom, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Pontosabban lehet, de ehhez túl kell lépni a rendszeren. A mellélépés, a hippik magatartása más, jóllehet ez sem független a rendszertől: a kilépésnek ezt a fajtáját a társadalom logikája ugyanis ma már tolerálni tudja, Amerikában, mint mondottam, tolerálta is. Valahol ennek az attitűdnek köszönhető - semmiképpen nem a barikádoknak -, hogy '68-at követően a fejlett társadalmak mindennapi élete sok tekintetben átalakult.

MN: Az 1968-as mozgalmakat tanulmányozó szociológus, Alain Touraine szerint a nevezetes esztendő elsősorban a modernizációról szólt. Ugyanakkor a 68-as filozófusgeneráció neves tagjai - például a párizsi események résztvevője, Jean-Francois Lyotard - a posztmodern apostolai voltak, lettek. Tekinthető-e szakadásnak a kontinentális filozófia történetében mindaz, ami a hatvanas években történt?

VM: Ha bizonyos társadalmi korlátok ledöntése, bizonyos társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása a modernizáció részét képezi, akkor '68 bizonyára a modernizációról is szólt. De a kérdésedből mintha azt venném ki, hogy te szembeállítod a modernizációt a posztmodernnel. Én ezt egészen másképpen látom. Számomra a posztmodern éppúgy modern, azaz nem hagyományőrző, mint az, ami megelőzte. Csak a modernitáshoz való viszonyunk változott meg a posztmodernben. Nem tekintjük már "haladásnak" a modernizációt. Ezért aztán bizonyos hagyományokhoz ragaszkodhatunk anélkül is, hogy konzervatívvá válnánk. Tény, hogy az elmúlt évtizedekben végbement a nagy narratívák, a haladáselvű eszmék dekonstrukciója. Ennél nem sokkal többről van szó.

MN: Meglepő, hogy ezek az új baloldalhoz sorolt jelentős gondolkodók előszeretettel nyúltak olyan konzervatívnak vagy elitistának tekintett filoszokhoz, mint Nietzsche vagy Heidegger.

VM: Hosszú lenne taglalni, hogy Nietzsche és Heidegger nagysága miben áll, tagadhatatlan viszont, hogy az elmúlt másfél évszázad legnagyobb gondolkodói közé tartoznak. Õk ketten pontosan látták, hogyan függ össze a nyugati civilizáció egész struktúrájával mindaz, amit a modernségben a kultúra emberei elutasítanak - vagy egykoron még elutasítottak. Mert az 1968-at - vagy '45-öt - követő fél évszázadban, a posztmodern korban egyfajta dekulturálódás mindenképpen lezajlott. A tömegek, akiknek a "tömegkultúrájára" mi fanyalogva nézünk, részeseivé lettek egyfajta nyilvánosságnak, s kialakult egyfajta nem hagyományos kultúrájuk. Igaz, ez is egy értékítélet. Az emberek ma már tényleg nem népdalokat, hanem giccses slágereket dúdolnak. Na és?

MN: Az egykori újbalosok, mozgalmárok többsége mára a rendszer része lett: elfoglalták az intézményeket, a médiát, a tőzsdéket, a politikát. Szerinted a mai világban lehetséges még egy 68 vagy az utolsó, a mindent felszabadító nagy forradalom is felfalta a gyermekeit? És mi lesz azokkal a kísértetekkel, melyek Derrida szerint a világban lévő sok-sok igazságtalanság miatt továbbra is köztünk járnak?

VM: '68 nem falta fel a gyermekeit, csak nem tudta megakadályozni, hogy a "rendszer" integrálja őket. Nem is igen akarhatta persze. Azért integrálódtak, mert azt látták be - ha ugyan belátták -, hogy nem képesek olyan új értékeket képviselni, amelyekre egy új rendszer építhető. Nem értéket állítottak szembe értékkel, hanem folyamatosan átértékelték az értékeket. A lét - ami van - és a legyen - ami nem része a rendszernek, a logikának, ami mint kívánatos szemben áll vele - folyamatos szembeállítása beláthatóan sehová sem vezet. Itt jegyezném meg: aki csak egy kicsit is ismeri Nietzschét meg Heideggert, láthatja, hogy nem esetlegesen, hanem meghatározó súllyal vannak jelen a '68 utáni gondolkodásban. Derridának a jelen létállapotot kikezdő kísértetei viszont nem kívül vannak a rendszeren, hanem belülről ijesztgetik és gyötrik azt. Ezek a külön-külön kísértő szellemek, ellentétben a Szellemmel, nem az egész lerombolására és valami új felépítésére törnek: itt-ott javítanak, amott meg rontanak. Történik a világ, de nincsen neki lineáris történelme. S már csak ezért is lehet örömmel visszagondolni '68-ra. Mi, rémséges metafizikus értelmiségiek - marxisták többnyire - azt hittük, hogy radikálisan átalakítja a világot. Pedig csak itt-ott beleharapott. Kiharapta a gatyánk fenekét: járhatunk akár lyukas farmerben is.

MN: Néhány mondattal korábban összeomlásról, sivárságról beszéltél. Mire gondoltál?

VM: Összeomlást emlegetni talán túlzás volt. De az "egész", az, ahogy a modernitás működik, s megkísérli magát globális méretekben megvalósítani, az kétségtelenül meglehetősen sivárnak tűnik: mindent a hasznosság-érték dominál. Ezen belül vannak persze kritikus mozgalmak - többnyire nagyon agresszívak, s nem vonzzák azokat, akik valami szebb világ lehetőségében reménykednek -, melyek "harcolnak". De megítélésem szerint ezek csak azt tudják, hogy mi ellen, azt azonban nem, hogy miért. S persze vannak tradíciókat, kulturális értékeket őrző egyének és közösségek is. Többnyire ilyenek képviselik a hippik hagyományait is. Az az érzésem, hogy ma senki nem képes egy másfajta működő rendszert elképzelni. Ebből azonban nem következik, hogy széttárt karokkal tudomásul kell vennünk azt, ami van. Ha nem is világméretekben, ha nem is globálisan, de ki-ki a maga kompetenciájának keretei között képes lehet változtatni a dolgokon. S még az egész rendszer logikájába is bevihet pozitív elemeket, amennyiben eléri, hogy a "hatalmi elit" belássa: a kapitalizmus spontán működése katasztrófához vezet.

Neked ajánljuk