Interjú

Kisebbségből többség

László Róbert választási szakértő az arányos választási rendszer ötletéről

Belpol

A választási szabályoknak szerepük van az ellenzék gyengeségében, de ezért elsősorban nem a rendszer aránytalansága felelős – véli a Political Capital szakértője. Hiába magas a kormánnyal elégedetlenek aránya, ha nem hibázik nagyot, a Fidesz nehezen veszítheti el 2018-at.

Magyar Narancs: A hvg.hu-n amellett érvelt, hogy nem érdemes a választási rendszert támadnia annak, aki kormány- vagy rendszerváltásra törekszik. Miért nem?

László Róbert: Ahogy a sikeres választási szereplésnek, úgy a választási bojkottnak is nélkülözhetetlen feltétele, hogy jelentős tömegbázis álljon mögötte. Ha az ellenzék arra építi fel a kampányát, hogy muszáj megváltoztatni a választási rendszert, mert a Fidesz jelen körülmények között legyőzhetetlen, majd nem történik semmi, akkor azt tanítja meg a választóinak, hogy nem érdemes elmenniük szavazni. Márpedig egészen biztos, hogy a Fidesz nem fog változtatni a választási rendszeren. És lehetséges, hogy éppen az így elvesztett szavazatok hiányoznak majd az ellenzéknek jövő áprilisban. Attól tartok, Gulyás Márton minden jó szándéka ellenére sem számolt ezzel a kockázattal, igaz, a bejelentése óta eltelt hetekben finomított is a kezdeményezés tartalmán.

MN: Azért nem fog változtatni a Fidesz, mert elképzelhetetlen az egységes bojkottfenyegetés, vagy a kormánypárt nem is izgatná magát a bojkott miatt?

LR: Nem tűnik reálisnak, hogy a Fideszen kívül minden – magára valamit is adó – párt beálljon a bojkottfenyegetés mögé, vagy megvalósítsa a bojkottot. Nemcsak a Jobbik maradna ki ebből, hanem vélhetően több, a Fidesztől balra álló párt is. Nem beszélve a kamupártok tömegéről. De még ha igazi nyomást is érezne magán a kormánypárt, megtanulhattuk az elmúlt hét évben, hogy Orbán Viktor ritkán engedi magát zsarolni. A kemény támadások többnyire az összezárást erősítették. Akad persze két-három ellenpélda, amikor engedett a Fidesz. A vasárnapi boltzárnál és az olimpiarendezésnél a népszavazástól és annak kampányidőszakától tartottak, az internetadót pedig el lehetett engedni arcvesztés nélkül, mivel nem tartozott a NER velejéhez. A választási rendszer viszont szervesen kapcsolódik a Fidesz hatalmához, ráadásul népszavazást sem lehet róla tartani. Ha a 2010–2013-as reformfolyamat alatt sem hatotta meg Orbánt a kritika, miért hatná meg egy évvel a 2018-as választások előtt, azután, hogy 2014-ben a baloldali pártok részvételükkel legitimálták a szisztémát?

MN: Eltekintve a politikai realitásoktól, elméletben támogatná az arányos vagy arányosabb rendszert?

LR: Az arányos választási rendszer helyett szerencsésebb az igazságos választási rendszer követelése, mivel ez könnyebben emészthető a választóknak, és a mai szabályozás valódi visszásságaira mutathat rá. A választási rendszer rengeteg eleméhez hozzá kellene nyúlni, ennek a Political Capital régóta szószólója. Gulyás Gergelyt konferenciáinkon több anomáliával szembesítettük, ezek elől rendre kitért, de a kampányfinanszírozás terén ígért változtatást, ahogy arra is garanciát vállalt, hogy a jövőben nem lesznek halottak a külhoni választók névjegyzékén. Most már látjuk, hogy az egészből nem lesz semmi. A Fidesz ezt nyilván az ellenzékre fogja, mert pár héttel ezelőtt valóban ötpárti egyeztetésre terjesztettek elő egy módosító csomagot. De abban egy szó sem szerepelt a halottakról, csak szőrmentén foglalkozott a kampányfinanszírozással, és 95 százalékban arról szólt volna, hogyan lehet még egyszerűbbé tenni a külhoni magyarok levélben szavazását. Az ellenzék így nyilván nem támogatta a módosítót. Vannak tehát szakmai alapon kritizálható hiányosságok. Arra viszont nincs szakmai válasz – még ha sokak igazságérzete tiltakozik is –, hogy az arányos vagy a többségi elvű választási rendszer-e a „jobb”. Egyik sem demokratikusabb a másiknál, a kettő közötti választás – vagy vegyes rendszerekben súlyozás – politikai értékek és érdekek szerint dől el.

MN: Azzal szoktak érvelni az arányosítás mellett, hogy a koalíciós kényszer jót tenne a magyar politikai kultúrának, és az alkotmányos berendezkedést is hatékonyabban védené.

LR: A kétharmados szabályokat azért találták ki, hogy egyetlen politikai erő ne tudjon hozzányúlni az alkotmányos berendezkedés alapjaihoz, arra senki nem számított, hogy a korábbi választási rendszerben valaki egyedül kétharmadot fog szerezni. Mégis sikerült. Egy arányos rendszerben ez sokkal nehezebb lenne, bár nem lehetetlen. Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy 2010 után jobban jártunk volna, ha a Fidesznek csak a Jobbikkal együtt van meg a kétharmada.

MN: Azt is írta, hogy a választási rendszernek van szerepe az ellenzék gyengeségében, de a mandátumkiosztás szabályainak nincs. Ezt hogy érti?

LR: Legdurvábban a kampányra vonatkozó szabályok kedveznek a kormánypártnak, illetve a mindenkori leggazdagabb politikai erőnek. A Fidesz kormányzati pozícióból gyakorlatilag permanens kampányt folytat hét éve, és ezzel az ellenzék nem tudja felvenni a versenyt. Ráadásul az ellenzéki pártoknak a törvény kampányidőszakban is de facto megtiltja a politikai reklámok közzétételét, mivel a kereskedelmi tévék és rádiók csak ingyen és egyenlő feltételek mellett fogadhatják be a hirdetéseket. Ezt nyilván egy csatorna sem vállalja. Társadalmi célú reklámokat ellenben a kormány minden további nélkül közzétehet, nemcsak kampányidőszakban, hanem bármikor. A Fidesz előnye kiegyensúlyozhatatlan a mai magyar médianyilvánosságban, és ezt erősíti, hogy az álcivil szervezetek korlátlanul besegíthetnek a kampányba. Ha most átmegy a lex Simicska, az ellenzék a köztéri hirdetéseken keresztül is jóval nehezebben érheti el a politikával aktívan foglalkozókon túli tömegeket.

MN: Ez nagyobb egyensúlytalanságot okoz, mint a győzteskompenzáció vagy az egyéni választókerületi határok manipulálása?

LR: A győzteskompenzációnál mindenképp, hiszen abból még profitálhatna is egy erős ellenzék. A kerülethatárok manipuláltsága élesben még nem vizsgázott, csak akkor derülne ki, hogy mit tud, ha az élen fej-fej mellett versenyezne két politikai erő. A mi mandátumkalkulátorunk azt mutatja, hogy 2-3-4 százalékpontos ellenzéki előnyt még ellensúlyozni tud a kerülettérkép a Fidesz javára. Ennél nagyobbat nem. A gerrymandering ritkán számít, de akkor nagyon. Általánosságban azonban elmondható, hogy a választási rendszer igazi torzításai nem a választás napján és nem a mandátumkiosztásban jelentkeznek, hanem az odáig vezető utat teszik rettentő nehézzé a Fidesz ellenfelei számára.

MN: Az is elhangzott a választási rendszerről most folyó vitában, hogy a Fidesz abban az egy esetben menne bele a rendszer arányosításába, ha vereségtől tartana. Tarthat?

LR: Jelenleg nem nagyon látja a Fidesz a vereség esélyét, biztos győzelemre játszik, és valóban nem tűnik úgy, hogy bármelyik régi vagy új politikai szereplő a Fidesz kihívójává válhat 2018-ban. Persze elképzelhető, hogy a Fidesz valami hatalmas hibát követ el a választásokig hátralévő időben, ami miatt megcsappan a belé vetett bizalom. De az eddig publikált mérések azt mutatják, hogy a CEU-s tüntetéssorozat sem rendítette meg a kormánypárt népszerűségét. Az egyébként régóta tudható, hogy a Fidesz akkor mutatkozik majd nyitottnak a rendszer arányosítására, ha a vesztét látja közeledni, mert egy arányos rendszerrel tudná minimalizálni a vereséget. Ebben a helyzetben viszont az ellenfelek álláspontja változna. Ritkán dől el elvi alapon, hogy az arányos vagy a többségi rendszert szeretik-e a pártok, sokkal inkább múlik ez a párt méretén és politikai érdekein.

MN: Ez probléma?

LR: Önmagában nem, az viszont az egyik legfőbb baja a jelenlegi rendszernek, hogy egyáltalán nem konszenzusos. A Fidesznek volt egy kétharmada, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mit mondanak a kritikusok, a Nyugat felé is csak azt mutogatta, hogy bizonyos elemekkel bizonyos ellenzéki pártok egyetértenek, mint, mondjuk, a külhoniak választójogával a Jobbik. Teljes egészében azonban egyetlen ellenzéki párt sem támogatta az új rendszert, még érdemi tárgyalás sem zajlott róla.

MN: Sokak szerint a második forduló eltörlése okozza az összefogásról való kényszeredett beszédet az ellenzéki térfélen. Egyetért ezzel?

LR: Egyáltalán nem. Mivel sok a kis párt, még egy tisztán listás – de 5 százalékos küszöbbel élő – választási rendszerben is meglenne az összefogási kényszer. Az egyfordulós megoldás némileg beszűkíti az ellenzéki pártok mozgásterét, de ha nem 5 százalék alatti pártokról beszélnénk, akkor az úgynevezett koordinált indulás opció volna a számukra, ahogy ez 2013-ban is felmerült. Koordinált indulásnál az egyéni választókerületi szint körülbelül úgy nézne ki, mint a hajdani második forduló.

MN: Ma is elég nagy a kavarodás, mire számít, lesz végül választási együttműködés?

LR: Közös listás összefogás valószínűleg nem lesz, viszonylag széles a konszenzus abban, hogy ez rossz ötletnek bizonyult – noha aligha ez volt a kudarc oka önmagában. Nehéz elképzelni, hogy a baloldali ellenzék mai pártjai – amelyek, ha lehet, még jobban utálják egymást, mint négy éve – le tudják maguk között osztani az egyéni és a listás helyeket is. Eddig egyedül Botka László jelentkezett miniszterelnök-jelöltnek, és kérdés, őt mennyien tudják elfogadni a saját pártján kívül. Most mindenki saját magát, a saját hálózatát próbálja építeni, és keresi azokat a helyi jelölteket, akiket el tud indítani az egyéni körzetekben. Ebben a fázisban azt kommunikálják a pártok, hogy az egyéni kerületek döntő többségében lesz saját jelöltjük, és azon dolgoznak, hogy a január–februári közvélemény-kutatásokra minél erősebbek legyenek. Azok alapján elképzelhető, hogy az utolsó pillanatban – mint a régi második forduló előtt – elkezdenek visszalépkedni egymás javára. Ma ez tűnik a legvalószínűbbnek.

MN: Nem lesz hátrányos, hogy éppen az utolsó hónapokban, amikor már a kampánynak kellene pörögnie, mindenki arról fog beszélni, hogy ki lépjen vissza kinek a javára?

LR: Lássuk be, ez nem lett volna lényegesen másképp a korábbi választási rendszerben sem! Annyi a különbség, hogy akkor a két forduló között indult volna el a visszalépési roham. Sőt az 5 százalék alatti pártoknak kétfordulós rendszerben is elemi érdekük lenne, hogy már az első forduló előtt megállapodjanak valamelyik nagyobb párttal.

MN: A töredékszavazatoknál mekkora veszteséget okozhat egy listának, ha a párt jelöltjei számos körzetben nem indulnak?

LR: Ha közös listán indulnak, és az összefogásnak van egyéni jelöltje mind a 106 kerületben, akkor a közös lista kapja a töredékszavazatokat. Koordinált indulásnál ugyanúgy egy jelölt van mindenhol, ugyanúgy érkeznek a töredékszavazatok, csak nem egy, hanem több pártlista között oszlanak meg. Választásmatematikai szempontból csak minimális különbség. Inkább az a kérdés, hogy egy MSZP-szavazó mennyire hajlandó átszavazni az ő körzetében induló, esetleg nem annyira szimpatikus DK-s jelöltre, és fordítva. Illetve az jelent még kockázatot, ha valamelyik párt listája nem éri el az 5 százalékot, mert akkor az ő egyéni jelöltjeire leadott szavazatok is elvesznek. A koordinált indulás akkor működőképes, ha masszívan 5 százalék feletti pártok vesznek részt benne.

MN: Ahhoz, hogy valaki országos listát állítson, minimum 27 egyéni körzetben kell indulnia. Így háromnál több párt ezt nem nagyon tudja megcsinálni.

LR: Ez kijátszható azzal, ha a 15-20 leggyengébb körzetben az ellenzéki pártok több jelöltet is indítanak egymás ellen, így könnyen teljesítik az országos minimumot, és az esélyes kerületekben továbbra is osztozkodhatnak.

MN: Viszont annak a 15-20 választókerületnek a szavazói felé nem túl jó üzenet, hogy eleve lemondanak róluk.

LR: Ez rossz üzenet, de az ottani választóknak legalább megadja azt a luxust, hogy egyéni szinten is választhatnak az ellenzéki jelöltek között. Persze a koordinált indulás valóban okozhat bonyodalmakat a kampányban. Kérdés egyrészt, hogy a kampánystábok mennyire hajlandók egymás jelöltjei mögé állni, másrészt a választók az együttműködést mennyire tudják vagy akarják lekövetni.

MN: Visszatérve a választási esélyekre, Róna Dániel írt erről egy hosszú cikket, aminek az egyik megállapítása, hogy 4–6 százalékkal felülmérhetik a Fideszt a közvélemény-kutatók.

LR: Elképzelhető, hogy valamelyest felülmérik a Fideszt, mert a bizonytalanok között több a potenciális ellenzéki szavazó, de ez nem tudja nagymértékben megváltoztatni az arányokat akkor, amikor ilyen hatalmas a Fidesz előnye. Az biztos, hogy az ellenzéki pártok akkor követik el a legnagyobb hibát, ha személyes tapasztalataik alapján megkérdőjelezik a kutatások eredményeit. 2014-ben is sokat hallottuk, hogy jobban áll az ellenzék, mint ahogy mérik; a végeredmény ismert.

MN: Ha ennyire reménytelennek látja az ellenzék helyzetét, miért baj, ha demobilizálják a szavazóikat a választási rendszer támadásával?

LR: Ha az ellenzék úgy dönt, hogy választáson akarja elzavarni a kormányt, akkor az utolsó egy évben a választási felkészüléssel kell foglalkoznia, nem a választási rendszer megváltoztatását kell zászlóra tűznie. Ami valószínűleg úgyis sikertelen lenne, és azt az üzenetet küldené a választók felé, hogy csak a Fidesz csaló rendszere miatt veszít a baloldal. Ezzel szemben az a helyzet, hogy nincs elég ember az ellenzéki pártok mögött, az eddig nem megszólított választók bevonzásán kellene dolgozniuk. Kötve hiszem, hogy itt pont a választási rendszer reformjára való felhívás tudna célt érni. Nehéz megjósolni, hogy lesz-e földcsuszamlás a következő egy évben, de most úgy látom, ez csak a Fidesz hibájából következhet be. Az ellenzéki erők aligha most táltosodnak meg, ha már az elmúlt hét évben nem sikerült nekik.

MN: Hogy a kormánnyal szembeni elégedetlenség, az utcai tüntetések maximum hibahatáron belül módosítják a Fidesz támogatottságát, az is az ellenzék népszerűtlensége miatt van?

LR: A kormánnyal elégedetlenek száma nagyon régóta meghaladja az elégedettekét, ennek az elégedetlenségnek a becsatornázása nem megy az ellenzéki oldalon. Hiába nem szeretik az emberek a kormányt, ha nem látnak senkit, akiből kinézik, hogy jobban tudná csinálni. Az elégedetlen szavazók döntő többsége elfordul a politikától, ami egyértelműen célja is a Fidesznek. Ez látszik a politikai közbeszéd leegyszerűsítésében, az oktatási rendszer lebutításában, a kampány beszűkítésében és számos más törekvésükben. Közben a saját táborát igyekszik egyben tartani, lelkesíteni, mobilizálni, és ezzel a kisebbséggel tud többséget szerezni a parlamentben. Pontosan tudják, hogy csak relatív többségben lehetnek, annyi ember még egyszer nem lesz mögöttük, mint 2010-ben. Választási reformjuk minden eleme azt a célt szolgálta, hogy ebből az egyre szűkülő kisebbségből csináljanak minimum abszolút többséget a mandátumok terén.

MN: A francia elnökválasztás jó példa arra, hogy nagyon rövid idő alatt hatalmas változások történhetnek a pártok támogatottságában. Magyarországon a szereplők miatt van ennyire beragadva a pártstruktúra, vagy van ennek valamiféle intézményes oka is?

LR: Magyarországon óriási a reménytelenség, nagy a kiábrándultság a politikából; és ezért az elmúlt 27 év elég sokat tett. Nagyon nehezen tudják elképzelni a magyarok, hogy egy vadonatúj politikai erő felveheti a harcot egy ennyire meggyökeresedett hatalmi rezsimmel. Ebben lehet felelőssége a többségi jellegű választási rendszernek is. 1990 után nagyon kevés új párt tudott megerősödni, a MIÉP volt az első, 2010-ben jött az LMP és a Jobbik, és ezzel egyelőre vége.

Neked ajánljuk