Tárgyalások a Nemzeti Színházról
A színikritikus szakma hozzáláthat az 1991-ben kezdõdött Ablonczy-éra értékeléséhez, ugyanis a Hevesi Sándor téren megkezdõdött a visszaszámlálás: július 31-én lejár a Csiszár Imre kipenderítése után kinevezett Ablonczy László megbízatása. Utódjául 2002. július 31-ig kinevezték Iglódi Istvánt, az egyetlen embert, aki érvényes pályázatot bírt beadni (volt egy határidõn túli jelentkezõ is). Övé az átmenet 2002. március 15-ig, amit - á, nem a választási kampányra kacsintva - a városligeti Nemzeti Színházban óhajt megünnepelni a kormány.
A komédia zsongása
Épp egy éve hozta a Súgó különszáma Magyar Bálint akkori mûvelõdési és közoktatási miniszternek az Erzsébet téri alapkõletétel elé szánt szavait: "Az alapkõ csendes örökkévalósága felett hirdesse majd az emberi szó, a zene, a dráma, a színpad varázsa és a nézõtér liturgiája, a díszletek illata, a tragédia csendje, a komédia zsongása, hogy 1998-ban egy nemzet elkezdte felépíteni színházi kultúrájának jelképét, és 2000. október 15-re be is fejezi azt. Polgárainak tettre és áldozatra kész támogatásával." A polgároknak azóta új kormánya van, az új kormány új helyen akarja látni az új új Nemzeti Színházat, s ennek érdekében új kormánybiztos kezébe helyezte annak sorsát. Schwajda György eredetileg csak miniszteri biztos volt, közel egy hónapja léptették elõ kormánybiztossá, mintha azt az eltökéltségét honorálnák, hogy nem szándékozik pályázatot kiírni a Nemzeti megtervezésére, van rá embere, itthon Siklós Mária, az már sok színházat restaurált, Moszkvában Igor Popov, az híres díszlettervezõ, már skiccelget is, tornyocskát például Kós Károly stílusában. Schwajda György ugyan szó szerint nem azt közölte, hogy tesz a törvényre, de érezni lehetett, legszívesebben ezt tenné, ezért a Magyar Építész Kamara (MÉK) meglengette az épített környezet alakításáról és védelmérõl szóló 1997-es törvényt, mely az 1995-ös közbeszerzési törvényre utalván elõírja: tervpályázatot kell kiírni. Callmeyer Ferenc, a MÉK elnöke erre kifejtette (MaNcs, március 11.), a pályáztatás nemcsak törvényes, de célszerû is. Szegény feje ezután tárgyalni volt kénytelen Schwajdával, hogy meggyõzze. Közös közleményük szerint (lásd keretes írásunkat - a szerk.) ez talán sikerült is - Schwajda megígérte, csak törvényes intézkedéseket fog hozni -, ám valami mégis félrecsúszhatott, mert egy hét sem telt el, Callmeyer lemondott. A MÉK küldöttgyûlésén - ahol megerõsítették a kamara pályáztatást követelõ korábbi nyilatkozatát - felolvasott levele szerint belefáradt, felmorzsolódott a politikaivá fajult szakmai ügybe. Ezúttal nem sikerült a MaNcsnak megszólaltatnia Callmeyer Ferencet. Lemondólevelét a MÉK felügyelõbizottságának elnöke, Müller Ferenc olvasta fel. A MaNcsnak õ azt mondta, a Schwajda-Callmeyer- megállapodás általa látott szövegében félremagyarázásra alkalmas megfogalmazások szerepeltek - például az, hogy "MÉK (az elnök úr)", márpedig az elnök nem azonos a szervezettel -, s azt sem tartotta szerencsésnek, hogy a szöveg jogilag minõsíti a kialakult helyzetet. A lényeg azonban az - hangsúlyozta Müller, aki a húsvét utáni keddre összehívta a MÉK elnökségét ügyvezetõ elnököt választani a három alelnök közül -, hogy most ugyan bárki bármit rajzolgathat pályázat nélkül is, de az épület helyét, méretét és funkcióit pontosan meghatározó paraméterek nélkül senki meg nem tervezheti azt. Magyarán a megállapodásban szereplõ, nem egészen egyértelmû kifejezéssel "mûszaki koncepcionális terv"-nek nevezett valami - amin a híradások szerint Schwajda stábja jelenleg dolgozik - a leendõ építési tervpályázat kiírásának alapja kell hogy legyen, pont.
Zöld érvek
Az önmaga partvonalra helyezésétõl tartó építésztársadalom forrongása közepette folyamatos jegyzékváltás zajlott a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) és a fõváros között. A kölcsönös bizalmatlanság jegyében végül is odáig jutottak, hogy március 31-én a média szent színe elõtt szignálhatja Demszky Gábor fõpolgármester és Hámori József miniszter a továbbiakat meghatározó papírokat, de az utolsó pillanatban kiderült, utóbbinak még legalább egy kört kell ezekkel futnia a kormányban, így Demszky egymaga írt alá, s demonstrálhatta, most már aztán végképp nem rajta - vagyis hogy az elõzõ kormánykoalíciót folytató városvezetésen - múlik. A papírok egyike egy elvi megállapodás 7 pontban, a másik egy 24 pontban rögzített kritériumrendszer, ezek képeznék az alapját a rendezést jogi formába öntõ, ezután kidolgozandó szerzõdés(ek)nek. Hét pont eleve nem lehet annyira részletes, mint 24, a fõváros azért is ragaszkodik a 24-hez is, mert a 7-tel ellentétben a 24-ben egyértelmûen szerepel a felszín feletti létesítmények "nemzetközi, névaláírásos versenypályázatként" való megterveztetése és közbeszerzési eljárás keretében történõ kivitelezése (ugyancsak a 24-tõl eltérõen a 7 pont nem definiálja az Erzsébet téri gödör fölé építendõ konferenciaközpontot, csupán "nem kereskedelmi felépítmény"-ként említi elég ködösen). Ez, valamint hogy a Nemzetivel kapcsolatos további ügyekben a kritériumrendszer szerint Budapest partnere az NKÖM és nem más, egyértelmûen mutatja: a városvezetés nem nagyon bízik Schwajdában. Amiben - ha elképzeljük, mekkora bogarat ültethetett õ a szolnoki kapcsolat révén Várhegyi Attila NKÖM-államtitkár fülébe, vagy hogy miként nyilatkozott hajdan a pályáztatásról - lehet is némi ráció.
Az is racionálisnak tûnik, hogy a fõváros és az NKÖM bankgaranciákkal megerõsített szerzõdés(eke)t kötne, de ha belegondolunk, hogy a Nemzeti Színházon kívül ez(ek) egy konferenciaközpont és egy hangversenyterem építését is érinti(k), akkor megállapíthatjuk: a kormány a maga ásta verembe készül belepottyanni. Hiszen ha nem állítják le az Erzsébet téri építkezést, aligha valószínû, hogy éppen most készültek volna kötelezettséget vállalni egy amúgy nyilván fontos konferenciaközpont és egy még nem eldöntött helyszínû zenepalota létesítésére (számba jöhet a IX. kerületi Közraktár utca és a II. kerületi Ganz-telep). S mivel ezt a költségvetési kiadást a városligeti Nemzeti hívta elõ, nem lehet nem annak a költségei közé kalkulálni. Ugyanez a helyzet azzal a mélygarázzsal, amelynek - a színházlátogatók autóin kívül - majd a Hõsök terén parkoló turistabuszokat is be kell fogadnia (szintén a 24 pont egyike alapján). Mindezek pedig együtt egész biztosan meghaladják azt a 15,2 milliárd forintot, amit a kormány úgymond spórolásból a Nemzetire szánt. Ha pedig eszünkbe jut, hogy az Erzsébet tér elleni egyik fõ PR-indok szerint Bán Ferenc épülete elzárná a légcsatornát, most viszont szállodarésszel teljes konferenciaközpont kerülne a gödör fölé, akkor konstatálnunk kell: a zöld érvekkel eléggé szelektíven él a kormányzat.
És a sok városligeti kérdés (rendezési terv, fák kivágása stb.) mellett van egy ritkán emlegetett hézag is, az Idõkeréké: eme monumentális homokórának érvényes engedélye van arra, hogy 1999. december 31-én megkezdheti lassan gördülõ útját épp ott, ahol az új új Nemzeti épülne.
Kollektív bénultság
Az Erzsébet téri építkezés leállításával felhúzott bomba a színésztársadalom egyik reprezentatív szervében is mûködésbe lépett. A múlt héten lemondott a Magyar Színházi Társaság vezetõsége (Bálint András, Babarczy László, Eszenyi Enikõ, Kerényi Imre, Mácsai Pál, Molnár Piroska és Végvári Tamás), mert miközben mindannyian használni akarnának az ügynek, s azon lennének, hogy épüljön Nemzeti, abban nem tudtak egyezségre jutni, hogy meg is szólaljanak-e a friss fejleményekkel kapcsolatban vagy sem, és ha igen, mit mondjanak. Hetük közül egyedül Bálint András pozíciója evidens: minthogy õ lett volna az Erzsébet téri direktor, nem tudna érzelemmentes tárgyilagossággal beszélni (lásd hosszú interjúját a Színház márciusi számában), inkább hallgat. Hogy a többi hat mit gondol, az a végeredmény szempontjából végül is majdnem mindegy, a kollektív bénultság, a színházi szakma most felszínre került hagyományos megosztottsága is hozzájárult ahhoz, hogy a kormány úgy dönthetett tavaly a Nemzetirõl, ahogy.
Szõnyei Tamás
Sajtóközlemény
Callmeyer Ferenc, a Magyar Építész Kamara elnöke és Schwajda György kormánybiztos között történt megállapodásról.
A felek egyetértettek abban, hogy az utóbbi hetekben kialakult helyzet kifejezetten árt mind a magyar építészet, mind a Nemzeti Színház ügyének.
A MÉK elismeri és üdvözli a kormány azon jogát és szándékát, hogy 2002. március 15-én át kívánja adni a Nemzeti Színházat, s ebben a törekvésében támogatja, és ugyancsak elismeri, hogy a kormánybiztos úr eddig hozott intézkedései során törvénysértés nem történt.
A kormánybiztos úr elismeri a magyar építészek jogos igényét, hogy a terveztetés a fennálló törvények betartásával történjék, s garanciát vállal arra, hogy miként eddig, a jövõben is csak törvényes intézkedéseket hoz. Ennek bizonyítására felajánlotta, hogy a mûszaki koncepcionális terv elkészültével azt a Kamara elnöksége által kijelölt építészeknek bemutatja, s következõ intézkedését a Kamarával való egyeztetés után hozza meg.
Budapest, 1999. március 21.
