Új fordulatot hozhat a magyar devizahitelezés történetében az Európai Unió Bíróságának (EUB) szeptember 20-ára várt ítélete. Az eljárást nagy érdeklődés övezi, mivel eldöntheti azt a kezdetektől vitatott kérdést, hogy a bankok vagy a fogyasztók viseljék-e az árfolyamkockázat költségeit. Az Ilyés-ügy legfőbb kérdése ugyanis az, vizsgálhatják-e a magyar bíróságok, hogy a devizahitelek árfolyamkockázata tisztességtelen feltételnek minősül-e, ha ezt a szerződésben nem világosan és érthetően fogalmazták meg. Az Ügyvédet Keresők Fogyasztó- és Jogvédelmi Egyesülete által működtetett hitelsikerek.hu oldalon ismertetett per összefoglalójából az is kiderül, hogy az adósok 2013-ban adtak be keresetet egy 2008 februárjában az OTP Bank jogelődjével, az AXA Bankkal kötött svájcifrank-alapú kölcsönszerződés miatt, a kontraktus tisztességtelennek és így semmisnek nyilvánítását kérve a bíróságtól. A Fővárosi Törvényszék első fokon elfogadta érvelésüket, ám az AXA fellebbezett. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla az EUB-től kért állásfoglalást arról, hogy a bank (akárcsak a többi hazai pénzintézet) által adott sablontájékoztatás elégségesnek minősül-e.
Vigyázó szemünket
Az EUB éppen egy évvel ezelőtt egy román ügyben hozott ítéletében kimondta, hogy az uniós jog a devizaalapú hitelek árfolyamkockázatát önmagában nem tartja tisztességtelennek – ugyanakkor lehetővé tette, hogy a nemzeti bíróságok akár a szerződést is semmissé nyilvánítsák, ha megítélésük szerint az árfolyamkockázatot nem világosan és érthetően fogalmazták meg az iratokban. Ezt nem zárják ki az árfolyamkockázat ügyfélre hárítását megerősítő magyar elszámolási jogszabályok sem. Ha az ügyben eljáró uniós tanács ilyen tartalmú ítéletet hoz – a testület elnöke, Jevgenyij Tancsev főtanácsnok hajlik erre –, akkor a magyar bíróságok előtt megnyílik az út a devizaszerződések érvénytelenítéséhez, ami lavinaszerű elmozdulást hozhat a devizaperekben. Mivel Magyarországon nincs precedensjog, az Ilyés-ügyben hozott, esetleg a bankot elmarasztaló ítélet nem teszi automatikusan semmissé a többi szerződést, de jogszabály-módosításra, illetve törvény alkotására késztetheti a kormányt, ahogy az történt a Kásler (a miniszternek csak névrokona) kontra OTP per után 2014-ben, amikor a Kúria váratlanul tisztességtelennek nyilvánította a bankok által addig alkalmazott egyoldalú szerződésmódosítást (például a kamatemelést) és árfolyamrést. Az uniós jogi nyomás mindenesetre fokozódhat, hiszen az Ilyés-ügy a második abból a nyolcból, amelyek jelenleg a devizaalapú hitelek tárgyában az EUB előtt vannak.
A tét nagy. Magyarországon 2013 és 2017 között összesen 51 ezer pert indítottak devizahiteles szerződésekhez kapcsolódóan – derül ki a bírósági portálon (birosag.hu) közölt összegzésből. A bíróságok ugyan nagy intenzitással őrlik a hitelpereket, de a múlt év végi állapot szerint így is 7 ezer ilyen ügy pörgött. Ráadásul az adósok perindítási hajlandósága töretlen. Az elmúlt évben az augusztust kivéve minden hónapban 1000-1500 új eljárást kezdeményeztek. Különösen a december volt erős, az adósok és ügyvédjeik igyekeztek még az előző polgári perrendtartás szerint bíróság elé vinni ügyeiket – az új szabályok merev alaki és tartalmi követelményei ugyanis jócskán megnehezítik ezt. Aligha véletlenül. Bár Orbánék kezdetben bátorították a perindításokat (mivel ez kiválóan illeszkedett a probléma bankokra és bíróságokra hárításának akkori stratégiájába), tömegessé válásuk miatt később hol itt, hol ott szorítottak. A Kúria 2014-es jogegységi határozata például kimondta, hogy az árfolyamkockázat viselésének tisztességtelensége bírósági eljárásban nem vizsgálható.
A folyamatban lévő perek fele a Fővárosi Törvényszéken zajlik. Ez aligha független attól, hogy a vidéki bíróságokról sokan úgy tartják, hogy elfogultabbak a pénzintézetek irányában. A Lombard ellen például – az adósok és ügy-védjeik körében makacsul keringő állítás szerint – szinte lehetetlen nyerni Szegeden. De Budapesten is akad olyan bíró, akiről eleve tudják, hogy reménytelen a devizahiteles próbálkozás, így ha a sorsolás révén hozzá kerül az ügy, akkor inkább visszavonják a keresetet, és kicsit később újra beadják, reménykedve a szerencse forgandóságában. De sokan nem tudják megfizetni sem a hitelnagyságtól függően akár több százezer forintra rúgó illetéket, sem az ilyen ügyekre szakosodott ügyvédeket.
Túlélési technikák
A többségnek marad az alkudozás a bankkal, illetve a tartozását időközben felvásárló követeléskezelővel. A banki hátralékosok körül jelentős másodlagos piac szerveződött. A gyakorta külföldi tulajdonosi hátterű behajtó cégek, követeléskezelők, bedőlt ingatlanokat értékesítő cégek zöme nem válogat az érzelmi zsarolás eszközeiben. Hívják az ügyfelet hajnalban és éjjel, fenyegetik azzal, hogy másnap már jönnek és kidobják a lakásból, becsöngetnek a legváratlanabb pillanatokban. Ennek a tehernek a súlyát csak az tudja felfogni, aki már átélt ilyet – magyarázza Erdősi Éva. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) egykori alkalmazottja ma leendő és bebukott adósok számára végez banki kockázatfeltáró számításokat és elszámolásokat. Erdősi szerint a bíróságok többnyire tényként fogadják el a pénzintézetek által benyújtott táblázatokat. Az abban szereplő indokolatlan, furcsa tételekre az adósnak kell rámutatnia. Az átlag magyar pénzügyi ismeretei azonban rendkívül hiányosak, ezért is lenne fontos a hitelfelvételt megelőző részletes tájékoztatás a bankok részéről, de hát ez, ugye, rontaná az üzletet, csökkentené a profitot – teszi hozzá Erdősi.
Még meghökkentőbbek a bírósági végrehajtók fizetési felszólításaiban szereplő tételek. Az Erste Bank által kért egyik végrehajtás elszámolásában például a következők szerepeltek: munkadíj 9 millió forint, költségátalány 4,43 millió, jutalék 1,33 millió, hogy csupán a nagyobbakat vegyük. Mindez már több, mint az ügyfél 14,5 milliós tőketartozása, amelyre még 4,1 millió kamat rakódik. Így kerekedett a 2008-ban felvett 9,2 milliós hitelből (amelynek törlesztőrészleteit 2011-ig fizették) 2013-ra 33,8 millió forintos tartozás. Máskor irodabérleti díjjal és takarítási költséggel is megfejelik a végösszeget, mintha az adósnak már úgyis mindegy lenne. A devizahitelesek érdekvédő szervezetei szerint a bankok és végrehajtók 2300 milliárddal követelnek többet a szerintük „valódi tartozásnál”. Kovács Levente, a Magyar Bankszövetség főtitkára korábban azzal magyarázta ezt, hogy ezek csak „elméleti lehetőségek”. Az eredeti tartozás többszörösének követelése az adóson mindenesetre realitás. A pénzintézeteknek a tulajdonosi érdekekre is figyelemmel kell lenni, márpedig a bankok masszívan veszteségesek – magyarázta a Kúria döntése idején Kovács. A legnagyobb hazai devizahitelezőnek számító OTP ennek ellenére 2014-ben 118 milliárd forint adózott eredményt hozott össze, ami valóban erős visszaesés a 2008-as 241 milliárdhoz képest, de a nyereséget tavaly már 284 milliárdra tornázta föl.
A bankok felelősségéről a szektoron belül is heves vita dúlt. Felcsuti Péter, a Magyar Bankszövetség akkori elnöke szerint aligha tagadható, hogy a bankok gyakran éltek vagy visszaéltek a szerződések adta jogaikkal. Surányi György volt jegybankelnök úgy nyilatkozott, hogy az MNB minden hibát elkövetett, amit csak lehetett, ám az ő radikális terve heves ellenállásba ütközött, Róna Péter közgazdász pedig egyenesen „hibás terméknek” minősítette a devizahiteleket. Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Zrt. tudományos tanácsadója nem osztja ezt a nézetet. A Magyar Narancsnak úgy fogalmazott: a bankok visszafizették a lakosságnak a tisztességtelenül szerzett hasznot. Igazán rosszul azok jártak, akik eleve kis értékű ingatlanra terheltették rá a hitelt, majd a kifeszített pénzügyi helyzetben már nem tudták követni az emelkedő árfolyamot.
A 2010-ben felállt második Orbán-kormány narratívájába viszont kiválóan beleillett a bankokkal való konfrontáció. A pénzintézeteket okolták a válság kezelésére felvett IMF-hitelért is. A kormányzati kommunikáció gyakorta átvette a radikális ellenzéki megnyilvánulások érvrendszerét, erőből tárgyaltak a bankokkal és az adósokat képviselő civil szervezetekkel is, de a Városkutatás Kft. és MTA TK közös publikálásra váró, a devizahitelezést vizsgáló kutatásában arra jutott, hogy mindez csupán a látszat volt. A Fidesz mindvégig figyelembe vette a piac reakcióit, miközben három fontos politikai célt kívánt megvalósítani: számára kedvezően átrendezni a bankok közötti erőviszonyokat, anyagilag konszolidálni a középosztályt és pacifikálni a leginkább rászorulókat. Jól taktikáztak. A rendkívül ellentmondásos, a bankok által a lehetőségek végéig bojkottált végtörlesztéssel (kartellezés miatt összesen 9,5 milliárdos bírságot rótt ki ez ügyben 11 pénzintézetre a versenyhivatal) kisegítették az adósságcsapdából a stabil jövedelemmel, megtakarításokkal és erős családi háttérrel rendelkező középréteget – ezzel a lehetőséggel 170 ezren éltek, lezárva a devizakontraktusok 15–20 százalékát –, míg a legrászorultabbaknak beharangozott mentőöv a Nemzeti Eszközkezelő létrehozása volt. A tiltakozások soha nem emelkedtek kormánybefolyásoló szintre, a tehetősebbek „kiemelésével” ugyanis elejét vették a lehetséges mozgalmaknak. A tömeget adó szegények szétaprózva, sok kisebb társaságban küzdve képtelenek voltak erőt mutatni. A polarizáltság okai között az adósmentés jogosságának bizonytalan társadalmi megítélése is szerepet játszik. Ha a bukott devizahitelesek adósságát elengedik, joggal kérhetik ezt a forintban eladósodottak is, és jogosan háboroghatnak azok is, akik előrelátóan mindig csak addig nyújtózkodnak, ameddig a takarójuk ér. De még a szociális szakma jeles képviselői – köztük például Győri Péter korábbi fővárosi képviselő, későbbi hajléktalanügyi szakember és józsefvárosi polgármesterjelölt – is a mentőcsomag ellen érveltek, mondván, abból a pénzből inkább a hitelről álmodni sem merő mélyszegénységben élőket kellene megsegíteni.
Eredményesnek bizonyult a bankok megfékezése is. A kormány sikerrel játszotta ki egymás ellen a profitféltés miatt huzakodó pénzintézeteket. A puccsszerűen bejelentett végtörlesztés, az elszámoltatás és a 9 milliárd eurónyi hitel forintosítása együttesen legkevesebb 1000 milliárd forintot vett ki a pénzintézeti kasszákból (egyes elemzők szerint ennek a dupláját). Ehhez jött a 2010-ben az eredetileg átmenetinek szánt, ám tartósnak bizonyult bankadó, amiből jövőre csaknem 53 milliárdot – a többi szektort sújtó különadókkal együtt 365 milliárdot – szedne be a kormány.
Orbán Viktor és Matolcsy György történelmi bűnt követett el a forintosítással – jelentette ki Bodnár Zoltán, az MNB egykori alelnöke, a Liberális Párt későbbi főpolgármester-jelöltje, a legutóbbi választások előtt alakult – azóta meg is szűnt – Magyar Progresszív Mozgalom egyik arca a Népszavában. A bankár-politikus szerint Orbánnak és az MNB-elnöknek fontosabb volt a jegybanki nyereség, a „külön kis házikassza, amelyben szabadon turkálhatnak”, mint a devizahitelesek megmentése.
A jegybank ebből és a külső adósság esedékes törlesztéséhez kapcsolódó devizaeladásain elért árfolyamnyereségből 262 milliárd forintot pumpált át botrányos alapítványaiba. Bodnár szerint a devizahitelezés tankönyvi példája annak, amikor racionális egyéni döntések irracionális közösségi magatartáshoz vezetnek.
Örök vesztesek
A devizahitel-válság valódi vesztesei a két alsóbb jövedelmi ötödből kikerült adósok voltak. A GKI Gazdaságkutató Zrt.-nek a Költségvetési Tanács számára készített elemzése szerint a devizahitelek forintosításának költségeit fele részben – mintegy 3 ezer milliárd forint értékben – az ügyfelek viselték. A bankokra 40 százalékos, az államra 10 százalékos teher hárult. A GKI szerint mindmáig megválaszolatlan kérdés, hogy a jegybank miért nem váltotta át a magyar devizatartalék egy részét svájci frankra, akár a svájci frankban jegyzett teljes hitelállomány fedezeteként. Ha ezt 2009 és 2011 között megteszik, sokkal kisebb károk keletkeztek volna. De nem tették. A svájci frank és az euró erősödése 2008-ban 500 milliárd forinttal, a következő év első felében ugyanennyivel növelte a hitelállományt. 2014-ig további 30 százalékkal értékelődött le a forint.
A kormány az utolsó előtti percben, 2015-ben döntött a konvertálásról, ami ekkor már egyrészt realizálta és véglegesítette a hitelesek veszteségét, másrészt valóban kivédte a svájci jegybank következő hónapban hozott korrekciós lépésének pusztító következményeit.
Így is rengetegen elbuktak. A válság 1-1,3 millió szerződést, legkevesebb 2-2,5 millió embert ért utol. A 2013–2017 közötti időszakban 44 ezer devizahiteles veszítette el az otthonát. A Párbeszéd legfrissebb, áprilisi adatigénylésére kapott válasz szerint lakossági banki hiteltartozás miatt összesen 750 ezer végrehajtási ügy van folyamatban 2650 milliárd forint értékben. A végrehajtásoknál már 7116 esetben folyamatban van az árverési eljárás – igaz, ebben a forinthitel-hátralékosok is benne vannak. Az Igazságügy Minisztériumtól hiába kértünk, nem kaptunk frissebb és pontosabb adatokat. Az MNB 122 ezer 90 napon túli hátralékost tartott nyilván 2017 közepén, akik összesen ezermilliárd forintnál is többel tartoztak. A Városkutatás becslése szerint legalább 250-300 ezer háztartás bukott már bele a devizaalapú lakáshitelügyletébe, beleértve a Nemzeti Eszközkezelőnek átadott lakásokat, az otthonukat önként eladó, albérletbe vagy szülőkhöz-rokonokhoz költözőket, valamint az otthonukat rosszabb minőségű lakásra váltókat, illetve a jelenleg is a bankokkal, követeléskezelőkkel alkudozókat. S nem szabad elfeledkezni az adósság nyomására külföldre költözőkről, akik onnan törlesztenek vagy ott kezdenek új életet. A kormány kezdetben hagyományos, később unortodox válságkezelési módszerei, a hitelválság költségeinek elosztásáról szóló politikai alkudozás, illetve a társadalmi konszenzus hiánya miatt elhúzódott és mélyült a válság, amelynek lezárása még mindig beláthatatlanul távol van. A Fidesz ennek ellenére ugyanazzal a mozdulattal söpörte le az LMP és az MSZP kezdeményezéseit, amelyek a devizahitelek újraszámoltatására, illetve például az Egyesült Államokban létező „elsétálás” jogának biztosítására vonatkoztak (a tartozás a fedezetül szolgáló ingatlan átadásával le van tudva akkor is, ha annak értéke kisebb az aktuális kötelezettségnél).
Mindenki tanult a történtekből. A lakosság hitelfelvételi hajlandósága megtört – állítja Várhegyi Éva. Erdősi Éva és Hegedűs József viszont úgy látja, hogy már ráléptünk a következő válság felé vezető útra. Az emelkedő jövedelmek, a fogyasztásra ösztökélő állami üzenetek, a hitelezési versenyt folytató bankok és az optimista gazdasági várakozások mind egy irányba, az eladósodás felé lökik az embereket. A jegybank és a kormány pedig, a korábbi válság előtti időkhöz hasonlatosan, most is előkelő kívülállóként figyeli az eseményeket. A hitelnyújtás feltételein szigorítottak ugyan, de közben az úgynevezett mikrokölcsönökkel ismét olyanokat vonzanak be az adósok körébe, akiknek normál ügymenet esetén nem lenne ott helyük. A kockázatot most nem az árfolyamok elszállása, hanem a várható – és törvényszerűen be is következő – kamatemelkedés jelenti, amelynek végét előre megjósolni aligha lehet. A csábításnak azok tudnak a legkevésbé ellenállni, akik már a kicsivel magasabb törlesztőrészleteket sem tudják majd kigazdálkodni, és az elsők között lesznek, akik az új válság hajnalán elveszítik a munkájukat, hogy azután megfelelő képzettség hiányában évekig munka nélkül tengődjenek, miközben semmilyen szociális vagy családi védőháló nincs alattuk.
| Megkapaszkodni
A devizahitelezés kapuját Járai Zsigmond akkori jegybankelnök javaslatára az Orbán-kormány a parlament teljes támogatásával nyitotta meg 2001-ben egy törvénymódosítással, majd egy kormányrendelettel. Ezzel párhuzamosan a rendszerváltást követő tízévi gazdasági stagnálás után feléledt a lakáspiac és beindult a jelzálog-hitelezés. A lakásprivatizációt előtérbe helyező állami lakáspolitika ugyanis torz lakásrendszerhez vezetett, amely a piaci hitelekkel finanszírozott magántulajdon felé terelt mindenkit. Ezt az első időszakban az Orbán-kormány által bevezetett állami kamattámogatású hitelek pörgették, ám a Fideszt 2002-ben váltó Medgyessy-kabinet a vállalhatatlanná hízó költségvetési teher miatt kénytelen volt ezt leállítani, miközben a jegybank magasan tartotta a kamatokat. Az olcsó forinthitel eltűnése után a bankok új utakat kerestek. Elsőként a meglehetősen botrányos ügyleteket maga mögött tudó Postabank ajánlott devizahitelt autóvásárláshoz. A termék később az ingatlanhitelezésben is megjelent, azután elképesztően gyorsan felfutott. A devizában felvett lakáshitelek aránya 2002-ben még alig 2 százalék volt, összértéke 332 milliárd forintra rúgott, ám 2005-ben már 13 százalékra és 2737 milliárdra ugrott – a válság kitörésének évében pedig elérte a 63 százalékot és a 6507 milliárd forintot. A csúcs a 2009-es 76 százalék volt. A hitelállomány 2015-re 4691 milliárdra mérséklődött, ami még mindig meglehetősen sok annak tükrében, hogy a kormány 2010-ben törvényben tiltotta meg a devizaalapú jelzálog-hitelezést. Addigra azonban masszív válsággá alakult az árfolyam-emelkedés kiváltotta sokk. A törlesztőrészletek a duplájukra, esetenként a triplájukra emelkedtek, miközben a munkanélküliségi ráta a korábbi 7-8 százalékról tartósan két számjegyűre nőtt. Az adósok a kormányok és a bankok közötti politikai játszmát lezáró mentőcsomagra vártak. Az Orbán-kabinet a végtörlesztés, elszámoltatás és a forintosítás mellett számos beavatkozással – árfolyamgát, kilakoltatási moratórium, kvóták, ócsai szociális lakónegyed, magáncsőd – próbálta kézben tartani a folyamatot, csupán részleges eredményeket érve el. A vártnál jóval nagyobb sikert hozott viszont a bukott lakáshitelesek lakhatásának megőrzését célzó Nemzeti Eszközkezelő létrehozása. A kilakoltatás szélére került családok kedvezményes, a piaci árnál lényegesen alacsonyabb, havi átlag 11 ezer forint bérleti díj ellenében a saját lakásukban maradhattak. A lakás az eszközkezelő tulajdonába került, viszont az adósok mentesültek a hátralék visszafizetése alól. A program indulása óta idén júliusig összesen 35 487 ingatlant vásároltak meg összesen 135,7 milliárd forintért, amivel 154 ezer ember lakhatását biztosítják. Az adósok 320 milliárd forint hitel megfizetése alól mentesültek. (Egy adósnak átlagosan 9 millió tartozást engedtek el, az ingatlanokért fizetett átlagos vételár pedig 3,76 millió forint volt.) A kilakoltatások azonban nem szűntek meg. Évente átlagosan 3-4 ezer otthont ürítenek ki a végrehajtók, tekintet nélkül betegségre, tíznapos kisbabára, sok gyerekre, munkanélküliségre. Jelenleg közel 30 ezer családot fenyeget a kilakoltatás. Ebből közel 500 ügyet az eszközkezelő adott át végrehajtásra. Az MNB adatai csökkenő tendenciát mutatnak a 90 napon túli tartozások esetében, ám ez javarészt annak köszönhető, hogy a bankok portfóliójuk tisztítása érdekében 15–60 százalékos árfolyamon adnak túl a követeléseiken, a kiürítés procedúráját áthárítva ezzel a követeléskezelő cégekre, illetve a bedőlt hiteles lakásokat nyomott áron megvásárló magánszemélyekre. |
