Az 1948-tól ’71-ig minden vasárnap este amerikaiak tízmillióit képernyők elé ültető műsor a maga szórakoztató zenés programjával nemcsak visszatükrözte az Egyesült Államokban zajló korántsem szórakoztató társadalmi változásokat, de a maga nem lebecsülendő eszközeivel befolyásolta is azokat. Ebben a show-ban jelent meg a képernyőn először (nem kisminkelt fehér, hanem) valódi fekete ember, és nem szakadt le az ég, nem torkollott tüntetésekbe a déli államokban, sőt (ami a legrosszabb lett volna) még csak ki sem kapcsolták a tévét, amikor egy-egy – az idő tájt még egyáltalán nem negatív értelmű szóval élve (az n-word a „nigger”) – „negro” sztár dalra fakadt. Így nevezi őket az értük oly sokat tevő Sullivan a fennmaradt 70-es évekbeli munkásságösszegző interjúban, és dicséretére legyen mondva, Sacha Jenkins, a szintén színes bőrű rendező nem láttat bele a szóhasználatba semmi pluszjelentést – ellentétben azokkal, akik mindenbe belekötnek, nem megérteni, hanem átírni akarják a történelmet meg a klasszikusokat (lásd a Huckleberry Finn esetét), különben miből venné észre a világ, hogy ők is léteznek.
Viszont a rendező csak erre az egyetlenegy aspektusára (a fekete zene elfogadtatására) koncentrál Ed Sullivan karrierjének, pedig a szintén alacsony származású, katolikus ír sorsából, akinek valósággal meg kellett szöktetnie ortodox zsidó feleségét a családoknak még a házasságkötés után is évtizedekig megmaradó ellenszenve miatt, a korántsem csak bőrszín szerint tagolt amerikai társadalom sokkal árnyaltabb képe bontakozhatott volna ki. Így viszont a megszólalók előbb-utóbb el kell jussanak a „faji kérdés” (ez is korabeli kifejezés) obligát lózungjaihoz. Amikor a tizedik riportalany jön azzal, hogy mennyire sokat jelentett neki, hogy a revübe meghívtak fekete előadókat is, azért az egy idő után már nem kéne, hogy elég legyen – különösen úgy, hogy a mindennapos konfliktusokról csak igen kevés szó esik. Még a megszólaló Bo Diddley sem számol be arról (vagy kivágták), hogy a lobbanékony Ed szerette megmondani, hogy milyen dalt akar hallani, és amikor mégsem azt játszották, egyszerűen nem hívta többé az előadót (Diddley-t ki se fizették). Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsággal való együttműködése nem csak kényszer volt (csak próbált volna nem együttműködni), de mély nézetazonosságon alapult. Ennek dacára hívta meg a kommunistaszimpatizáns Harry Belafontét. Csak az utóbbi tény van benne a filmben. A műsor ízlés- és tudatformáló jelentőségének bemutatását csak elmélyítette volna a többoldalú megközelítés.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
