Diplomáciai jegyzet

A mostani palesztin támadás időzítése leplezetlenül Obama elnöki hitelét és Amerika hatalmi kompetenciáját kérdőjelezi meg, demonstrálva: egy efféle gyenge elnök mellett bármi olyasmit megengedhetnek maguknak, amit Mitt Romney győzelme esetén kétszer is meggondoltak volna.

Soha nem volt nagyobb szükség rá, mint épp manapság, hogy a globális biztonságot garantáló nagyhatalmak átsegítsék a Közel-Kelet államait a holtpontokon, ám ehhez vízióra van szükség, s olyan nagyhatalmi és helyi szövetségesekre, amelyek jelenlétét és tenni akarását sajnos egyelőre sehol sem tapasztalni.

Kína nem hasonlítható a volt Szovjetunióhoz, mi több, minden törekvése azt sugallja: jobban szeretne a Nyugathoz hasonlítani, mint a mai Oroszországhoz. Bele kell nyugodnunk, hogy lassan a demokratikus megoldások egyik sajátos modelljévé válik, s ez hamarabb be fog következni, mint ahogyan azt sokan gondolnák.

Az igazi elnöki kampány csak most kezdődik. Mert ami eddig az amerikaiak szeme előtt kibontakozott, az november 6-ának szólt, az pedig, amit a világ ezentúl látni szeretne, alighanem a történelemnek.

London számára valóban fontos volt kipuhatolni, milyen messze is megy el Orbán azon brit célok támogatásában, amelyek megakasztani szándékoznak az unió normális működését, ám ezek a célok pont a németek érdekeivel állnak leginkább vitában, akiknek egyébként Orbán olyannyira kiszolgáltatott.

Hogy a Fidesz e téren mit akar és még mire lesz képes, annak megállapításához nem kell 2014-ig várnunk. A kitartóan jobboldali szavazói lelkekben ugyanis már eleve megszületett az elkövetett és a még elkövetésre váró bűnökért a feloldozás.

Előfordulhat, hogy Amerika képtelen lesz egyedül megoldani a globális kihatással bíró lokális válságokat, s ha a folyamatok ekként alakulnának, akkor annak épp Európa lenne az egyik legnagyobb vesztese.

Azért, mert a szíriai harcok elhúzódtak, s egyre inkább állandósulni látszik a patthelyzet, a zsidó állam nem kockáztathat egy olyan beavatkozást, amivel kihívná maga ellen a damaszkuszi kormányerők, Irán, továbbá a bajt mindig élvezettel kereső palesztin szélsőségesek, főként a Hamász közös támadását.

A liberálisok vesztét Kelet-Európában az értelmiségi kapcsolatok felszámolása előzte meg mindig, s az, ha jobb híján féleszű, gagyi senkiket emeltek vezető pozíciókba.

Az a stratégiai kapcsolatrendszer, amely a zsidó államot Törökországhoz fűzte, s amelyet az ankarai vezetés szisztematikusan szétvert, egykor elsősorban Izrael számára volt hasznos. Ma viszont annak a Törökországnak az érdekeit szolgálná, melynek kapcsolatai a szír krízis miatt mind Iránnal, mind Oroszországgal megromlottak.

Nem elég a „nemzeti” tudás beépítése a kormányzásba, mint ahogy az sem, hogy csak saját állampolgárainkat nyerjük meg vagy mozgósítsuk ügyeink mellett. A választói kör, melynek tagjai eddig körülvettek minket, kitágult; kevés csak saját közönségnek játszani – még akkor is kevés, ha a játék saját színpadon zajlik.

Ma viszont a háború emléke távolinak és irrelevánsnak tűnik. Elég Orbán és Putyin politikáját megidézni ahhoz, hogy a félelmekkel teli kétségek 1939-ig repíthessenek vissza bárkit. Különösen annak tükrében, ahogy Angela Merkel Putyinnal üzletel és – épp e napokban – Orbánnal tárgyal.

Csak leporolták 1989 előtti énjüket, s úgy hajoltak meg a magyar politikus előtt, mint akik tudták: cserében a Budapestről folyósítandó összegekért a miniszterelnök el is várja azt az ünneplést, ami Marosvásárhelyen eddig csak Nicolae Ceauşescunak járt ki.

Bár a következő lengyelországi választásra csak 2015-ben kerül majd sor, Jarosław Kaczyński visszatérése, pozícióinak megerősödése a demokratikus jobboldalt arra kell intse, hogy komoly figyelmet szenteljen mindannak, ami Magyarországon zajlik, ahol – szemben Lengyelországgal – európai értelemben vett demokratikus jobboldal ma már nem is létezik.