Helmut Kohl volt német kancellárt volt kollégái és szimpatizánsainak lelkes tábora nemrég ünnepelte az alkalomból, hogy harminc éve választották meg a magas tisztségbe, s nem mellékesen, hogy huszonkét esztendeje javarészt az ő politikai megingathatatlansága folytán állt helyre a német egység.
Ez utóbbit ma nemcsak a németek, de európaiak százmilliói is korszakhatárnak tekintik az uniós integráció történetében, mi több, ennek egyik következményét, a valutauniót maga François Mitterrand akkori francia elnök is úgy jellemezte: „E nélkül a kontinens visszatérne 1913-ba”, vagyis a nemzetállami eredendő bűn világháborút közvetlenül megelőző állapotába.
Tanulságos ugyanakkor, hogy a Kohlt ünneplők uniszónója mellett hirtelen megjelentek egészen más hangok is. Wolfgang Münchau, a hamburgi Der Spiegel hasábjain nagy feltűnést keltő cikket írt, ami Kohl döntését a német egyesítésről olyan cselekedetnek tartja, melybe már eleve bele volt kódolva nemcsak a monetáris válság, de az unió egész intézményes rendszerének eljövendő és elkerülhetetlen csődje.
„Németország egyesítése nem az európai egység másik oldala, hanem annak épp az ellentéte. Az újraegyesítés nem az eurókrízis oka, hanem képtelenségünké, hogy a krízist megoldhassuk. Ez az, ami Helmut Kohl valódi tragédiáját jelenti: nagy politikai tette, a német újraegyesítés semmisíti meg élete nagy álmát, az európai egységet” – írja Münchau.
A gazdasági csődöt elkerülhetetlenné tevő kiadások nagysága magáért beszél: a német újraegyesítés 2000 milliárd euróba került, ám ezt az összeget épp most haladja meg annak költsége, hogy a déli államok banki és büdzséhiányát az európai pénzügyi stabilitási eszköz pótolni tudja. E kiadások anyagilag kivéreztetik az uniót, és végképp felemésztik a népei közötti bizalmat, aminek politikai ára legalább olyan súlyos, ha nem súlyosabb, mint maga az anyagi krízis.
A korábbi, Kelet-Európával – és benne Kelet-Németországgal – még ki nem bővített gazdasági és politikai térség dinamikáját épp annak kiegyensúlyozottsága adta. Ám ez a német egyesüléssel elveszett. Berlin nyakába olyan teher szakadt, amire Bonn sohasem vágyott: hogy az unió vezető állama legyen. Ráadásul e szerep bizalmatlanná és visszahúzódóvá tette a többieket. Nem véletlen – jegyzi meg Münchau –, hogy Nagy-Britannia ezt követően veszítette el érdeklődését az integráció iránt. És amint Kohl leköszönt, Németország olyan keletnémet politikusok kezébe került, mint Angela Merkel, akiknek már messze nem az eredeti Európa-projekt számít prioritásnak, hanem a nemzeti integráció.
A cikk által felvetett szempont valóságtartalmát, azaz igazságosságát csak a jövő döntheti majd el, viszont sokatmondó, hogy a Der Spiegel cikkével gyakorlatilag egy időben a Foreign Affairs hasábjain Timothy Garton Ash, ha más megközelítésben is, de ugyanezekről a kérdésekről értekezik. Esszéjének kulcsmondata mindent elárul arról, hogy miért tartja oly fontosnak az uniót, s miért retteg annak kétséges jövőjétől, illetve mindattól, ami utána következhet:
„Történészek számos olyan tényezőt azonosítottak már, amely hozzájárult az európai integráció kialakulásához, beleértve az itt élő népek életbevágó gazdasági érdekeit. Mégis a legfontosabb, az egész kontinenst magával ragadó hajtóerő a háború emlékezete maradt” – írja Ash.
Való igaz, az az unió, amelyben ma élünk, két ember – egy konzervatív és egy baloldali – munkájának eredménye, a francia François Mitterrand-é és a német Kohlé, akiknél senki sem tudhatta jobban, mit jelentett a háború. Ash megidézi egyik találkozását Kohllal, közvetlenül az 1990. október 3-án megvalósult német egyesítés után: „Nem tudom – mondta a kancellár –, eszébe jutott-e már, hogy az, aki most önnel szemben ül, nem más, mint Adolf Hitler egyik közvetlen utóda?”
Jegyezzük meg mindjárt: e mondat a „német felelősségtudat” olyan fokát mutatja, ami képes volt megteremteni és működtetni az uniót mint azt az eszközt, amely eddig megakadályozta, hogy egyes nemzetek szennyes múltjukat újrajátsszák. Ma viszont a háború emléke olyan távolinak és irrelevánsnak tűnik, hogy a jobboldal kegyeltjei, különösen Kelet-Európában, lelkesen újragyűjtik annak egykori gyúanyagát. Elég megnézni a Horthy-kultuszt Magyarországon, vagy az orosz elnök viszonyát „egyik közvetlen elődjéhez”, Sztálinhoz. Elég Orbán és Putyin politikáját megidézni ahhoz, hogy a félelmekkel teli kétségek 1939-ig repíthessenek vissza bárkit. Különösen annak tükrében, ahogy Angela Merkel Putyinnal üzletel és – épp e napokban – Orbánnal tárgyal.
