Általános elégedetlenséget váltott ki Európa-szerte az Obama–Romney elnöki jelöltpáros minapi harmadik, utolsó vitája, melynek témája az Egyesült Államok lehetséges és kívánatos kül- és biztonságpolitikai stratégiája volt. A lamentáció oka, hogy a két politikus gyakorlatilag mellőzte kontinensünket: az Európa szó is csak egyetlenegyszer hangzott el, akkor sem különösebben érdemi összefüggésben.
Annyiban a szemrehányásoknak van is némi alapja, hogy az Európai Unió nyújtja Amerika számára a legbiztosabb, legtradicionálisabb szövetséget; biztonságunk olyannyira összekapcsolódik, hogy azok, akik Washingtonra ellenfélként tekintenek, Brüsszelben sem láthatnak mást, mint önnön kihívójukat.
Ráadásul kontinensünk számos meghatározó állama, a nagy népességgel rendelkező Itália és Spanyolország bajban van, az Európának nevet és kultúrát adó Görögország épp leszakadni látszik, az uniós bővítési perspektívák beszűkültek, ráadásul olyan energiaforrásokra vagyunk ráutalva, amelyek amerikai szempontból közel sem nevezhetők megnyugtatóknak (Oroszország, Észak-Afrika).
Minden jel arra mutat – állapítja meg számos európai forrás –, hogy az amerikai elnökjelöltek nem voltak kellőképpen szolidárisak az unióval.
És mégis, ha valaki szakított némi időt, hogy belenézzen Barack Obama és Mit Romney múlt heti vitájába, azzal a megnyugtató érzéssel kelhetett fel karosszékéből másfél óra múltán, hogy a két jelölt mégiscsak a legfontosabb globális kihívásokkal, a legaggasztóbb válságokkal foglalkozott, maradéktalanul érintve mindazon régiókat, amelyek nem csak potenciálisan, de valóságosan is veszélyesek környezetükre és legalább annyira önmagukra. Európa viszont nem tartozik ezen régiók közé. Az amerikai politikusok válságkezelő stratégiája méretett meg e vitában, márpedig az a válság, ami Európát az elmúlt esztendők során utolérte, nem kíván meg amerikai asszisztenciát, az európaiak ügye, nem csak azért, mert az ő dolguk megoldani, hanem azért is, mert remélhetőleg elég csak az európai erőfeszítés a megoldásához.
Annak, aki hivatásszerűbben figyeli a nemzetközi kapcsolatok alakulását és a szükséges biztonságpolitikai erőfeszítéseket, óhatatlanul az a benyomása támad e vita hallatán, hogy ideje inkább épp Európának aktívabbnak lennie a globális válságkezelésben, s nemcsak azért, hogy segítsen egy olyan – egyébként hatalmas – szövetségest, mint Amerika, hanem saját önös érdekei okán is. Előfordulhat, hogy Amerika képtelen lesz egyedül megoldani a globális kihatással bíró lokális válságokat, s ha a folyamatok ekként alakulnának, akkor annak épp Európa lenne az egyik legnagyobb vesztese.
Nemrég olvastam az amerikai National War College professzorának, Michael J. Mazarrnak kitűnő tanulmányát az Egyesült Államok védelmi kapacitásáról (az írás egyébként a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja által megjelentetett The Washington Quarterlyben látott napvilágot).
Mazarr szerint az amerikai védelmi kapacitásokat át kell méretezni ahhoz, hogy illeszkedjenek a megváltozott világhoz; az eddigi politikai és katonapolitikai törekvések költsége ugyanis – különös tekintettel épp azokra a vállalásokra, melyek kitüntetett helyet foglaltak el az Obama–Romney vitában is (ilyen a Közel-Kelet, a csendes-óceáni zóna, Közép-Ázsia válságai stb.) – ma már messze meghaladják az amerikai kapacitásokat. Az ország erőforrásai fokozatosan kimerülnek, így Washington lassan, de biztosan a hagyományos feladatainak sem tud teljesen eleget tenni. „A nagy stratégia alapdefiníciója: megtartani a célok és az eszközök egyensúlyát, hogy ekként garantálhassuk államunk biztonságát és annak érdekeit – írja a professzor. – Mégis, a háború utáni amerikai stratégiai elgondolások egyre gyorsabban finanszírozhatatlanná és fenntarthatatlanabbá váltak.” Számos tényező az oka e folyamat felgyorsulásának, így a már kórosan állandósuló költségvetési deficit; új, globális szereplők feltűnése a nemzetközi politikában (Kína, Irán, Egyiptom); az amerikai katonai célok egyre nehezebb elérése (Irak, Afganisztán); és nem utolsósorban az amerikaiak növekvő háborúellenessége, politikai fásultsága.
A szerző az amerikai szuperhatalmi erő és az előny megtartásához három tényezőt tart megkerülhetetlennek. Mindenekelőtt az ország gazdasági magújítását, ami megoldhatja a finanszírozási problémákat; a mai katonai fejlesztési stratégia feladását, azaz a súlypont áthelyezését a fegyvergyártásban az eddigi költséges hadieszközökről (anyahajók, tengeralattjárók, páncélosok) az „intelligens technológiákra”. És hasonlóképpen elkerülhetetlen, hogy Amerika újrapozicionálja magát a nemzetközi erőtérben, és megossza globális felelősségét olyan nagyhatalmakkal – Mazarr Kínát és Európát említi –, melyeknek jövőbeli megkerülhetetlensége egyre nyilvánvalóbb.
Michael J. Mazarr tanulmánya a The Washington Quarterly idei őszi számában látott napvilágot, tehát megelőzte Obama és Romney vitáját. Úgy tűnik azonban, hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva sem a két politikus, sem pedig tanácsadóik figyelmét nem keltette fel.
