Az amerikai elnökválasztás lezárulásával egyre inkább tisztul a kép: az izgalom, amely az Egyesült Államok következő külügyminiszterének személyével kapcsolatban mutatkozik, jelzi a folytatandó külpolitikával kapcsolatos roppant elvárásokat. És egyértelműsíti, hogy az eddigi külpolitika tulajdonképpen nem rendelkezett víziókkal, s a sikerek – a kivonulás Irakból és Afganisztánból, illetve Uszáma bin Ládin megbüntetésének oly gyakori kampányfelemlegetése – fontosak, de stratégiának közel sem elégségesek.
Nem kétséges, Barack Obama jól érzékelte, hogy a 21. század igazán fajsúlyos, globális kihatású problémái a Csendes-óceáni térségben várhatók, így nem véletlenül helyeződött át az amerikai stratégiai tervezés súlypontja ide. Az elmúlt négy évben indult be a kiemelt és figyelemre méltó, új típusú biztonságpolitikai együttműködés Ausztráliával, azzal az országgal, amely minthogy már jó ideje az ázsiai térség szerves részének tekinti önmagát, jóval korábban tudatára ébredt az itt várható fejlemények kulcsfontosságának.
Mindennek ellenére a ma problémáját mégis a Közel-Kelet jelenti, ahol az antikolonializmusból erőt merítő és a hidegháború lehetőségeivel élő arab nacionalizmusok rendszerének leváltása óta most először ismét teljesen újrarendeződnek a sorok, ám megítélni senki sem tudja egyelőre, milyen irányt is vesz a kibontakozás. Az „arab tavasz” elsöpört számos Nyugat-barát kormányt, és a „Kelet-barát” szír vezetés napjai is meg vannak számlálva. Az a raison d’état, amely progressziót ígért, de évtizedeken át csak az erőegyensúly fenntartását volt képes biztosítani, s ezzel konzerválni a működésképtelen iszlám társadalmak számtalan igazságtalanságát, megbukott. Helyette most a helyi erők igyekeznek olyan rendszert teremteni, ami sokkal kevesebb illúziót ígér, mint az ötvenes évek nacionalista diktatúrái, viszont – a valláshoz visszavezetve az adott társadalmakat – büszkén vall és vállal számos olyan nézetet, melyek súlyos embertelensége, felháborító igazságtalansága több mint nyilvánvaló.
Soha nem volt nagyobb szükség rá, mint épp manapság, hogy a globális biztonságot garantáló nagyhatalmak átsegítsék a Közel-Kelet államait a holtpontokon, ám ehhez vízióra van szükség, s olyan nagyhatalmi és helyi szövetségesekre, amelyek jelenlétét és tenni akarását sajnos egyelőre sehol sem tapasztalni. Európa mint Amerika természetes térségi szövetségese szemmel láthatóan vonakodik elkötelezni magát, s olykor elnézi azt is, hogy egyes tagországi vállalatok nyíltan megszegik azokat a kereskedelmi embargókat, amelyekkel – ilyenek az Iránnal szembeniek – épp a katonai beavatkozást próbálják megspórolni. Természetesen érthető, hogy akárcsak az Obama-adminisztrációt, úgy az uniós vezetést is nyomasztja az az örökség, amit George W. Bush politikája hagyott az amerikai–európai szövetségre, ám talán nem lenne célszerűtlen a mai washingtoni vezetés új stratégiájának kialakításakor külön bekezdést szentelni annak, hogy amit Amerika mint globális hatalom kötelességként él meg a Közel-Kelettel kapcsolatban, az egy európai perspektívából szemlélve – már csak a közelség okán is – több ennél: vitális érdek.
Az uniós struktúrák formálódásának mézesheteiben – amelyek persze évekig tartottak – még egymást követték azok a politikák, melyek az érintett közel-keleti és észak-afrikai iszlám országok uniós társulási megállapodásainak megkötését irányozták elő. Sokatmondó és talán sorsszerű is: az első megállapodást azzal a Tunéziával kötötték, ahonnan később elindult az „arab tavasz”, az utolsót pedig azzal a Szíriával, ahol a közel-keleti politikai átalakulás teljes kudarca mostanság újra és újra igazolást nyer. Az 1995-ben elindított, majd 2008-ra az egész Földközi-tengeri térséget átfogó barcelonai folyamat 2010-ig kialakítandó szabad kereskedelmi övezetet ígért, hogy aztán szinte teljesen a semmibe vesszen a kialakult gazdasági válság nyomán. Sokan az „arab tavasz” okai között is elsősorban az elmaradt ígéretek következményeit vizionálják. Ezt egyelőre bizonyítani nem lehet, de az tény: a forradalmi folyamatok elindítása és a rezsimváltások utáni politika formálása elsősorban olyan fiatal értelmiségiekhez köthető, akik előtt a magasabb iskolázottság kapuit Európa tárta ki, s akik az unióból hazatérve már nem voltak képesek elviselni hazájuk szűkös körülményeit. Ám az ő törekvéseiket gyorsan maga alá gyűrte az a szabadság, amely engedve a hely szellemének, mára messzebb sodorta ezen államok legtöbbjét Európától, mint a korábbi diktatúrák.
A nemzetközi hírű pakisztáni újságíró, Ahmed Rashid nemrég publikált könyve (Pakistan on the Brink: The Future of America, Pakistan, and Afghanistan) eléggé egyértelműen fogalmaz: „Az arab tavasz… az al-Káida-szerű szélsőségeseknek roppant lehetőséget adott arra, hogy a Közel-Keleten ismét színre lépjenek, megakasztva vagy mintegy kisajátítva a forradalmi folyamatokat. Fennáll annak a veszélye, hogy a szélsőségesség az iszlamista pártok révén ismét polgárjogot nyer mindenfelé.” Rashid elemzi hazája elmúlt tíz évét, és azt a vallási radikális térhódítást tárgyalja, amely elől a katonai vagy polgári kormányzatok sem tudtak kitérni, és nagyon pesszimista következtetésre jut. A Nyugat indifferenciája miatt, vagy csak annak távlatos céljai híján Pakisztán mára a globális biztonság egyik legfőbb kockázatává vált, s nem kell sok időnek eltelnie, hogy Pakisztán sorsára jusson Egyiptom is, ahol szerinte megdöbbentően azonos fejlemények zajlanak – minthogy a választott polgári vezetés, sőt egyre inkább a hadsereg is lépésről lépésre behódolni kényszerül az iszlamista gátlástalanságok előtt. Jelenleg Egyiptomot – akárcsak Pakisztánt – szabadon, azaz a demokratikus szabályoknak megfelelően választott polgári kormányzat vezeti, és tekintettel Mohammed Murszi látványos iszlamista kapcsolataira, az elnök itt is könnyen betöltheti azt a szerepet, amit jó harminc évvel korábban, Pakisztánban – amerikai asszisztencia mellett – Ziaul Hakk tábornok betöltött, aki nemcsak eltűrt, de egyenesen meghonosított országában egy iszlamista társadalompolitikát. Az új egyiptomi alkotmány tervezete bár elborzasztja és tiltakozásra készteti a felvilágosultabb középosztályt, a magukat liberálisnak mondó politikusokat, a nyugati orientációjú női és emberjogi szervezeteket, sőt a keresztényeket is, ennek a tiltakozásnak semmi foganatja.
Négy évvel korábban, amikor Obama letette az elnöki esküt, Törökország a Nyugat szilárd szövetségeseként példás szomszédságpolitikájával tűnt még ki. Leszámítva az egyébként kezelhetőnek számító kurd ügyet, határai mentén semmilyen konfliktus nem volt tapasztalható, vitái nem voltak, s a történelmileg megörökölt tehertételek – ilyen a messzire vezető viszálya az örményekkel – megoldódni látszottak. Mára nemhogy az Örményország felé tervezett nyitás került le a napirendről, de Törökország gyakorlatilag minden szomszédjával konfliktusban áll, sőt felmondta azt a történelmi stratégiai szövetséget is, amely Izraelhez fűzte, s ami a Közel-Kelet egyik legszilárdabb biztonsági pillérének bizonyult évtizedeken át.
Az amerikai adminisztráció érdeklődését egyáltalán nem keltette fel az iráni zöld forradalom, amely komoly alternatívát kínált Mahmud Ahmadinezsád elnök és Ali Hamenei ajatollah, vallási vezető politikai szövetségével szemben. 2009-ben, a nagy teheráni tüntetések idején a washingtoni vezetés idegesen fordította el tekintetét, nehogy az „arab tavasz” bátorította perzsa ellenzékkel szemben tanúsított szimpátia ismét belerángassa Amerikát egy Bush-típusú elkötelezettségbe. Az ára meg is lett mindennek, felgyorsult Teherán abbéli igyekezete, hogy megvalósítsa merész tervét, az atombombát.
Az elmúlt négy év tükrében ma már nyilvánvaló: Obama közel-keleti mulasztásainak száma óriási, az elért eredmények viszont csekélyek, ha egyáltalán lehet eredményről beszélni. Bin Ládin likvidálása ugyanis nem politikai, hanem katonai feladat volt, s a döntést sem ő maga hozta, hanem elődje, Bush; neki csak ismételten jóvá kellett azt hagynia.
Egy világos politikai szándék megfogalmazása ma sürgetőbb, mint valaha; az amerikai adminisztráció máris késésben van, hisz a tervezés csak azt követően kezdődhet, hogy az új külügyminiszter elfoglalja posztját. Márpedig itt lenne az ideje cselekedni. Legelőször is megtalálni és meggyőzni globális partnerét vagy partnereit, majd kiválasztani és meggyőzni azokat, akiket helyben, a Közel-Keleten alkalmasnak talál, hogy a térség társadalmainak progresszióját, a demokratikus értékeket és a globális biztonságot kellő elszántsággal szolgálni tudják. Már nincs négy újabb év haladék arra, hogy mindez megvalósuljon.
