Számos vita követte Catherine Ashtonnak, az unió külügyminiszterének 2009-ben történt kinevezését arról, hogy vajon az a szerep, amit számára az európai bürokrácia kijelölt, elegendő lesz-e határozott stratégia meghirdetésére, illetve komoly külpolitikai döntések meghozatalára és végrehajtására. A viták megjelenítette szkepticizmus indokoltsága azóta többszörösen beigazolódott. Felesleges Ashton politikai képességeiről vitázni, ha vannak is ilyenek, az olyan egykori „főtárgyaló” befolyásának, mint Javier Solana, közelébe sem jutott, köszönhetően annak a bürokratikus belső logikának, ami utóbb az unió adminisztrációjában kialakult, s nem kevésbé annak a válságos helyzetnek, ami egy ideje az unió egészét jellemzi.
Nem csoda hát, hogy másutt kell felszínre törnie a külpolitikai kreativitásnak, elsősorban a nemzeti kormányok szintjén, ami persze perspektivikusan magában rejtheti annak kockázatát is, hogy a tagállami érdekérvényesítésben egyesek sokkal eredményesebbek lehetnek majd, mint mások.
Jelenleg azonban inkább a termékenyítőbb előnyeit, semmint a hátrányait lehet tapasztalni annak, ha egyes európai külügyminiszterek – illetve minisztériumok – megkísérlik kitölteni azt az űrt, amit az uniós szintű cselekvés maga mögött – gyakorta maga előtt – üresen hagy. Ugyanis az unió rovására önnön mozgásterüket erőszakosan bővíteni akaró nacionalista kormányzatok eleve kudarcra vannak ítélve, hisz törekvéseik lényege éppen az, hogy olyan célokat tűzzenek maguk elé, amelyekhez még – ahogy mondani szokás – ad hoc, azaz eseti szövetségeseket sem sikerül találniuk, nemhogy páneurópai támogatást. A magyar diplomácia erre a legjobb példa. Ezt a kormányzat eleve olyan lehetetlen elvárásokkal terheli, amelyek minduntalan elszigetelik megnyilvánulásait az uniós térben, nemhogy vonzóvá tennék azt a politikát, amit megjeleníteni kényszerül.
Nem kétséges, leginkább a meggyőző következetességnek és az eredetiségnek kellene jellemeznie azt a nagyhatalmi külpolitikát, amire az Európai Uniónak szüksége lenne ma. De ha Catherine Ashton képtelen rá, hogy vonzóvá tegye az uniós távlatot, mondjuk a brit euroszkeptikusok előtt, akkor azt szükségképpen másnak kell felvállalnia. Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter ezt ismerte fel, amikor nemrég Londonban elmondta nagy hatású és ráadásul hiteles beszédét, kijelentve: „Jól tudjuk, az önök érdekei Európában vannak, itt az ideje, hogy érzelmeik is itt legyenek!” Pont egy évvel korábban, Berlinben hangzott el Sikorskinak az a történelmi beszéde, amit igazából az uniós külügyminiszternek kellett volna ott elmondania, ha képes lett volna rá, de nem volt az; és – állapítsuk meg gyorsan – egy olyan diplomáciával a háta mögött, mint amilyen a brüsszeli, hitele sem lett volna annyi, mint a lengyel külügyminiszternek. A beszéd kulcsmondata ez volt: „Sokkal kevésbé félek ma a német túlerőtől, mint a német passzivitástól és tétlenségtől.” Milyen igaz, páneurópai érvénnyel bíró szavak!
Hasonló egyértelműséggel és hitellel ad hangot már jó ideje az uniós szintű céloknak – illetve hívja fel azok hiányára a figyelmet – Sikorski mellett a svéd diplomácia energikus irányítója, Carl Bildt, aki az EU-nak megítélt Nobel-békedíj kapcsán feszegetett újra szenzitív témákat a bővítést illetően. Vagy az országa transzatlanti semlegességét kritizáló, a NATO-csatlakozást sürgető finn külügyminiszter, Alexander Stubb. És hogy a kelet-európai térséget se mellőzzük: a közel-keleti ügyekben igen aktív bolgár, nagyon kreatív, nagyon európai Nyikolai Mladenov.
Valamennyien a liberális középjobb politizálás elszánt hívei, valamennyien az angol kultúrkörben tettek szert politikai kultúrára, s épp ezért váltak képessé arra, hogy a mögöttük álló országok nemzeti horizontját messze meghaladva legyenek az európai külpolitikai szintézis megjelenítői. Szemben a ma is csak hangját kereső William Hague angol és a helyét nem találó Laurent Fabius francia külügyminiszterrel, valamint az ambícióit már rég feladó német Guido Westerwellével, közepes vagy épp apró államokkal a hátuk mögött Sikorski és a többiek mesterien azonosultak a civil társadalom legitim érvrendszerével, és építették be hivatkozásaikba a valóban független szakértői körök által kidolgozott, vállalható stratégiákat. Nem kerülik a konfrontációt, bár távol tartják magukat mindentől, ami az uniós szintű harmóniát megbontaná, azaz szembeszegülne az oly gyakran emlegetett és még gyakrabban mellőzött európai értékekkel.
Külpolitikájuk ezért lehet eredményes, ezért lehetett sikeres a lengyel európai elnökség is, és oly látványosan sikertelen a magyar, melynek kudarcát visszamenőleg is drámaian igazolják a „baltás gyilkos” aprópénzéért mocskos kezüket kinyújtó „alternatív” (Szijjártó) magyar diplomaták.
A jelenlegi krízis épp az unió államainak közös egymástól való függését tette még látványosabbá és még szükségszerűbbé. Már messze nem elég a „nemzeti” tudás beépítése a kormányzásba, mint ahogy az sem, hogy csak saját állampolgárainkat nyerjük meg vagy mozgósítsuk ügyeink mellett. A választói kör, melynek tagjai eddig körülvettek minket, kitágult; kevés csak saját közönségnek játszani – még akkor is kevés, ha a játék saját színpadon zajlik.
Azok, akik másutt, esetleg pont az ellenkező irányban keresik a megoldást, nem csak hosszú, de rövid távon is a nemzeti célok sírját ássák, mert régi definíciók szerinti „nemzeti célok” ma már nincsenek. Nem csak Európában, sehol sem.
