Törökország lassan, de biztosan végképp belekeveredett a szíriai konfliktusba, ráadásul – ellentétben az Erdoğan-kormányzat eddigi szándékával – mindeközben elhidegült szövetségeseitől is. Kérdés persze, hogy volt-e, lehetett-e Ankarának egyéb választása. Amióta a széteső szír államiság és a központi hatalom autoritásának szűkülése lehetőséget adott a keleti területek lakóinak arra, hogy komoly lépéseket tegyenek egy kurd állam létrehozása felé, Törökország rákényszerült, hogy egyre aktívabban vegye ki részét a harcokból.
Bizonyos értelemben a nemzeti presztízs is ebbe az irányba hajtotta a török felet. Június elején egyik felderítő katonai gépét – a tartúszi orosz bázis radarjainak segítségével – a szír légvédelem még a tenger felett lelőtte, mindkét pilóta odaveszett. Ezt követően Ankara önmagát már megtámadott félnek tekintette, s csapatai északon átlépték a határt, így teremtve egyre biztosabb hazai logisztikai hátteret a Szabad Szír Hadsereg addig török területen működő főparancsnokságának. Egy ideje ott is kölcsönös tüzérségi párbaj zajlik, ahol eddig nyugalom volt, így az észak-latakiai határ mentén. Alig egy hete pedig a török légvédelem leszállásra kényszerített egy orosz teherszállító gépet, amely – állítólag – radaralkatrészeket szállított az Aszad-rezsim hadseregének.
Bár nem kétséges, hogy Törökország NATO-szövetségesei a kezdetektől fogva szimpátiával várták a szír diktatúra bukását, és emiatt komoly feszültség alakult ki a Nyugat és Oroszország között, azt semmiképp sem tartották szerencsésnek, hogy épp a NATO egyik fontos tagállama vállaljon aktív szerepet a konfliktusban, belevonva abba az egész szövetséget. Az ellenségeskedés ugyanis akár nem várt fordulatokat is vehet, hisz a török elkötelezettség könnyen bevonhatja a háborúba Iránt is.
A nyugati álláspont komoly módosulását vonták maguk után a legújabb titkosszolgálati jelentések, amelyek egyértelműen bizonyítják: túlzók voltak a becslések a Szabad Szír Hadsereg és általában a lázadók létszámát illetően. Míg eddig hetvenezres – és egyre növekvő számú, az Aszad-rezsimmel szemben harcoló – erőről beszéltek, utóbb kiderült: a lázadók száma stabilizálódott, nem gyarapszik tovább, ráadásul maximum harmincezren vannak, kiegészülve mintegy három-négy ezer Irakon át érkező dzsihadistával és volt al-káidással.
Ennek megfelelően a nagyhatalmak álláspontja is megváltozott: az Egyesült Államok és Oroszország között komoly háttéregyeztetések folynak, és a jelek szerint Washington ma már úgy véli: az eddigi, alaviták által dominált rendszert fenn lehet és fenn is kell tartani, be kell vonni a lázadókat az új kormányzati struktúrába, s egyfajta „vezéráldozatként” Bassár el-Aszad elnöknek távoznia kell, átadva helyét egy össznemzeti irányításnak. Moszkva már fel is ajánlotta, hogy bármikor kész el-Aszadot és családját kimenekíteni az országból, illetve menedéket adni nekik.
További kérdés persze, hogy a hónapok óta zajló konfliktus egyéb következményeit miképpen lehet majd kezelni. Ilyen a kurdok ügye; az északkeleti területek lakói aligha adják majd fel egykönnyen azt a mozgásteret, amit eddig sikerült megszerezniük. Bár mind Ankara, mind Damaszkusz érdekei e téren messzemenően egybevágnak, az észak-iraki kurd területekről folyamatosan érkező segítség aligha teszi lehetővé majd a korábbi status quo helyreállítását.
Hasonlóan problematikus a Szabad Szír Hadsereg megtisztítása a szélsőséges fundamentalista elemektől, illetve az iráni befolyás visszaszorítása. Teherán terveinek, ezen belül a síita alaviták katonai ellenállásának támogatásában a libanoni Hezbollah eddig is kulcsszerepet játszott; most, hogy az Aszad utáni korszak hatalmi realitásainak megteremtése vált stratégiai céllá, a terrorista szervezet ismét megkerülhetetlen tényezővé válhat.
Ez pedig eddig sem kívánt lépésekre sarkallhatja Izraelt, melynek – paradox módon – Szíria szomszédai közül egyedüliként sikerült olyan távol tartania magát a konfliktustól, amennyire csak lehetett. Mindez újólag ráirányítja a figyelmet arra, milyen fontos, sőt nélkülözhetetlen volt valaha az a stratégiai kapcsolatrendszer, ami a zsidó államot Törökországhoz fűzte, s amelyet a mai iszlamista ankarai vezetés szisztematikusan szétvert. Bár ez a kapcsolat az elmúlt évtizedek során elsősorban Izrael számára volt hasznos és gyakran nélkülözhetetlen, ma nyilvánvalóan annak az elszigetelt Törökországnak az érdekeit szolgálná, melynek kapcsolatai a szír krízis miatt mind Iránnal, mind Oroszországgal megromlottak.
