Mintegy fél esztendővel az amerikai elnökválasztás napját megelőzően elcsendesedett az iráni propagandagépezet. Az addigi háborús csörtetés helyett egyszerűen ignorálták a Nagy Sátán, azaz Amerika viselt dolgait. Mi több, két héttel november 6-át megelőzően Teherán gondoskodott róla, hogy megtudja a világ: gyakorlatilag leállt az addig lázas sietséggel végzett urándúsítás. Már akkor lehetett tudni: a taktikai irányváltásokat az a félelem mozgatja, hogy az amerikaiak netán Mitt Romneyt választják meg elnöküknek. A politikus persze mindent meg is tett annak érdekében, hogy rávegye az Obama melletti „csöndes szurkolásra” az ajatollahokat. November 6-a után aztán gyorsan bebizonyosodott: azzal, hogy Obama újrázni tudott, Teherán ott folytatja majd, ahol korábban abbahagyta. Az urándúsítást éppen úgy, mint a hazudozást, vagy éppenséggel az afféle terrorszervezetnek nyújtott katonai és anyagi támogatást, mint a napokban ismét Izraelre támadó Hamász.
Az eseménysor egyébként, amely a Hamász terrorszervezet katonai szárnya parancsnokának, Ahmed al-Dzsabarinak a likvidálásában érte el egyik csúcspontját, nem most kezdődött. Azok, akik innen eredeztetik a kiújult válságot, nem ismerik eléggé az események kevésbé látványos, esetleg épp rejtett tényeit, vagy pedig egyszerűen csak ismét Izraelre akarják hárítani a felelősséget.
Még október 23-ának éjjelén az izraeli légvédelem gépei megsemmisítették a szudáni fővárosban lévő Yarmouk fegyvergyárat. A váratlan – egyébként sikeres – hadművelet utáni nemzetközi tényfeltárás kiderítette: ebben az üzemben gyártották a Fadzsr-5 rakétákat. Ma már azt is tudjuk, hogy november 15-én éjszaka a Hamásznak ilyen rakétákkal sikerült már Tel-Avivot is elérnie. A kartúmi üzem működését Irán pénzelte, ahol azt követően indult meg a termelés, hogy meghiúsultak a perzsa állam azon korábbi próbálkozásai, hogy civil, gyakorta humanitárius szállítmányoknak álcázva maga juttassa el a fegyvereket a Gázai övezetbe.
Még 2009-ben a Moszad által szerzett információk alapján lelepleződött az az útvonal is, melyet a fegyvercsempészek előszeretettel használtak. Egy alkalommal az izraeli légierő még Szudánban szétbombázott egy jelentősebb szállítmányt, később – Izraeli kérésre – a Mubarak-rezsim megszigorította az ellenőrzést, és így ideiglenesen leálltak a konvojok.
A most ismét Izraelre támadó Hamásznak azóta sikerült feltöltenie készleteit, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy az új egyiptomi vezetés nagyon elnéző a fegyvercsempészekkel szemben – és akkor még túlságosan is óvatosan fogalmaztunk. Korábban az egyiptomi titkosszolgálat – saját érdekeit szem előtt tartva – együttműködött az izraeli hírszerzéssel, hogy meggátolja a területén áthurcolt iráni katonai küldemények célba juttatását, amióta azonban a Muszlim Testvérek befolyása általánossá vált az országban, efféle együttműködésről már egyáltalán nem lehet beszélni.
A „palesztinok ügye” melletti kardcsörtetés ugyanakkor igen kockázatos mindaddig, amíg – az egyiptomi elnök, Muhammad Murszi, illetve Törökország miniszterelnöke, Recep Tayyip Erdoğan szándékaival ellentétben – a Hamász, Teheránnal a háttérben, hallani sem akar semmilyen békemegállapodásról. A ramallahi kormány pedig, Mahmud Abbasszal az élen, egy olyan pillanatban vette most ismét elő a saját államiság ENSZ-beli elismertetésének ötletét, amikor e majdani állam szerves részének tekintett Gáza a legékesebb ellenpéldáját szolgáltatja a normális állami működésnek.
Abbaszék politikai és diplomáciai dilettantizmusáról persze nem először hull le a lepel. 2008-ban válasz nélkül hagyták Ehud Olmert akkori izraeli miniszterelnök tervét a „két állam” megállapodásról – melyhez hasonló nagylelkű ajánlatot nincs az az izraeli kormány, amely megismételne –, most viszont azzal álltak elő, hogy nekik is van egy kiváló tervezetük, melyet 2008-ban titokban eljuttattak George W. Bush amerikai elnökhöz. Ám hogy a tervezet mit is tartalmaz, arról nem nyilatkoznak, hisz az továbbra is titok, leginkább Izrael előtt, amely egyébként a legilletékesebb, megkerülhetetlen tényező lenne a megállapodás szempontjából.
A Hamász és a palesztin szélsőségesek – mi több, még a ramallahi palesztin vezetés is – túl arcátlanul próbálják kihasználni az amerikai elnökválasztás utáni helyzetet, semhogy a Nyugat ezt most zokszó nélkül eltűrhesse, és együtt érzően tekintsen újra Gázára, mint tette az Öntött ólom hadművelet idején, 2009 januárjában. Mellesleg akkor sem különbözött a helyzet túlságosan a mostanitól, hisz a konfliktus azt követően borította tűzbe az övezetet, hogy rakéták százaival sorozta meg a Hamasz Beér-Sevát és környékét. Ám az idei palesztin támadás időzítése leplezetlenül Obama elnöki hitelét és Amerika hatalmi kompetenciáját kérdőjelezi meg, demonstrálva: egy efféle gyenge elnök mellett bármi olyasmit megengedhetnek maguknak, amit Mitt Romney győzelme esetén kétszer is meggondoltak volna.
Hogy e politikai kalkuláció közel sem üres spekuláció, arra Törökország példája a legjellemzőbb, amely Egyiptom oldalán sietett gyorsan a Hamász védelmére kelni. Míg Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök Washingtont kérte fel a megkötendő békemegállapodás garantálójaként, a hírre Erdoğan azzal replikázott, hogy ő inkább Vlagyimir Putyin orosz elnököt látná szívesebben ebben a szerepben. Mi tagadás, egészen meglepő kívánság ez egy olyan NATO-tagország részéről, amelyre évtizedeken át a szervezet legfőbb délkeleti tényezőjeként tekintett a világ.
