Talán nincs is egészen két esztendeje, hogy a lengyel közvélemény elégedetten konstatálta: a Donald Tusk miniszterelnök, valamint Bronisław Komorowski államfő képviselte középjobb liberális páros olyan politikai perspektívát teremtett Lengyelország számára, amely végképp megfosztotta jövőjétől a populista Jarosław Kaczyńskit. A politikus mögött álló – leginkább a Fidesz számára példát adó – Jog és Igazságosság Pártja (PiS) is látványosan háttérbe szorult, és nem egy komoly elemzés figyelmeztetett rá: csak akkor őrizheti meg befolyását a radikális jobboldalon, ha megszabadul attól a tehertételtől, amit Kaczyński maga jelent.
Az elmúlt hónapok fejleményei azonban nem e forgatókönyvet támasztják alá. Dacára annak, hogy Lengyelország viszonylag komoly gazdasági teljesítményt tudhat magáénak és – a visegrádi négyek többi államához képest – olyan fejlődést ért el, amely példátlan, a lengyel társadalom válsága továbbra is látványos tüneteket produkál, és ismét esélyt nyújt a radikális politikai megoldások számára. Kaczyński pártja már csak két százalékkal marad le Tuskék mögött, ami nagy előrelépés a radikális fundamentalisták számára, és szinte ugrás Lengyelországnak – hátrafelé.
Még két éve a Gazeta Wyborcza arról cikkezett, hogy a PiS sikerének záloga, ha le tud válni Kaczyńskiről, ám a most hétvégén tartott nagy tömegdemonstráció, melyen a média szerint negyvenezren, a szervezők szerint viszont akár százezren is lehettek, ennek pont az ellenkezőjét mutatja. Pedig a lengyel jobboldal nem talált fel semmi újat. Jelszavai – a demonstráción harsogott „Tízparancsolata” – néhány aktualitáson túl, például, hogy ne emeljék fel a nyugdíjkorhatárt, vagy, hogy a mocskos szájú Tadeusz Rydzyk atya Radio Mariája mellett egy hasonló stílusban sugárzó digitális televízió megindítását is engedélyezzék, kiábrándítóan a régiek maradtak. Ismét feszegetni próbálták az uniós kereteket, illetve újra felvetették, hogy mennyi kárt okozhat a „nemzetállami” Lengyelországnak a lisszaboni szerződésben foglaltak előtti túlzott behódolás.
Viszont Kaczyński mellett szól, hogy ismét meg tudta nyerni politikai céljainak a katolikus klérust, a Rydzyk képviselte fundamentalistákat, és hétvégi demonstrációjával szimpatizált a Solidarność is, azaz, hogy ami megmaradt belőle. Vagyis a társadalom legkonzervatívabb rétegei inkább őt támogatják, miként azok a radikális elemek is, akik általában istenre vagy a munkásosztályra hivatkozva viszik utcára antiszociális indulataikat.
Az elmúlt hétvége igazi tanulsága, hogy – konzervatív beállítottságához hűen – a lengyel jobboldal sem képes a megújulásra. A hatalmat, miként kelet-európai társai, önmagáért akarja, reális üzenetei nincsenek, kormányzati szaktudása pedig legfeljebb arra elég, hogy egy-egy réteget átmenetileg helyzetbe hozzon. Képtelen össznemzeti, de nacionalizmustól mentes programot alkotni, és ellentmond mindennemű uniós szintű integrációnak.
A PiS épp ezért okkal hivatkozik mindig a Fidesz által nyitott perspektívákra, hisz a magyar párt eltökéltsége, hogy permanens rögtönzéssel helyettesítse a szükséges nemzeti stratégiát, és hogy minden vonatkozásában fékezze, ellensúlyozza az uniós integrációt, még a lengyelekkel összehasonlítva is igazán kreatívnak mondható.
Bár a következő lengyelországi választásra csak 2015-ben kerül majd sor, Kaczyński visszatérése, pozícióinak megerősödése az ottani demokratikus jobboldalt arra kell intse, hogy komoly figyelmet szenteljen mindannak, ami Magyarországon zajlik, ahol – szemben Lengyelországgal – európai értelemben vett demokratikus jobboldal ma már nem is létezik. Mert a PiS-nek és magának Kaczyńskinak még bőven van ideje és lehetősége lemásolni az orbáni modellt ahhoz, hogy az Európa-ellenesség jegyében, vegyítve a vallásos nacionalizmust a baloldali populizmussal, mintegy kivezesse a demokráciából az egész lengyel jobboldalt, s végül az országot.
