Hogy ki írta le először David Cameron brit miniszterelnök politikájára vonatkozóan a „cikcakkos” jelzőt, azt nem tudom, de találó jellemzésnek tűnik, ugyanis a napokban a világsajtóban megjelent értékelések közül majdnem mindegyik e politikai ugrándozással magyarázza a múlt heti, alsóházi szavazáson elszenvedett miniszterelnöki kudarcot.
Mi is történt valójában?
Érezvén a brit politikai eliten egyre inkább eluralkodó unióellenességet – és rettegve attól, hogy a konzervatívoktól túl sok támogatót csábít át idővel a radikális Függetlenségi Párt (UKIP) –, a miniszterelnök célszerűnek látta az alsóház felhatalmazását kérni, hogy a következő EU-csúcson vétót emeljen, ha nem fagyasztják be a 2014–2020-as uniós költségvetési kiadásokat. Az Európa-szerte nagy felzúdulást keltő miniszterelnöki javaslatot azonban az alsóház nemhogy elfogadta volna, de még rá is licitált. A többórás, estébe hajló vita végeztével olyan határozat született, hogy Nagy-Britannia ne a befagyasztást, hanem a költségvetés megkurtítását javasolja, s ha erre a csúcs nemet mondana, akkor éljen vétójogával, megbénítva így a teljes uniós működést.
Az, hogy a miniszterelnök képtelen volt akaratát keresztülvinni a házon, mi több, saját konzervatív frakciójából is többen ellene szavaztak, jól mutatja azt az euroszkepticizmust, ami a briteket tradicionálisan, illetve – a jelenlegi gazdasági nehézségek és az eurózóna válsága miatt – aktuálisan jellemzi. Egyedülálló „szövetség” jött létre a konzervatívok, a munkáspárt és a skót, illetve északír regionális pártok szélsőségesei között. Az általuk megfogalmazott „ajánlás” ugyan nem köti meg Cameron kezét, de a miniszterelnök a jövőben mégsem tud majd eltekinteni tőle. Mindez azt mutatja, hogy nemcsak az ellenzéket képtelen taktikáival sarokba szorítani, de befolyása saját pártján belül is látványosan csökkent. Mindkét nagy párt saját izolacionistáinak túszává vált, és ez behatárolja egész Nagy-Britannia mozgásterét.
Cameront persze nem érhette egészen váratlanul a fejlemény, minthogy annak elindításában maga is buzgón közreműködött. A tavaly decemberben tartott Európa tanácsi válságcsúcson az eurózóna 17 állama, valamint hat további uniós tagállam megállapodott, hogy külön paktumot kötnek a nagyobb fiskális fegyelem közösségi szintű betartatása végett. Cameron erre nemet mondott, és az uniós szerződések módosításával szembeni brit ellenállás már akkor előrevetítette az uniós politikai integrációt leginkább fenyegető szakadás veszélyét. Különösen, mert néhány állam akkor a brit álláspont mögé állt, így Csehország és Magyarország is. Később Orbán Viktor meggondolta magát, s mégis aláírta a csatlakozást a paktumhoz, azzal a kikötéssel, hogy csak akkor fogja azt magára nézve kötelezőnek elismerni, ha Magyarország belép az euróövezetbe.
Az események most újabb kulminációs ponthoz közelítenek, a költségvetési csúcsot november 22-én és 23-án tartják Brüsszelben, ha ott David Cameron a múlt szerdai alsóházi ajánlásnak megfelelően akadályokat gördít a büdzsé elfogadása elé, netán meg is vétózná azt, Nagy-Britannia távolabb kerül az uniótól, mint eddig bármikor.
Fontos ugyanakkor feltenni a kérdést, mi az aktuális magyar álláspont? Tekintettel azokra a „cikcakkokra”, melyeket – Cameronhoz hasonlóan – Orbán is bejárt, hisz tavaly decemberben, pár nap alatt négyszer is megváltoztatta álláspontját a fiskális paktummal kapcsolatban, most sem lehet előre megmondani, hogyan viszonyul majd a magyar miniszterelnök az uniós büdzséhez. A britek ugyanis társutasokat keresnek, s ha Orbán ismét szembesülni fog a kilátásba helyezett új eljárásokkal és a megújított brüsszeli kritikákkal – márpedig miért is ne szembesülne –, könnyen megesik, hogy függetlensége demonstrálásaképpen ismét a különutas Cameronhoz csatlakozik. Ám ha ezt megteszi, akkor könnyen első számú áldozatává is válhat a döntésének, hisz Magyarország egyike az uniós költségvetési kifizetésektől leginkább függő államoknak.
William Hague brit külügyminiszter október elején Budapesten járt, s ennek során tárgyalt a magyar miniszterelnökkel is. A látogatás azért lepett meg sokakat, mert Orbánt jó ideje a nemzetközi élet legtöbb szereplője elkerüli, nemhogy nem utaztak Budapestre, de még saját fővárosaikban is elhárítják a vele való találkozást. A kérdés eléggé keresetlenül szóba is került a megbeszélésen, ahol a magyar miniszterelnök – diplomáciai források szerint – „úgyszólván könyörgött”, hogy belátható időn belül találkozhasson Cameronnal. Állítása szerint „nagyon rá van utalva a konzervatívok szolidaritására”, hisz az európai szocialisták és liberálisok mindent elkövetnek, hogy elszigeteljék őt, kompenzálva ezzel a magyarországi ellenzék gyengeségét, nemzetközi szinten alakítva ki egyfajta karantént körülötte. A mellette való konzervatív kiállást Berlin részéről már érzi – mondta a magyar miniszterelnök –, hisz „a jövő héten Merkellel lesz szerencséje találkozni”. A látogatásra a jelzett időpontban valóban sor is került.
London számára valóban fontos volt kipuhatolni, milyen messze is megy el Orbán azon brit célok támogatásában, amelyek megakasztani szándékoznak az unió normális működését, ám ezek a célok pont a németek érdekeivel állnak leginkább vitában, akiknek egyébként Orbán olyannyira kiszolgáltatott.
Az uniótól távolodó Londonnak és az unió összetartásán, mi több, egyesítésén munkálkodó Berlinnek egyszerre megfelelni igazi, reménytelen pávatánc – e konfliktussal szembeni dac, és egyben annak szervilis kiszolgálása. Bár a magyar miniszterelnököt politikai hajlamai és azon törekvése, hogy saját hatalmán kívül mindent megsemmisítsen az országban, egyre távolabb űzi Európától, ugyanakkor a német beruházások nélkül Orbán rendszere nemhogy egy napot, de egyetlen órát sem lenne képes tovább vegetálni. Ennélfogva pávatánca sem tarthat örökké.
