Diplomáciai jegyzet

Választási ígéretként a grúz ellenzék káosz helyett rendet és létbiztonságot, valamint a rég bevált oligarchikus háttéralkukat ajánlja cserébe. Sikerrel. A társadalom nem kis része ismét örömmel menekülne a rendteremtő önfeladásba. Ugye, ismerős a képlet?

Magyarellenesség ide vagy oda, a pártvezér legalább két alkalommal Orbán Viktorról is mint „vonzó példaképről” emlékezett meg, aki „a nép erejétől felkenve seper félre minden ócska demokratikus kacatot”.

Dalí, Buñuel, Lorca. Spanyolok voltak-e vagy másmilyenek: katalánok, aragónok, andalúzok? Kit érdekel, hisz maguk sem törődtek vele. És minden bizonnyal azt sem tudták, hogy csak az olyanok miatt, mint ők lehet majd évtizedek múltán emberinek nevezni a 20. századot.

Ha az „arab tavasz” igen rosszkor is jött Izraelnek, táplálva a Nyugat illúzióit az arab térség demokratizálódásával kapcsolatban, rövid távon annál hasznosabb lehet számára az „iszlám forradalom” után most kibontakozó iszlamista ellenforradalom, amely könnyen szertefoszlathat minden korábbi illúziót.

A gazdasági szemléletváltás nem baloldali vagy jobboldali, hanem – ha mindenáron ideológiát akarunk keresni hozzá, akkor a nyílt társadalmak belső mechanizmusaihoz illeszkedően – liberális kell hogy legyen. A nyugati demokráciákban nem lehet ettől elütő, unortodox vagy bármi más néven nevezett gazdasági vagy egyéb politikát csinálni eredményesen és büntetlenül.

A 80-as évek végén, amikor Kelet-Európa megtervezte szabad jövőjét, a republikánus kormányzat segítsége sorsdöntőnek bizonyult. Most ahhoz, hogy Kelet-Európa megszabadulhasson újraéledő szörnyű múltjától, a demokrata figyelem és segítség hasonlóképp nélkülözhetetlennek tűnik.

Az érdekérvényesítés békésen megfér az erősödő nacionalizmussal, mely a külföldi tőke és általában a nemzetközi befektetők, valamint a bankok ellen izgat, annak reményében, hogy az országból kiszorítva őket, a „nemzeti” vállalkozásoknak nem kell majd a konkurenciával megküzdeni, és egymaguk diktálhatják – a politikán keresztül – a feltételeket is.

A csábító anyagiakon túl van itt valami más is, ami Szafarov kezéről leoldotta a bilincset. A meghökkentően, de meg nem tévesztően hasonlatos világlátás, világszemlélet. A baltás gyilkosság utótörténetében beállt meglepő fordulatnak alighanem ez a kulcsa.

Argentína megért már jobb napokat is.

A teheráni atomprogram miatt esetleg harcba lendülő államok jól tennék, ha nem csak az urániumdúsítás felszámolásának praktikus okait vennék be a számításba, de egy új rendszer megteremtésének esélyét is.

Az unió keleti bővítését a Szovjetunió egykori befolyását visszaszerezni igyekvő Oroszország elleni gyors fellépés indokolta. Ma a kelet-európai jobboldali nacionalizmusok benntartása az EU-ban a putyini politika és stílus unión belüli diadalát jelentené, ráadásul anélkül, hogy ennek érdekében Moszkvának a kisujját is mozdítania kellene.

Bár az amerikai adminisztráció kétértelműen hallgatott minden Iránnal kapcsolatos támadási terv felröppentekor, és kitartóan ismételgette: a nukleáris fegyverkezés nem tolerálható provokáció, azért a térségi folyamatokat közelről figyelők tisztában voltak vele, hogy teljesen elképzelhetetlen egy, a perzsa állammal szembeni katonai fellépés a november 6-i amerikai elnökválasztás előtt.

Adott egy figura, aki a botrányokból él. Nem szokatlan jelenség, de szükséges hozzá a demokrácia, amivel az illető visszaélhet. És természetesen számos olyan drukker, akik nem vagy csak igen csekély mértékben tudnak kezdeni valamit önmagukkal. Akiről szó van, Julian Assange, a WikiLeaks kiötlője…

A romániai belpolitikai krízis résztvevői emelték a téteket, most már a nemzetközi nagypolitika szintjén zajlanak az események. Traian Băsescu felfüggesztett román államfő immár nem csak a baloldalt vádolja az ellene szervezett „alkotmányos puccsal”, de az események mögött az orosz titkosszolgálat mesterkedését is feltűnni véli.