Szinte nincs is olyan, az aktuális libanoni konfliktusról szóló elemzés, amely ne utalna rá, hogy a hírszerzés egyik vezetőjét, Visszam al-Haszánt, továbbá két munkatársát meggyilkoló bombamerénylet mögött megrendelőként Damaszkusz és Teherán állhat, kivitelezőként pedig az országban igencsak kényelmesen berendezkedett Hezbollah. Bassár el-Aszad szír elnöknek jól jön a politikáját ellenző szunnita parancsnok eltűnése, illetve meggyengülése annak a libanoni politikai irányzatnak, amely megpróbálta az országot távol tartani a Szíriában zajló eseményektől. A Hezbollah – és a mögötte álló Irán – pedig csak az alkalomra várt, hogy újabb konfliktust provokáljon abból a nagyon egyszerű korábbi tapasztalatból kiindulva, hogy a politikai és biztonságpolitikai válságok csak mélyítik a terrorista szervezet beágyazottságát a libanoni társadalomban.
2005-ben a mostani merénylethez nagyon hasonlító bombarobbantás ölte meg az ország akkori miniszterelnökét, Rafik al-Haririt, és bár a később tettesként azonosított szír titkosszolgálat viselt dolgai miatt el-Aszad arra kényszerült, hogy csapatait kivonja Libanon keleti területeiről, elsősorban a Bekaa-völgyből, kreatúrájuk, a Hezbollah az országban maradhatott, sőt befolyása olyannyira megerősödött a síita lakosság körében, hogy 2008-ban kormányzati funkciókat kapott, melyeket azóta is betölt. E meglepő felemelkedést az sem törte derékba, hogy utóbb számos bizonyíték került elő arra vonatkozóan: a Hezbollah közvetlenül részt vett Hariri meggyilkolásában.
Múlt hétfőn, al-Haszán temetésén többezres tömeg vett rész, az esemény később politikai tüntetéssé alakult át a szunnita, de el-Aszad elnökhöz húzó, a Hezbollahhal pedig együtt kormányzó Nadzsib Mikati miniszterelnök ellen. A szertartást követően tűzharc alakult ki Dél-Bejrútban és Tripoliban szunnita és síita csoportok között. Ez utóbbiak javarészt a Hezbollahot támogatják, vagy éppenséggel annak tagjaiból verbuválódtak. Mikati, miután nagy tömegek az ő politikáját tették felelőssé az események eszkalálódása miatt, felajánlotta lemondását, de azt Michel Szuleiman államelnök nem fogadta el, azzal érvelve, hogy egy ilyen, konfliktusokkal terhelt helyzetben az ország nem maradhat miniszterelnök nélkül.
Az angol nyelvű, Bejrútban megjelenő The Daily Star nekrológjában úgy fogalmazott: „Visszam al-Haszán dandártábornoknak számos ellensége volt, és ezek mind Libanonnak is ellenségei voltak.” A megállapítást a jelek szerint a libanoni társadalom túlnyomó többsége osztja, és abban is egyetértenek, hogy a gyilkosság kitervelőit nem is oly messze, valahol Damaszkuszban kellene keresni, elkövetőit pedig még közelebb, a libanoni síita terrorista szervezetek, mindenekelőtt a Hezbollah tájékán.
A nemzetközi közösség igen idegesen reagált az eseményekre, ami érthető, egyben elgondolkodtató. Egyrészt érthető, hisz Szíria után ki akarna ismét lángokba borulva látni egy újabb közel-keleti államot. Az Európai Unió éppúgy, mint az Egyesült Államok, a legmagasabb szinten foglalkozik a krízissel, s igyekszik rábeszélni a libanoni vezetést, hogy megfontoltan reagáljon.
Másrészt elgondolkodtató, hogy elég lesz-e a nagyobb bajok elkerülése végett fenntartani az eddigi status quót, ami amúgy is rendkívül törékenynek bizonyult; legjobb aktuális példa rá al-Haszán erőszakos halála. Az egykor a különféle etnikai-felekezeti szempontokra épített és jól működő államstruktúra ma már gyakorlatilag nem létezik. A maronita (keresztény) Szuleiman elnök és a szunnita Mikati miniszterelnök képtelen kiegyensúlyozni a síiták és a nyomukban járó iráni befolyás, valamint a terrorizmus térnyerését, annak dacára, hogy elvileg a lakosság mintegy felének támogatását bírhatnák, miközben az ország síita lakossága csak 27 százalék.
A militarizmus a síita közösség érdekérvényesítésének sokkal nagyobb nyomatékot ad, mint amire számarányuk alapján gondolna az ember. Ráadásul e vallási közösséget úgymond helyzetbe hozta az évtizedeken át tartó szír megszállás, illetve az iráni anyagi háttér, valamint az, hogy a szunniták, maroniták, drúzok és ortodox keresztények lettek a fő vesztesei a magát 1971-től Bejrútban befészkelő Jasszer Arafat és palesztin terrorcsapata által kiprovokált szörnyű libanoni polgárháborúnak.
A mostani merénylet is ugyanennek a háborúnak a folytatása, a már olyannyira megszokott eszközökkel. A szír belső bomlás kezdetben felcsillantotta annak esélyét, hogy a Hezbollah által fenyegetett Izrael és a síiták libanoni ellenzéke közös erővel kisöpri az országból a terrorista szervezetet, s ezzel megalapozhat egy új szunnita, maronita, síita és ortodox modus vivendit. Ám azért, mert a szíriai harcok elhúzódtak, s egyre inkább állandósulni látszik a patthelyzet, a zsidó állam nem kockáztathat egy olyan beavatkozást, amivel kihívná maga ellen a damaszkuszi kormányerők, Irán és a bajt mindig élvezettel kereső palesztin szélsőségesek, főként a Hamász közös támadását.
Az al-Haszán elleni merénylet elméletileg egy libanoni–izraeli összefogást is magával hozhatna, de egy olyan helyzetben, amikor a bejrúti kormányban meghatározó erővé vált Hezbollah dönti el az események menetét, erre nemigen lehet számítani. A dandártábornok halálát máris leírni látszik az a fásult belenyugvás, amivel azok szemlélik az eseményeket, akiknek egyébként épp ideje lenne valamit tenniük is az egykor jobb napokat látott országért.
