A társadalmi szabadság különböző módon artikulálódik. Nehéz ezzel szembesülni, ha mondjuk a nyugati liberális demokráciákat vetjük össze mindazokkal a jelenségekkel, amelyek például Kínában zajlanak. Ugyanakkor már kellő perspektívával rendelkezünk – elég ehhez az elmúlt fél évszázadot alapul venni –, hogy megítéljük az ázsiai kistigrisek esetében (Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr) lezajlott nemcsak gazdasági, de általános társadalmi fejlődést. Valamennyi nyomasztó múltat hagyott maga mögött, diktatúrák árnyékából nőttek azzá, amivé ma lettek, s mindeközben a Nyugat szövetségesei voltak és maradtak. Részben a Nyugatot minősíti, hogy megszabadulhattak hagyományaik nemtelenebb részétől, de ugyanez nem mondható el azokról az államokról, amelyek nem a nyugati típusú szövetségesi rendszerhez tartoztak és tartoznak, élükön a legszörnyűbbel, Észak-Koreával.
Nyilvánvalóan ide lehetne sorolni Vietnamot és Kínát is, de nem feltétlenül. E két országban olyan társadalmi fejlődés zajlik, ami korábban nem remélt nyitottságot eredményezett máris. És mindkét országról elmondható, hogy – ha más és más módon is – kapcsolatrendszerük elsősorban a Nyugatra fókuszál. Persze nem is fókuszálhatna másra, hisz az ezredforduló környéki globális társadalmi átalakulások után a szó szoros értelmében csak a Nyugat őrzött meg olyan integritást, ami feltétlenül szükséges a prosperáló kapcsolatok kiépítéséhez.
Manapság egyre gyakrabban hangzik el a korábban oly eretneknek számító kérdés, hogy mikorra válik Kína demokráciává. Az nyilvánvaló, hogy ma még nem az, és az is biztos, hogy soha nem is lesz olyan, ahogy azt nyugati értelemben definiálni szokás. De ma már aligha engedhetjük meg magunknak annak luxusát, hogy megtagadjuk tőle a demokratizálás lehetőségét, hisz akkor nem tekinthetnénk rendben lévőnek India, Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr demokratikus társadalmi teljesítményét. India a legnépesebb demokrácia, de olyan lenne, mint a nyugati? Elég furcsa többpártrendszerű szisztémájára vagy az emberi jogok feltűnően szelektív ottani garanciáira utalni, hogy egy ilyen kijelentés tarthatatlansága nyilvánvaló legyen.
Alapvetően Amerika és Európa is bizonyos fokig eltérő demokratikus modellt követ. Lásd az értelmetlen, mégis eleven, európai fogalmakkal terhelt amerikai vitát arról, hogy Obama szociáldemokrata-e, Sarah Palin vagy Rick Santorum viszont vajon szélsőjobboldali. Ugyancsak az eltérő jellegre utal Nagy-Britannia ingatag helyzete az Európai Unióban, melyet a társadalomhoz és a gazdasághoz, sőt a biztonsághoz való inkább amerikaias viszonyulása mutat leginkább.
Bele kell nyugodnunk tehát, hogy Kína lassan a demokratikus megoldások egyik sajátos modelljévé válik, s ez hamarabb be fog következni, mint ahogyan azt sokan gondolnák.
Kína épp most váltani készül. Nem rendszert, de a rendszert meghatározni képes, nagy hatalmú vezetőt cseréli le. Már maga a józan belátás is, hogy egy-egy nemzedék egy idő után, békés egyetértésben adja át a kormányrudat a következőnek, nyilvánvalóan erre utal. Kína épp ezért közelít a demokráciához, Oroszország pedig távolodik tőle, annak dacára, hogy az orosz többpártrendszer, a tulajdoni viszonyok, a részben szabad sajtó, a garantált utazási szabadság messze demokratikusabb viszonyokra utal, mint amilyenek Kínára jellemzőek. Egyelőre.
Az, hogy a kínai demokratikus átalakulás milyen gyorsan zajlik le, nem csak a kínaiaktól függ. A rendszer meghatározó figurái, Teng Hsziao-pingtől Hu Csintaóig mindent megtettek, hogy e folyamat üteme „erőltetett” legyen, s csak olyankor fogták vissza a folyamatot, ha annak a társadalmi stabilitás látta volna kárát. Ilyen vis maior persze a jövőben is számos akadhat: a roppant kínai belső térségen belüli etnikai-kulturális konfliktus, szomszédsági viszályok, vagy – ami a legvalószínűbb lehet – a gazdasági fejlődés vészes lassulása. Ám ha ez bekövetkeznék, az nem egyedül a kínaiak számára lesz tragikus, minthogy a krízis óhatatlanul globális méreteket öltene. És nem csak gazdasági szempontból.
A kínai demokratikus kibontakozás ma javarészt a Nyugattól függ, s elsősorban attól, hogy az Egyesült Államok, illetve Európa kész és képes-e átalakítani Pekinghez fűződő partneri viszonyát. A múlt héten lezárult amerikai elnökválasztási kampány is számtalan vonatkozásban épp erről szólt; nem véletlen, hogy a külpolitikáról zajló viták fókuszában nem Oroszország és nem Európa állt, hanem Kína. És e viták végére még korántsem került pont azzal, hogy Barack Obama legyőzte Mitt Romneyt, bár a pozitív kibontakozás szempontjából a demokrata jelölt győzelme nem tekinthető mellékes szempontnak. E viták is utalnak rá: az eddig követett amerikai–európai politika nem számol azzal, hogy Kína már a demokrácia határán áll, és azzal sem: ahhoz, hogy e határt átléphesse, meg kell változnia a nyugati szemléletnek, gazdasági vonatkozásban éppen úgy, mint kulturálisan és biztonságpolitikailag is.
A meghatározó jelentőségű Foreign Affairs már az elnökválasztás után jelentette meg nagyszabású esszéjét arról, „hogyan is tekint Peking Amerikára”, és viszont. A szerzők ebben a következőt szögezik le: „...az a széles körben vallott nézet, hogy Kína egy agresszív, terjeszkedő hatalom, teljességgel alaptalan. Annak ellenére, hogy Kína viszonylagos hatalma az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt, külpolitikai céljai defenzívek maradtak, gyakorlatilag alig változtak a hidegháború óta, azaz: szeretnék kivédeni a külföldi destabilizációs befolyást, megőrizni az ország területi integritását, csökkenteni a gyanakvást a szomszédságpolitikában, s fenntartani a gazdasági növekedést.”
Bár Kínát érdekei sokkal inkább az Egyesült Államokhoz és Európához kötik, minduntalan más, eddig e két utóbbival nem feltétlenül barátságos érdekszövetségekbe sodródott. Ez mutatkozik ma a szír és általában az „arab tavasz” nyomán járó új konfliktusok esetén, vagy az iráni nukleáris kihívás kapcsán – ezekben Kína egyértelműen az orosz álláspont szövetségese. Természetes ez? – tehetjük fel a kérdést. És épp ilyen fontos megválaszolni azt is, hogy kizárólag pekingi szándék munkálkodnék e választásban vagy sem.
Nem feltétlenül, még akkor sem, ha a kínai geopolitikai érdekszférában – Pekinggel szemben – hagyományosan az Egyesült Államok tartja fenn az egyensúlyt; így Tajvan viszonylatában, a Kína szomszédaival meglévő katonai szerződések és a csendes-óceáni térségbe vezényelt jelentős amerikai katonai erő révén.
Természetesen nem meglepő, hogy e helyzet – és a meglévő amerikai erőfölény láttán – a kínaiak komolyan tartanak attól: az Egyesült Államok nem nézné tétlenül jövőbeni nagyhatalmi felemelkedésüket. Épp ezért lenne nemcsak tanácsos, de szükséges idejekorán szövetséget kötni velük, siettetve ezzel az ottani, sajátosan ázsiai, mégis demokratikus kibontakozást, és nem kevésbé azt, hogy elkerülhessék belebonyolódásukat egy újabb, nem kívánt érdekszövetségbe. Kína ugyanis nem hasonlítható a volt Szovjetunióhoz, mi több, minden törekvése azt sugallja: jobban szeretne a Nyugathoz hasonlítani, mint a mai Oroszországhoz. Elég ehhez hosszú sétát tenni a kínai városokban és szóba elegyedni a járókelőkkel, akik közül egyre többen beszélnek angolul.
