Számos félreérthetetlen megjegyzés övezi az erdélyi sajtóban az ottani Sapientia Magyar Tudományegyetem vezetőségének hajbókolását Orbán Viktor előtt. A miniszterelnök az egyetem fennállásának 12. évfordulója ürügyén utazott Marosvásárhelyre, hogy – kisajátítva magának az ünnepet – megindítsa az RMDSZ elleni kampányt, amit majdan a Fidesz ottani szatellitpártjai, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt visznek tovább a december 9-i parlamenti választásokig.
A legtöbb hahotát a jobb sorsra érdemes Kató Béla, az egyetem elnöke kapta, aki nem volt rest kijelenteni: „Orbán Viktor belépett Erdély nagy fejedelmeinek sorába”. Ennek megfelelően a magyar miniszterelnök jelenlétét és szavait a diákhallgatóság soraiba beültetett, éltesebb előtapsolók buzdítására ünnepelte a tömeg. Vagyis szegény Kató Béla és a többiek csak leporolták 1989 előtti énjüket, s úgy hajoltak meg a magyar politikus előtt, mint akik tudták: cserében a Budapestről folyósítandó összegekért Orbán el is várja azt az ünneplést, ami Marosvásárhelyen eddig csak Nicolae Ceauşescunak járt ki.
Alattvalói szervilizmusuk undorító, de ezzel arányos felelősségük, hogy az oktatási intézményt fenntartsák, már korántsem az. Most Orbánnak tapsoltak, aki az RMDSZ elől akarja elszívni a levegőt, de ugyanezek az oktatók május előtt még a megkerülhetetlen kormányzati pozíciókat betöltő RMDSZ-vezetőknél kilincseltek hasonló reverenciával, hogy az ígért bukaresti minisztériumi támogatás időben és maradéktalanul megérkezzék. Mindez a romániai hétköznapok, mondhatni a rutin része, meglepődni rajta felesleges, bár efféle elvárások a „határon túli” Budapestről eddig nemigen fogalmazódtak meg.
Még az egyébként meglehetősen bornírt MDF-kormányzat idején sem látszott semmilyen jele efféle gazsulálásoknak, a személyi kultusz félreérthetetlen túlzásainak, az undorító hízelkedéseknek. Csak jóval később, amint Orbán, a tusnádfürdői nyarakra rátelepedve, fizetett magyarkodással és kényszeres jobbra fordulással sietett megfelelni a számára valahonnan oly ismerős balkáni hely szellemének. Mára ez tökéletesen sikerült neki, azok pedig, akiknek nincs szerencséjük kitérni előle, mit tehetnek mást, mint belenyugszanak a középkorig őket visszarepítő fideszes időutazásba.
Orbán számára viszont már közel sem ennyire veszélytelen ez a helyzet. Az, hogy pár napja Ópusztaszeren életre szóló kielégülést szerzett Lezsák Sándornak egy fallikus turullal, még hagyján: ez bőven belefér a legendáriumba, s lévén konzervatív férfiak közös magánügyéről szó, akár még viccesnek is mondható. Már kissé problematikusabb az időutazásnak az a része, melynek szellemében az Ópusztaszeren elmondott beszéd fogant, minthogy annak alaptoposzai a korántsem makulátlan Blut und Boden (vér és rög), valamint a Kárpát–Duna nagyhaza fogalmaiból merítették direkt tartalmukat.
És egészen kihívó e szellem megjelenése immáron a magyar határokon túl, most épp Marosvásárhelyen, ahol Orbán valamiféle jobboldali internacionálé ötletével házal, mely egyesítené Kelet-Európa összes stréberét az oly kellemetlen, a nemzeti összképbe olyannyira bele nem illő európai eszmények ellenében.
De – amint számos középkori, újkori, sőt kortárs példa mutatja – a jövő tartogathat még ünneprontó meglepetéseket annak, akit e dicstelen fény övez. Mert általában az a balkáni száj, mely csókot szokott lehelni a kegyosztó kézre, amint teheti, önérzetét védve majdan bele is mar e kézbe. Ráadásul jó oka lesz rá nemcsak 2012. december 9-én, a romániai parlamenti választásokkor, hanem valamivel később, 2014 tavaszán is, immáron kettős állampolgársággal felvértezve.
