Ezt a cikket két nappal november 6-a előtt kezdtem írni. Tudtam, hogy később magyarázatot kell majd találnom arra, miért győzött az egyik elnökjelölt, s miért vesztett a másik. Ám ezt megelőzően szerettem volna rögzíteni mindazt, amit a választás napja előtt még egyáltalán nem lehetett evidenciának nevezni.
November 4-én nagyon úgy tűnt, hogy Mitt Romney, ha csekély mértékben is, de legyőzi Barack Obamát. Megnéztem a közvélemény-kutatások adatait: az elmúlt év során két alkalommal, kora tavasszal és kora ősszel vezetett Obama 5-6 ponttal, a többi időszakban a különbség minimális volt, amint mondani szokás: a hibahatáron belüli. Márpedig az ilyen helyzet mindig a kihívónak kedvez.
A kérdés kézenfekvőnek tűnt: hogyhogy nem jelzett semmit a demokraták veszélyérzete, miként engedhette át Obama Romneynek a kezdeményezést az október 4-i első televíziós vitán, hogy aztán hátrányát még egy olyan radikálisan aktív külpolitika meghirdetésével se legyen képes ledolgozni, ami addig sokkal inkább Romney álláspontját tükrözte, semmint a demokratákét? Ha a republikánus jelölt kerül majd ki győztesen, akkor az országos média, a washingtoni establishment és az akadémiai körök nagy része igencsak tévedett. De az nyilvánvalónak tűnt, hogy nem Romney kiválóságán múlhat a szavazás végeredménye, hanem a demokraták tévedésén, nagyon, nagyon rossz kalkulációin. És persze csalódottságukon, fásultságukon.
Pedig voltak figyelmeztető jelek. Ha nem más, a két évvel ezelőtti félidős választásokon elszenvedett demokrata vereség nagyon is ilyennek számított, ám az éberség elaltatásához, úgy tűnik, elég volt naponta többször is elmondogatni, hogy egy olyan erő, mely a „Tea Party”-k túlfűtött ostobaságaira és a radikális jobboldal apokaliptikus jóslataira építi érveit, méltatlan a demokraták figyelmére, túl sok politikai erőfeszítést tenni legyőzésükre fölösleges.
Egy esetleges republikánus győzelemért azért persze az elnök is sokat tett. Nem véletlen, hogy egyes republikánus kommentárok Obama tevékenységét Jimmy Carteréhez (1977–1981) hasonlították, demokrata kritikusai pedig idősebb Bushéhoz (1989–1993). A Carterrel való összevetés nyilvánvalóan gyenge, vegytiszta ideológiák által vezérelt elnökként akarta láttatni, s kudarcát Carternek ahhoz a közel-keleti tévelygéshez visszavezetni, amely merő jóindulatból a világ legrosszindulatúbb rendszerét, a Khomeini-rezsimet segítette egykor megerősödni. Való igaz, Obama térségi politikáját olyan nagyfokú óvatosság jellemzi mind a mai napig, amit egy nagyhatalmi Amerika – a jelek szerint – nem engedhet meg magának. És bár az elnöki adminisztráció e politika védelmében mindig okkal hivatkozott az amerikai – főként demokrata – tömegek háborúellenességére, a Romney által hallatott kardcsörtetésre mégis utóbb fogékonyabbnak bizonyult a polgárok többsége. Olyannyira, hogy – mint láthattuk – Obama is kénytelen volt átvenni e stílust a harmadik, a kül- és biztonságpolitikáról rendezett televíziós vitán.
Ám azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy az elnök a legfontosabb vállalásait mégis valóra váltotta: megígérte 2008-as korteskörútján az Irakból és Afganisztánból való kivonulást, új megközelítést ígért a helyi konfliktusok felszámolására, és az ellentmondásos következmények dacára a Kadhafi-rezsim felszámolásakor mutatott amerikai magatartás sikeresnek és következetesnek bizonyult. Helyes döntésnek számít a csendes-óceáni térség stratégiai felértékelése az amerikai biztonságpolitikában, és az is, hogy az amerikai–orosz kapcsolatokban meghirdetett újrakezdés (reset) kudarca után Obama nem hátrált meg, hanem felvette a Vlagyimir Putyin által elébe dobott kesztyűt.
Másrészt sikerült megfordítania a GDP mélyrepülését, némileg mérséklődött a munkanélküliség, a tőzsdeindex a duplájára ugrott, és stabilizálódott az ingatlanpiac is. Ugyanitt említhetnénk a női, illetve a melegjogok területén az áttörést, a Wall Street-reformokat, beleértve a fogyasztóvédelmi iroda felállítását, az új diákhitelprogramot és a számtalan zöld programot, elsősorban a tiszta energia felhasználásának támogatását.
Amikor először hallottam azt az elégedetlen demokratáktól származó megállapítást, hogy Obama politikája az idősebb George Bush kurzusát juttatja eszükbe, előbb azt hittem, hogy vicc az egész. Utánagondolva azonban be kellett látnom: az a pragmatizmus, ami az elmúlt négy év amerikai külpolitikáját jellemzi, elemeiben néha valóban emlékeztet George H. W. Bushéra. Ez utóbbi nem habozott megbüntetni Szaddám Huszeint Kuvait lerohanásáért, de önmérsékletet tanúsítva megállt félúton, hogy a bagdadi rezsimet érintetlenül hagyja, mintegy Irán ellensúlyaként. Obama ugyan minden olyan lehetőséget elkerült, ami fokozta volna a közel-keleti szerepvállalást, ám mégis jelentős erőket telepített a Perzsa-öbölbe, hogy korlátozza Teherán mozgásterét, a közhangulattal dacolva belátta Guantánamo taktikai szükségszerűségét, s nem feledhetjük, hogy ő volt az, aki kimondta Oszáma bin Ládenre a halálos ítéletet. Idősebb Bushra és Obamára egyaránt illik a praktikus és pragmatikus jelző, és az, hogy igyekeztek elkerülni a tisztán ideológiai döntéseket. Azok a demokraták, akik szerettek volna több elvi kiállást látni az adminisztráció részéről, épp ezért elégedetlenek most vele. Akik oly lelkesen érveltek mellette 2008-ban, ma gyakran azt kérdezik: tulajdonképpen merre is megy az ország? Miért nem sikerült valóra váltani a nagy ígéretet: hogy az elnök középre áll, egyesítve a demokrata szaktudást és a liberális hitet? Miért sikeredhetett ennyire félre az egészségügyi reform, ami millióknak ígért biztonságot, hogy aztán költségvetési káosz legyen belőle? Miért gyűlölik éppen úgy a „megértő” és „óvatos” Amerikát a világban, mint George W. Bush harcias elnöksége alatt?
Amikor november 4-én, a cikk írása közben idáig értem, hirtelen rádöbbentem: annak ellenére, hogy számos érvet tudnék felhozni a demokraták és különösen Barack Obama védelmében, sőt amellett is tudnék érvelni, miért lesz érthető, ha ő nyeri meg a 2012-es elnökválasztást, nos, mindennek ellenére Obama tényleges győzelmének esélye fel sem merült bennem. És ha bennem nem, gondoltam, akkor valószínűleg – az elkötelezett demokratákon kívül – azokban sem, akik majd szavazni fognak. Az ok több volt, mint nyilvánvaló: 2008-ban Obama a „vakmerő remény” megtestesítője volt, 2012-ben viszont csak egy a politikusok közül, akinek az elmúlt négy évét még a legjobb indulattal sem lehetne vakmerőnek nevezni. És akit akaratán kívül is minősíteni tudott az a mocskolódó kampány, melynek stílusát egyébként a republikánusok diktálták.
November 5-ére viszont a hangulat megváltozott: éppoly váratlannak tűnt ez akkor, mint Romney szeptember végi hirtelen felemelkedése, népszerűségének megugrása. (Gyakorlatilag mindenki az első elnöki vitán mutatott kiváló szereplésének tudta ezt be akkor, de a naponta mért népszerűségi adatok már ezt megelőzően a republikánus jelölt növekvő támogatottságát jelezték.)
November 5-én az addig az eseményekkel csak sodródó átlagpolgár előtt ismét feltűnt Obama, nem mint elnökjelölt, hanem mint elnök. Olyan kommunikációval érte ezt el, amit a kampány során végig folytatnia kellett volna ahhoz, hogy a szakpolitikákon túl is megjelenítsen valamit, valami olyasmit, amire Amerika nagyon várt. Az elnöki kommunikációból hirtelen eltűnt a mindennapok elkerülhetetlen rutinja, s feltűntek ismét a hétköznapi élet jobbításán túlmutató perspektívák. És hirtelen az is mindenki számára világossá vált, hogy amit Obama ígért és állított az előző hetekben, annak van konzisztenciája, míg Romney kijelentései napról napra, államról államra változtak, annak megfelelően, mit várt el a szónoktól a napi aktualitás.
A demokrata szavazók és a külföldi drukkerek 4-én még azért aggódtak, hogy mégsem lesz elég voks az áttöréshez, 5-én viszont már csak azzal a riasztó lehetőséggel kellett számolniuk, hogy a rendkívül szoros verseny – az újraszámolások miatt – hetekig is elhúzhatja a tényleges eredményhirdetést. Lélektanilag ez az aggodalom és riadalom is mozgósíthatta őket ahhoz, hogy Obama győzelme 7-én hajnalban biztosnak lássék, a nap folyamán pedig már egészen magabiztosnak.
2008-ban egy egész nemzetet átfogó élménnyé vált Obama megválasztása. A tényt, hogy egy afroamerikai került a Fehér Házba, az egyenlőség nyugati eszméjének diadalaként élte meg az egész demokratikus világ. 2012-re, épp az akkori élmény vitathatatlan hitelessége okán, e lehetőség lassan természetessé vált: Obamának mától kezdve már nem elég csak „fekete elnökként” színre lépnie ahhoz, hogy az új reményekhez méltó legyen, a kihívásokkal szemben pedig vakmerő. Az igazi elnöki kampány tehát csak most kezdődik. Mert ami eddig az amerikaiak szeme előtt kibontakozott, az november 6-ának szólt, az pedig, amit a világ ezentúl látni szeretne, alighanem a történelemnek.
