Egotrip

"A bíró... szinte semmi", de legfeljebb "a törvény szája" - írta Montesquieu, az alkotmányosság tanítómestere. Tévedett. Az elmúlt két évszázad azt bizonyítja, hogy az egyéni szabadság legfőbb biztosítéka a független és színvonalas bíróságok működése.

Egy bólintásnak sokszor súlyos ára van, esetenként megváltoztatja az életet, de nem látja át ezt előre a gyanútlan barom. Egy vasárnap délután, amikor a legnehezebb, s így a mindegy szó a legkönnyebben kimondható, egy sokadszori felvetésre nekem is megmozdult sajnos a fejem. Az volt az állítás, hogy nem férünk itt már el semmiképp, s a közönyös biccentés azt látszott sugallni: igen. Hogy csináld. Nekem mindegy teljesen. Én megadom magam. Így lettem évekre faszomkám vagy szerkesztő úr helyett kedves építtető egyetlen másodperc alatt; tervek, nyugták, számlák, csekkek képében lett egyre tapinthatóbb a lidércnyomás.

Köztünk és a pokol vagy a mennyország között csupán az élet van, a legmulandóbb dolog a világon - írta Pascal, amire Schopenhauer kontrázott rá: "Az élet voltaképp nem is az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük." A New York-i tőzsde székhelyéül szolgáló és egyben a pénzügyi élet szimbólumaként megjelenő Wall Street "egyik végén víz van, a másikon pedig temető". Ezt pedig amerikai brókerek szokták mondani. Az utca az East Riveren található 13. dokktól indul, és mindössze fél kilométerrel nyugatabbra szinte nekifut a Trinity-templom piciny temetőjének.

A szavak emberét egyedül az különbözteti meg a tettek emberétől, hogy másképp hívják, ugyanis (talán nem kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy belássuk) amikor kérünk, áhítozunk, ígérünk, köszönünk, nyájaskodunk, hallgatásba burkolódzunk, kérdőre vonunk, felszólamlást teszünk, lemondunk, lemondóan hümmögünk, igazságtalan összehasonlítással élünk, szánkból segget csinálunk, bátorítunk és a többi, nos, mindezeket a dolgokat a szánkkal, illetve nyelvünkkel csináljuk. Generációkat legkönnyebben nyelvük alapján lehet megkülönböztetni egymástól, sőt nyelvből lesz a generáció. Mondok egy példát. Ha valaki azt mondja, hogy sokan összetévesztik a szabadságot a szabadossággal, arról többet tudhatunk meg e négy szó révén, mint ha három hétre beköltöznénk a konyhájába megfigyelőnek.

A Sport televízió a román híradástechnikai ipar válasza a Junoszty tévére, hasonló kaliberű szerkezet, csak szürke, pont elfér a sarokban, az erkélyajtó mögött, és bejön rajta az egyes, ami több, mint elégséges. Gondolom, ez szúrhatott szemet a helyi rablóknak, jöttek is négyen, felnyomták a lakást, de a szomszéd megzavarta őket, azóta nyitva áll a garzon, rutinból nem hívom a gyorsszolgálatot, részben tudom, hogy baromi drágák, egyébként meg most néhány napig biztos nem jönnek vissza a tettesek, nyilván nem vagyok olyan hülye, hogy nem csináltatom meg a zárat, pedig dehogynem.

A Számok Zsákszámra Boltjában vannak számok zsákszámra. Jönnek a fiatalok, adjon, adjon, nagyobbat, még ennél is nagyobbat! 5000, 6000, 7000! 7017! Viszik a nagy csomagokat, tegyen csak bele még, még, 1000, 100 000, 100 017! De az öregek csak kis staniclit kérnek, legyen benne 5 vagy 3 vagy 1 is elég lesz, tudja mit.

Hogyan rúgjunk bele egy halott emberbe? A legcélszerűbb talán utólag írni "szellemalakjáról", és ezzel mintegy kiszolgáltatni őt értelmezésünknek (és így: személyiségünknek) anélkül, hogy köze lett volna hozzánk; elvégre már nem kelhet fel a sírból, hogy öreg, hadd nyugodjak má´ békében, R.I.P., inkább foglalkozz saját magaddal, hogy miért van szükséged rám. És tényleg. Ha Sükösd Mihály író a Népszava "Tárca" rovatában minden apropó nélkül felidézi "Krassó György szellemalakját", akkor érdemes megkérdezni, hogy ez mire jó. Szerző ugyanis abszolúte elismeri, hogy ők ketten két világ, tárcájának tárgyát "csaknem negyven éven át ismertem, de mindig csak futólag. (...) Ritka érintkezéseink évtizedein át nemigen kedveltük egymást."

Megvallom, bár nem kérdezte senki, az egyetemes filmkultúra tisztelője vagyok, bennem a filmművészet őszinte barátját köszönthetik. A nyolcvanas években kétszer is voltam moziban, az Eszkimó asszony fázik című munkát láttam, folyó évtizedben ugyan már csak egyszer, de az az egy, a Sátántangó vagy nyolc másikkal felért, kétezerig biztosan kitart. Na most akkor hogy van ez. Szereti, vagy mi az isten, ez a manus a filmeket. Meg egyébként is mit akar.

A kommunizmus, szemben a Donnál szétvert magyar hadsereggel, lehetőségeihez képest igyekezett rendezetten visszavonulni. Mintha nem a történelem, csak a történelem iránti hűség késztette volna hadállásai föladására. Mintha csak arról lett volna szó - amiképpen a népfelkelés kirobbanása körüli időkben Grósz Károly (egykori MSZMP-főtitkár) igyekezett menteni legalább a Pártot, ha már az ellenforradalom odaveszett: "Ha csak nem újabban feltalált dokumentumok árnyalják a múltat..." A Magyar Ifjúság című, egyre népszerűtlenebb folyóirat 1988. évi 51. számában fejtegette Balogh Sándor - akkor az MSZMP Párttörténeti Intézetének igazgatója -, hogy a legújabb történelmi kutatások fényében "(k)ét dolgot tudunk biztosan, az egyik, hogy nem Battonya volt az első felszabadult falu, s hogy nem április 4-e a teljes felszabadulás napja... Április 4-e igazában április 13-a."

"Földlakók, figyelem! Amint azt nyilván önök is tudják, a Galaxis külső kerületeinek fejlesztését célzó tervek megkövetelik, hogy hiperűr-bekötőutat építsünk az önök Naprendszerén keresztül. Sajnálatos módon az önök bolygója az egyike azoknak, amelyek szanálásra kerülnek. A folyamat két földi percnél valamivel kevesebbet vesz igénybe. Köszönöm figyelmüket" (Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak).

A faluban, ahol élek (Újlipótváros), a múlt héten nem tudtam Demokratát venni, mivel "technikai okokból" nem jelent meg, úgyhogy kénytelen voltam a Napi Antiliberálisban (nemrég még Magyar Hírlapként ismertük) tájékozódni a nemzetet érintő sorskérdésekről. A hetedik oldalon mostanában megszaporodtak ezek a baloldal meets népiség-publicisztikák, amelyeket KDNP-, MIÉP-, Munkáspárt- és MSZP Baloldali Platform-kompatibilis közgazdák, közírók és közalkalmazottak írnak, csupa jó szándékkal és experimentális nyelvtani bravúrokkal. Nagyon helyes. Már unom, hogy mi, Tel-Avivból irányított SZDSZ-es ügynökök dominálunk egysíkúan a sajtóban. Elég volt! Tavaszi média-nagytakarítást akarok! Hinaus mit mir!

Három héttel ezelőtt a posztszovjet hordozórakéta-biznisz kapcsán szót ejtettünk a kalandos úton Oroszországba került amerikai szuperszámítógépekről (azóta kiderült, hogy nem csak a Silicon Graphics, hanem az IBM is eladott az orosz atomiparnak másodpercenként több mint kétmilliárd művelet elvégzésére képes megakomputert az utóbbi hónapokban), természetes intelligenciában viszont egyelőre az oroszok erősebbek, amennyiben elfogadjuk a széles körben elterjedt nézetet, hogy az emberi nem addig ura a helyzetnek, míg él olyan hús-vér sakkmester a földön, aki le tudja győzni az egyre erősebb sakkszámítógépeket. Ez pedig ma már csak Kaszparovnak sikerül, aki utoljára pont egy éve csapott össze az IBM Deep Blue (mélykék) nevű számítógépével, és már akkor is rezgett a léc. Kaszparovot sokkhatásként érte, hogy rögtön az első játszmát megnyerte a gép (emberi szemszögből nézve nem védte eléggé a királyt, így csapta be ellenfelét), pedig kibernetikus elődje, a Carnegie Mellon kutatói által 1988-ban épített Deep Thought - amely hétszázötvenezer pozíció analízisére volt képes másodpercenként és egy átlagos sakknagymester szintjén játszott - még nem okozott neki problémát. Az első játszmát követően - tavaly még - erősebbnek bizonyult az emberi intuíció és zsenialitás (materialisták szerint: az agy masszív párhuzamos architektúrája) a gép hihetetlen számítókapacitásával szemben: a Deep Blue és másodpercenként százmillió pozíció analízisére képes 256 processzora végül alulmaradt. Hasonlóan járt a sakkprogram-világbajnokságon a Deep Blue után második helyet elért Junior (egy Digital AlphaStation 600 számítógépen) Polgár Judit ellen: tavaly áprilisban három győzelemmel, két döntetlennel és egy vereséggel az ember került ki győztesen az Interneten is közvetített viadalból.

Tekintettel arra, hogy az utazás korlátozva volt a szocializmusban, iránya és gyakorisága fontos szerepet játszott a jó élet elképzelésének népi konstrukciójában. Az ország nyugati irányban való elhagyása akkor volt fontos, amikor a többi kelet-európai ország sorsával vetette össze a magáét a magyar. Egymás között összehajolva pedig az számított inkább, hogy ki milyen gyakran járt Nyugatra. A gyakori külföldre utazás és az elithez tartozás kölcsönösen definiálták egymást - két szakma kivételével: a stewardess (a lányoknak) és a kamionos (a fiúknak). (Nálunk Rákoscsabán legalábbis ez volt, irigykedtünk volna a hálókocsi-kalauzokra is, ha tudtuk volna, hogy van olyan.) Míg a legtöbb embernek nem voltak ismerősei az (utazó) elitben (és ilyenformán azok itthoni támaszpontja, a dollárbolt is zárva volt a többség számára), mindenkinek volt (vagy lehetett) kamionos ismerőse. A szocializmus kamionosa a nyugati álomvilág hírnöke volt, aki elhozta a kádárizmus mindennapjaiba a test és a szellem kényeztetésére való csodaszereket: a Toblerone csokit, az amerikai cigarettát, a magnót, a farmeröltönyt (!), a pornóújságot, az Atlantik szappant, a Pink Floyd-lemezt, a Fa tusfürdőt, az aranyékszereket és a rágógumit. Ezek a dolgok önmagukban is finomak voltak, azonban e varázsszerek mindenekelőtt azt mutatták, hogy tulajdonosuk tudja, mi a jó. Ezen javak révén az emberek felövezhették magukat a kifinomultság, az izgalmas messzeség jegyeivel, a divat ismerete pedig megmutatta, hogy a divatos dolgok kedvelője nem elszenvedője az idő múlásának, hanem azzal haladva maga irányítja sorsát. Ha például Musztafa Mukkermant, a Sinistra körzet kamionosát emlékezetünkbe idézzük, láthatjuk, a nagy testű török irodalmi kollégái a Száz év magány felettébb szimpatikus, jelmezbe öltöztetett cigányai, akik időről időre elhozzák Macondóba a távoli világ mirákulumait (például a jeget), és hogy aztán pont a török fagyott birkái közé bújva tud a főhős elmenekülni a körzetből.

Tisztességesen emlékezni körülbelül olyan képesség, mint csípőből lőni.