Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Filmszemle a Szinva

parton)

publikálva
1997/14. (04. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megvallom, bár nem kérdezte senki, az egyetemes filmkultúra tisztelője vagyok, bennem a filmművészet őszinte barátját köszönthetik. A nyolcvanas években kétszer is voltam moziban, az Eszkimó asszony fázik című munkát láttam, folyó évtizedben ugyan már csak egyszer, de az az egy, a Sátántangó vagy nyolc másikkal felért, kétezerig biztosan kitart. Na most akkor hogy van ez. Szereti, vagy mi az isten, ez a manus a filmeket. Meg egyébként is mit akar.

Megvallom, bár nem kérdezte senki, az egyetemes filmkultúra tisztelője vagyok, bennem a filmművészet őszinte barátját köszönthetik. A nyolcvanas években kétszer is voltam moziban, az Eszkimó asszony fázik című munkát láttam, folyó évtizedben ugyan már csak egyszer, de az az egy, a Sátántangó vagy nyolc másikkal felért, kétezerig biztosan kitart. Na most akkor hogy van ez. Szereti, vagy mi az isten, ez a manus a filmeket. Meg egyébként is mit akar.

Azt akarja elmesélni, ahogy neki ez a kettő, film és mozi, mindörökre kettévált, s mint mindenhez, ehhez is Miskolcra kell visszamennie. Miskolc tehát, negyed tíz, vasárnap délelőtt, 1969-70 körül. Körülnézek, majd átmegyek a Papszer utcán, haladok a Rákóczin tempósan lefelé. A Béke a célpont, a fél tízes matiné, a Fehér farkasok megy ma is, mint rendesen. Ki van rá számolva a hat forint, láttam már vagy ötből kétszer, de harmadszor is erőltetem. Ez ugyanis minden héten kétesélyes vállalkozás: lám, a Szinva-hídon most is ott magozik békésen az emberem, nagy a gyakorlatom, rögtön felismerem, de Gojko Mitic feltétlen híveként első lendületből, feltartott kezekkel mégsem hátrálhatok. Ácsorog, köpköd, nézeget felém, érzem, hogy lassulok. Ez be akar menni, éles ésszel ilyeneket gondolok, s ez rám nézve nem túl biztató. Megállok, strírolom, mit tegyek, anyám. Eléd tíz perc után, üres kézzel, megvallva szégyenem, csak nem állhatok - marad megint a szokásos másfél óra az Avason. Egyébiránt főprogramként túl vonzónak az se igen mondható: ott játsszák le a kintrekedtek az indiános filmeket, les mind a bokorból, nagyon vár, méreget, mint ez a nagyfejű, aki most egy földről felvett görbe csikket épp szájába tesz.

Áll és figyel, állok, nézem, ilyenkor van az, hogy hátha tévedek. Elindul lassan a remegő láb, akar lazán elhaladni, csak úgy könnyedén. Portásom azonban most sem engedékeny, álljál meg, testvérem, hova mégy, minden eldőlt, láthatóan ki akarja élvezni a farkasokat mindenképp, Dorkó és atléta, kisterpesz, zsebredugott kéz; az a negyedikbe járó nyolcadikos alkat, aki még nem ír, de már tetovált. És hát tisztelettel vagyok, de mert százból százszor így volt, a leírásból el nem hallgathatom, akkor egyszerűbben mondtuk, van rá szinonima elég, ám az ma már, mint maga a szó, tilos, de egy tudatlan gyereknek, főleg ha miskolci, visszamenőleg talán elnézhető; most inkább Horváth Aladár, Kaltenbach Jenő és Majtényi László vezesse tollamat, hozzájuk fordulok, a szabad identitásválasztás és -nyilvánítás elvével nehogy ellentétes legyek, így, mert az érintett írásbeli hozzájárulását nehéz volna lapzártáig megszerezni ahhoz, hogy az etnikai hovatartozására utaló adatait nyilvánosságra hozzam, szívemből remélve, hogy ez van még érvényben, a két ombudsman egybehangzó útmutatását követem, mely szerint "a kreol vagy barna bőrű váltakozó alkalmazása jelentheti a megoldást", bár ez az én akkori helyzetemet utólag sem oldja meg. Szóval, szól a kreol, az a sokszor halott bizalmas-reszelős bariton: a moziba? Pont odamennék én is, csak nincs lóvém zsugára, tudod. Na ezt az egyet magam is így gondoltam, ritkán tudja meglepni az embert egy ilyen ráérős, barna bőrű, Szinva-hídi posztoló. A válaszra sem kínálkozott sok alkalmas variáció: befutni a filmszínházba, mondjuk, egyáltalán nem lett volna érdemes, merthogy az előtér az előőrsön átjutókban reménykedő kollégákkal volt tele. Ott még gyakran az is fennakadt, aki kísérővel érkezett, fogd meg a jegyet, fiam, míg pisilek, ez például egy hibás döntésnek volt nevezhető abszolút.

A veréstől való félelem, ami a fizetés előtti pillanatban oly ismerősen átfut az agyon: nekem az a legnagyobb élmény, ami a moziból megmaradt. Csak ahhoz fogható, amit a lányos apák éreznek így húsvét előtt, hogy jönnek az idétlen locsolók, és a holtrészeg apjukkal beszélgetni kell.

Ballagni vissza, ott, a Rákóczi utcán, kifosztva és tehetetlenül, az meg olyan volt, mint amilyen az lehet, amikor a lánygyermeket egy faragatlan, szőrös kanmajom a háztól majd vidáman elviszi, ott nézi a fater a szőnyegrojtokat, hogy mi van. Még szerencse, hogy van két fiam is, meg hogy a filmnézés azért nem maradt teljesen annyiban: az Osceolát például már jobb arányban láttam, megnőttem addigra kicsikét, vagy lazult a körgyűrű, nem tudom. Ott inkább az volt a baj, hogy a legnagyobb harcoknál az első sor a fészkelődő izgalomtól mindig felborult, bekalimpált a képbe vagy negyven tornacipő, de mi volt az a megelőző jeges rémülethez képest.

publikálva
1997/14. (04. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk