Hammer Ferenc: Paszták népe (Nyelv, tanítás)

publikálva
1997/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szavak emberét egyedül az különbözteti meg a tettek emberétől, hogy másképp hívják, ugyanis (talán nem kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy belássuk) amikor kérünk, áhítozunk, ígérünk, köszönünk, nyájaskodunk, hallgatásba burkolódzunk, kérdőre vonunk, felszólamlást teszünk, lemondunk, lemondóan hümmögünk, igazságtalan összehasonlítással élünk, szánkból segget csinálunk, bátorítunk és a többi, nos, mindezeket a dolgokat a szánkkal, illetve nyelvünkkel csináljuk. Generációkat legkönnyebben nyelvük alapján lehet megkülönböztetni egymástól, sőt nyelvből lesz a generáció. Mondok egy példát. Ha valaki azt mondja, hogy sokan összetévesztik a szabadságot a szabadossággal, arról többet tudhatunk meg e négy szó révén, mint ha három hétre beköltöznénk a konyhájába megfigyelőnek.

A szavak emberét egyedül az különbözteti meg a tettek emberétől, hogy másképp hívják, ugyanis (talán nem kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy belássuk) amikor kérünk, áhítozunk, ígérünk, köszönünk, nyájaskodunk, hallgatásba burkolódzunk, kérdőre vonunk, felszólamlást teszünk, lemondunk, lemondóan hümmögünk, igazságtalan összehasonlítással élünk, szánkból segget csinálunk, bátorítunk és a többi, nos, mindezeket a dolgokat a szánkkal, illetve nyelvünkkel csináljuk. Generációkat legkönnyebben nyelvük alapján lehet megkülönböztetni egymástól, sőt nyelvből lesz a generáció. Mondok egy példát. Ha valaki azt mondja, hogy sokan összetévesztik a szabadságot a szabadossággal, arról többet tudhatunk meg e négy szó révén, mint ha három hétre beköltöznénk a konyhájába megfigyelőnek.

Aki irodalomhoz ért, biztos jobban tudja, hogy a nyolcvanas évek irodalma attól lett az, ami, mert kivívta az épkézláb magánbeszéd létjogosultságát a közéletben. Ezen férfiak és nők munkája nyomán, egy, talán a korábbinál habozóbb, de kézzelfoghatóbb nyelvhasználat révén búcsút inthettünk az olyan fordulatoknak, mint a társadalmunk vagy az objektív feltételek. Ha jól figyelünk, láthatjuk, hogy az épkézláb magánbeszéd más szavakat, metaforákat, gondolatfüzéreket, vonatkoztatási hátteret használ, mint a korábbi, így szavaink közül másképp világlik ki az idő, a személy, a szándék, a felelősség, másképpen derül ki, mi az igaz, és mi a hamis, másképp döntünk arról, hogy mi értékes, és mi nem. Az emancipált magánhang a maga antielitizmusa okán igen fontos demokratikus vívmány, mert megmutatja, hogy emberek csinálják a dolgokat, ilyenformán senki sem zárható ki azok intézéséből (és ebben a tekintetben nem lehet eléggé méltatni a nemzet jelentős magánhangzója, a Magyar Narancs érdemeit). A magánhangnak ugyanakkor vannak gyengeségei is. Az egyik például, hogy mivel magánügyekre találták ki, ezért olykor nehéz a személyesség egyszeri és esetleges hangján a közügyekről úgy írni, hogy az másnak is éppen személyes legyen (a személyek olykor különbözőek), és a személyesség így csúszik el olykor plasztikízű jópofázásba. A másik gyengeség, hogy mivel a privát nyelv anarchizmusa számára úgy, ahogy van, lábszagú bármiféle rendszer, ezért (mivel sajnos a világ néha bonyolult) a magánhangú közbeszéd olykor mindössze egyszerű másolata az egyszeri ember gyámoltalan/fellengzős eszmefuttatásainak.

Ha van nyelv, akkor vannak tanítói is. Például voltak hosszú évek, amikor a fiatalabbforma emberek nem tudtak nem esterházyul levelet írni. Az E-modell azért volt felettébb használható levélíró szerszám, mert az ember a reflexív történetmondás, az önirónia révén formát (papír & toll) adhatott a bénázásnak, a szenvedélynek, és végső soron teljesülhetett minden levélíró leghőbb vágya. Saját magát tudta elküldeni a borítékban. A jó beszéddel, a jó nyelvvel mindenekelőtt azt nyerhetjük, hogy normálisan (sanda, ki rosszra gondol) élhetünk. Esélyeink e normalitásra hullámzóak, most éppen valamelyest süllyedőben. Volt egy ember ugyanis, aki nagyon jól tudott, és mi fontosabb, nagyon jól tanított egy nyelvet. Esterházyval szemben, tőle nem azt lehetett tanulni, hogy miként lehet szabálytalanságokkal rendet vágni a káoszba, hanem azt, hogy milyen vékony jégen áll az a rend, amit annak vélünk (és hogy miért oly drága az emiatt). Megtanította észrevenni a logika bakugrásait a szabályszerűségekben, és hogy hogyan rendszerezhető (értsük: összehasonlítható, másoknak átadható) az, ami személyes, továbbá ő volt az első magyar professzor, akin nem jelmeznek tűnt a tweedzakó. Csontos Lászlónak hívták, a CEU-n tanított racionális döntéselméletet, és a szíve vitte el. Bárcsak tizenhét lennék, kiabálnék, fuck the system. De mit mond, aki harmincnégy?

publikálva
1997/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk