"A bíró... szinte semmi", de legfeljebb "a törvény szája" - írta Montesquieu, az alkotmányosság tanítómestere. Tévedett. Az elmúlt két évszázad azt bizonyítja, hogy az egyéni szabadság legfőbb biztosítéka a független és színvonalas bíróságok működése. Az önkényes hatósági döntésekkel szemben, sőt a törvényhozókkal, a "többség zsarnokságával" szemben is védelmet nyerhetnek a polgárok a tekintélyes jogvédő bíráktól. Magyarországon a jogszabályok megalkotóinak féken tartására külön Alkotmánybíróság működik, minden más esetben a rendes bíróságok döntenek. De vajon tényleg ők döntenek-e?
Történt a minap, hogy egy büntetőtárgyalás szünetében - mint az a későbbiekből kiderült - az ügyész odament a bíróhoz, és megkérte, hogy tartóztassa le a vádlottakat. Bár már nyolc hónapot ültek előzetesben, talán mégis indokolatlan volt kiengedni őket. Mégiscsak jobb, ha bent vannak és nem szabadlábon védekeznek, elvégre sok van még hátra az eljárásból. A bíró egyetértőn bólogatott, és felrendelt a fogdáról négy poroszlót. Így hát, amikor a folytatódó tárgyalás végén az ügyész indítványozta a letartóztatást, a bírónak csak csettintenie kellett, máris kattant a bilincs a vádlottak csuklóján, és vitték őket a fogdába. Az eset jól példázza a bírói mentalitást, ami számokban is tükröződik. A múlt évben az ügyészség nyolcezer-hétszáz gyanúsított előzetes letartóztatását javasolta, és a bíróságok az ügyek kilencvenhárom százalékában helyt adtak a kezdeményezésnek. Ez nem tréfadolog, hiszen ilyenkor még nem állapították meg, hogy valóban a fogva tartott követte-e el a bűncselekményt. Több tízezer ember szinte automatikusan veszíti el szabadságát, az esetek harmadában három hónapnál is hosszabb időre.
Hasonló a helyzet, amikor a bűnösségről vagy ártatlanságról döntenek. Az adatok szerint tavaly a jogerős határozatok kilencvenkét százalékában a bíróságok bűnösnek nyilvánították a vádlottat. Ez annyit jelent, hogy ha valaki ellen ma vádat emelnek, akkor majdnem biztos lehet abban, hogy el is ítélik. A fennmaradó nyolc százalék sem jelent nyolcszázaléknyi esélyt a felmentésre, hiszen abba beletartoznak azon esetek is, amikor megszüntették az eljárást, például mert az érintett a procedúra alatt meghalt. Mindezek ismeretében nem lepődhetünk meg a Központi Bűnüldözési Igazgatóság főnyomozóján, aki egy múltkori nyilatkozatában elégedetten nyugtázta, hogy megalakulásuk óta több száz kérelmet nyújtottak be a bíróságokhoz telefonlehallgatások, levélfelbontások, titkos házkutatások engedélyezésére, és egy kezén meg tudja számolni az elutasításokat.
Mindebből levonhatnánk azt a következtetést is, hogy az ügyészek, rendőrök és más hivatalnokok olyan pontos és önkorlátozó gyakorlatot folytatnak, amelyben a bírák semmi kivetnivalót nem találhatnak. Valószínűleg közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha azt állapítjuk meg, hogy - kevés kivételtől eltekintve - a bíróságok a korábbról itt maradt téves szerepfelfogásuk miatt pusztán a pecsétnyomó tisztjét látják el egy gépezetben, amelynek ők valójában nem a részesei, hanem ellenőrzői lennének.
Egy történet szerint, amikor Nagy Frigyes porosz király az országot járta, megtetszett neki egy malom. "Hallod-e, molnár, mennyiért adod a malmodat?" - szegezte a kérdést a tulajdonosnak. "Uram, királyom, a malom nem eladó" - hangzott a tömör válasz. "Ha nem megy szép szóval, hát elveszem erővel" - fenyegetőzött a király. "Vannak még bírák Berlinben" - zárta le a vitát a molnár. Nálunk a közhatalom és a polgár vitája a legtöbbször másképp fejeződik be: "Hallod-e, polgár, engedelmeskedsz-e kényem-kedvem szerint?" "Nem, mert jogom sérti meg." "Ha nem megy szép szóval, hát megteszem erővel, elvégre vannak még bíráink."
