Egy bólintásnak sokszor súlyos ára van, esetenként megváltoztatja az életet, de nem látja át ezt előre a gyanútlan barom. Egy vasárnap délután, amikor a legnehezebb, s így a mindegy szó a legkönnyebben kimondható, egy sokadszori felvetésre nekem is megmozdult sajnos a fejem. Az volt az állítás, hogy nem férünk itt már el semmiképp, s a közönyös biccentés azt látszott sugallni: igen. Hogy csináld. Nekem mindegy teljesen. Én megadom magam. Így lettem évekre faszomkám vagy szerkesztő úr helyett kedves építtető egyetlen másodperc alatt; tervek, nyugták, számlák, csekkek képében lett egyre tapinthatóbb a lidércnyomás.
Ez úgy megy nálunk, ugye, hogy eladja az ember a feje fölül azt, amiben lakik, albérletbe költözik pár gyerekével, odaadja a pénzt egy sosem látott, roppant ellenszenves arcnak, aki - a jobbik verzió szerint - majd felépíti új otthonát. Ezáltal az életét effektíve, ráadásul önként, két idegen kézbe helyezi: az OTP vasmarka az egyik, a másik meg az úgynevezett kivitelező felkarkötőzött, feneketlen tenyere. És onnantól kezdve vár a szerencsétlen, várja, hogy mi lesz, egyre fenyegetőbb pillantásokat vetve a nőre, aki ezt az egészet kitalálta, szándékosan.
Most arról nem szólnék, mit jelent ma a hazában megkapni egy olyan hitelt, ami a kölykök okán törvényileg jár, hány Encike, hány Mancika, hány Icuka előtt leszel könyörgő eb. Az sem túl érdekes, hisz pontosan tudható, ahogy egy ilyen építkezés zajlik: kinéz havonta a paraszt teljesen hiába, egy disznóól nem lesz itt, nem társasház, évekig. Egyszer épp az alapba szartak, amikor kiértem, nagy dolog. Később többnyire az fogadott, hogy négy-öt csávó békésen üldögélt a pár méteres falon, pont ilyen magas volt egy hónapja is. Mi van - köszönök - minden rendbe´, mesterek? A lónak a faszát - felelnek őszintén - meleg a sör, meg nincs anyag. A történet a vége felé pörgött föl igazán, mikor már naponta ott kellett lenni a menthetőt menteni, ne legyen több végzetes tévedés - olyan apróság például, hogy máshová kerülnek a falak. Meg hogy a lopáskár legyen egy kicsivel kevesebb.
Volt ugyan éjjeliőr, úgy hívták, Besenyő, az felelt mindenért, s ő volt az egész kompániában, állítom, a legértelmesebb. Sokat beszélgettünk, hordtam neki az újságokat, még a Narancsra is rákapott. Jóban voltunk végig, főleg közös gyengénk, az alkoholtartalmú italok talaján. Õ megszokásból ivott, én inkább idegi alapon, meg hogy teljen az idő valahogy. Legyen a vége élve kibírható ennek az őrületnek, amibe belekeveredtem. Indult a nap, jött a Gazda - így szerette, ha szólítják - hófehér 600-as Mercijén, adjanak pénzt, mert levonulok, nekünk így köszönt, majd ordított egy rettentőt, hogy Besenyőőőő. Mászott elő a barátom a garázsból, ahol a vacka volt, mire megtalálta az egyensúlyt, kapott egy akkorát, hogy ívben fejre állt. Ezt miért kaptam, Gazda, állt föl a földről véresen, azt még nem tudom, de megmondom, ha körbenéztem, vigyáztál, mocsadék? Mint vadászvizsla, gazdám, annyira sasoltam, nem volt semmi mozgás, esemény. Na most evvel szemben éjszakáról éjszakára mindent elloptak, ami a félkész épületbe napközben bekerült: ajtót, ablakot, mosdót és WC-t, később tűzhelyet, gázkazánt, Besenyőt - legalábbis ő azt állította, amikor napok múltán egyszer rendkívül nyúzottan újra megjelent, s munkavégzésre lejelentkezett. Ki kellett tanulnunk az őrző-védő szakmát a végére teljesen. A szomszédom például költségeket nem kímélve ájulásig berúgatta az ellenállást nem tanúsító jó fiút, megpisiltette, majd rákötözte a kazánjára hason reggelig. Jól aludt igazán, mondta másnap, csak az volt a baj, hogy nem volt söre, amikor magához tért, meg nem tudta megakadályozni sajnálatos módon, amíg a kazánra ügyelt, hogy leszereljék a csapokat. Rabló Debrecenben ilyet még nem röhöghetett: megkötözi neki a tulaj előre az őrt, parancsolj, kérlek, gyere.
Közeledett az átadás időpontja, nem volt még tető, bujkált a Gazda, mind ritkábban lett leütve Besenyő. Átadta az ügyet csicskásának, hetekig nem volt elérhető. Hát olyan jóember - Mérnöknek nevezték - még ezen a földön nem volt felügyelő. Meg se mozdult a stáb, amikor megjelent, jó idő lett közben, meleg volt már a föld, meg hát amúgy se volt anyag. Az meg így vonogatta a vállát mosolyogva, mikor a nyolc építtető versengve őrjöngött, ilyenek, láthassák, a Gazda meg sajnálatos módon elment Ibizára. Magam tartottam meg egyszer helyette a reggeli eligazítást, átvéve hatáskörét, de sajnos csak egy csont-bőr szerencsétlent tudtam megijeszteni nagyon: az onnantól kezdve felugrott, s lapátra bukott, ha látta, hogy jövök - mint a forgószél hányt öt méterrel arrébb egy szemétkupacot, jó lesz így, doktor úr, remek lesz, remek, holnap meg majd vissza ugyanígy, ha kérhetem.
Készen lett valahogy, csodálatosképpen, ha az persze késznek mondható, hogy a bejárati ajtón kilátni-belátni, akkora rajta a repedés, a vakolat nagy pelyhekben hullik, mint a hó, az ablakokon süvítve fúj be a szél, a padló szétrohadt, meghullámosodott, dől-borul rajta a gyerek. De például a csapból folyik a víz, a fűtés is működik, igaz, hogy a meleg kimegy a csukott ablakon, de van minek kimenni legalább. Lesz per is, de én mindenből kiszálltam a költözés után néhány hónappal, mikor az utolsó orosz katonaként a két maradék toldó-foldó munkás is elballagott.
Bezártam jól az ajtót, körbenéztem, hát akkor itt lakunk. Embert ne lássak élve a bentieken kívül. Csak az az állandó neszezés zavart éjszakánként a garázsok felől, többször lementem, zárva volt mind a négy. Patkányra gondoltam, de embernek tűnt, amikor kilestem - négykézláb küzdött a zárammal Besenyő. Nem akartam ráijeszteni, megvártam, míg bejut, csak akkor kopogtam diszkréten rá, mikor a kipufogó tövében egy üres krumpliszsákon nagy kínnal megágyazott. Vérzett és ittas volt, mint évek óta mindig, de most rémültnek is látszott rendesen. Nehezen lehetett követni, mert a gyerekkorral kezdte, de itthagyta a Gazda, annyi kiderült. Nem vált be, volt képe azt mondani neki, pedig ő erősen figyelt, holott még enni se kapott. Nem tud hova menni, maradna, ha lehet, vigyázna kevéske borért most már énnekem. Sokat nem zavart, későn mászott haza, lekészítettem neki némi bort, az újságokat. Már szinte hiányzott, amikor hónapok múlva, mivelhogy meghalt, végképp elmaradt.
