Amiből pedig az következik, hogy az emlékezést mint gyakorlatot fiatalon kell megtanulni, szinte mozzanatonként, a megfigyelést, a rögzítést, a raktározást, az elérhető legnagyobb pártatlanságot s azt, hogy nem én vagyok okvetlenül a főszereplő; ez az utóbbi a legnehezebb, olyannyira, hogy külön neve is van: jó ízlés.
Ne áltassuk magunkat. Egy érvényesülést hirdető világban az ízlés kifejezetten hátrány. Rövid távon föltétlenül az.
Hiszek a hosszabb távlatokban, függetlenül attól, hogy valaki esetleg kilencven évig él, vagy csak tizenöt évig.
Egy alföldi faluban azt mondták nekem a múltkor egy takaros szőke asszonyra: "A körmeneteken ő viszi a máriás zászlót. Annak idején a felvonuláson ő vitte a vörös zászlót."
Ez az a bizonyos hosszú táv.
Érdemes megtanulni tisztességesen emlékezni. Inkább, mint csípőből lőni.
Ha az ember észrevétlenül indul el a pályáján, jobban tud figyelni. Ha az észrevétlenséghez valami csapás is társul, nem is bír mást csinálni, mint figyelni. 1971-ben időlegesen megbénult a jobb kezem. Ezen a nyáron mentem el Finnországba, a Lahti Írófesztiválra, háromtagú delegáció tagjaként, Jovánovics Miklóssal és Karinthy Ferenccel.
A két férfi nagyszerűen viselkedett: vitték a bőröndömet, nyitogatták az ajtókat, vigyáztak, hogy meg ne üssem a begipszelt kezemet, magamra ne öntsem a kávét. Megállapodtunk, hogy a fesztiválon Karinthy Cini fog beszélni; több nyelven tud, a fellépésben rutinja van, s hármunk közül egyedül őt ismerik a világban.
Tudtam Ciniről, hogy a mondatok szerelmese; hogy lovagiasan állja a folytonos összehasonlítgatást zseniális apjával; hogy a nők, akik iránt heveny érdeklődést tanúsít, mint pillangók a biológusnak, pusztán szakmai megfigyelés tárgyai, Cini valójában egyetlen nőt visel el maga mellett, a feleségét; tudtam továbbá, hogy természetes életeleme a mások rovására gyártott vicc, a practical joke. Zelk Zoltán beszélte el, mi történt vele, mármint Zelkkel, amikor az 56-os fogságból való szabadulása, első feleségének tragikus elvesztése, majd második házasságának felbomlása után a lapokban váratlanul hirdetés jelent meg: "Szoba fiatal nőnek azonnal kiadó", s a hirdetés alatt ott volt a Zelk telefonszáma. Mintegy nyolcvanan jelentkeztek a költőnél lakótársnak, szerencsétlenek, magányosak, vidékiek, a pesti lakásínségben egyikük élettársnak is ajánlkozott, csakhogy Zelk Zoltánnak nem volt kiadó szobája. A hirdetést Cini adta fel. A következő héten Cininek telefonáltak többtucatnyian, a "kutyát veszek" szövegű hirdetés nyomán, amelyet természetesen Zelk adott fel, és a kutyák egész nap ugattak a ház körül.
A lahti fesztiválon Cini a modern író sorsáról beszélt, hogy mit, arra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy folyékony angolsággal fejezte ki magát, de a beszédbe becsúszott egy-két ilyen fordulat: "yesterday I have been", "last week I have seen", és én a nézőtéren megrázkódtam.
- Mit rázogattad te a fejedet, mialatt én beszéltem? - kérdezte Cini az ülés után.
- Ne haragudj - mondtam. - Kitűnően beszéltél, de ne használj máskor időpontot jelölő határozószók mellett félmúlt időt.
Másnap a kerekasztal-konferencián Cini újra felszólalt. Hevesen és meggyőzően beszélt, hogy miről, arra ismét nem emlékszem, de aztán egyszerre azt mondta: "yersterday I was", "last year I saw", és minden alkalommal rám nézett. Bólintottam.
Este a helsinki Nemzeti Színházban felolvastunk angolul a munkáinkból, utána fogadás volt és tánc. Hirtelen azt láttam, hogy a velem eladdig kedves és szívélyes skandináv írók messze elkerülnek. - Ide figyelj - mondom Karinthy Cininek -, mi ütött ezekbe? Miért tűnnek el a közelemből?
- Ne csodáld - mondta Cini. - Amikor megkérdezték tőlem, valahányszor felszólalok, te miért rázogatod a fejedet, és miért bólogatsz a nézőtéren, azt mondtam nekik, te vagy a vörös komisszár.
Nem volt veszélytelen tréfa.
Később persze kibékítettem a svéd és a finn írókat, nevettünk az egészen, Cini a fejrázást valószínűleg azonnal elfelejtette; én azonban egy életre megtanultam a leckét: az ember sose szégyenítsen meg senkit intellektuális teljesítményért. Egy múlt idő ide vagy oda - ennél sokkal lényegesebb az, hogy valaki vigyáz, a begipszelt karoddal föl ne lökd a szótárt.
Néhány évvel később levezekeltem a Cinivel szembeni vétkemet, egészen pontosan 1977-ben, amikor Harminchárom című novelláskötetét szerkesztettem, a Szépirodalmi Könyvkiadó lektoraként. A könyvnek nem ez volt az eredeti címe; az eredeti valami vadászatra vagy tivornyára utalt. A kéziratból s az én lelkes szerkesztői jelentésemből botrány lett; Illés Endrét, a kiadó igazgatóját "odafönt" rendreutasították, ő engem szidott össze, naponta jöttek a rémhírek a letiltásról, s a novellafüzér végül azzal a föltétellel jelenhetett meg, hogy: 1. megváltozik a kötet címe; 2. a novellák címének helyén arab számok lesznek; 3. a tartalomjegyzék kimarad; 4. az utolsó és az utolsó előtti novella sorrendjét meg kell cserélni. Vagyis: formálisan semmi sem hívhatja fel az olvasó figyelmét arra, hogy az utolsó (illetve most már az utolsó előtti) novellában egy kommunista férfi agyonlövi a lánya udvarlóját, azaz gyilkol.
A novellából később Cini sikeres színdarabot írt.
Én még abban az évben felmondtam az állásomat.
Így mentek a dolgok akkoriban.
De megint csak nem ez a fontos.
Cini valamelyik könyvének a borítólapján, még lektori éveimben, így kezdtem a fülszöveg egyik passzusát: "A bravúros szerkesztéssel Karinthy..."
- Nem - monda Cini. - Írd ki a teljes nevemet. Karinthy Ferenc. Karinthy, keresztnév nélkül, az csak az apám volt.
Ez az egyik legtisztességesebb mondat, amit akkortájt hallottam.
