Egotrip

Izgága, pöttöm kohász ül a sarokban, a lépcső alatt, a selyemsáljával babrál, komótos, apró kortyokkal issza a fröccsét, felette, a falon egy zenekar dedikált fotója: bendzsó, nagybőgő, hegedű, cimbalom - nem épp a szokványos felállás -, aztán int a lánynak, hozzon egy szál cigit.

A Rossz Napok Boltjában leülnek a vevők, és várnak. - Mire várnak, kérem? - Várunk, mert most még jó. Ahogy itt ülünk, és várunk. De jönnek majd rossz napok is.

Most már az APEH-körleveleket is hamisíccsák. Volt már ilyen, ugye, pár hónapja, erre most megint. Így aztán persze hogy az ember gyanút fog, ha "Központi Statisztikai Hivatal" fejléccel kérdőívet ("jelentőlapot") kap "a főbb tevékenységek szakágazatonkénti alakulásáról", cégem működési helyzetéről, tavalyi árbevételemről, ilyenekről. Tutkó hamisítás, pláne, hogy a vagyonnyilatkozat abszolút alkotmányellenes, bármennyit is ugrál ez a Rubicsek, hogy én bizonyítsam a vagyonom legalitását, nem pedig ők a bűnösségemet. Mindegy.

Paradox módon azért találnak ki rémületes büntetésekkel kidekorált (phí de ronda szó), szóval feldíszített nyelvi tabukat az emberek, hogy biztonságban érezzék magukat. Ez azért van, mert ahhoz, hogy valamit feltétel nélküli értéknek vagy korlátozatlan hatalomnak érezhessünk, kell valami fogalommal rendelkeznünk a szentségtörésről, a blaszfémiáról, és épp ezt kívánják kiküszöbölni a nyelvi tabuk. Én például néha valósággal megborzongok (jó kis nyelvcsel: valósággal megborzongok, azaz valójában nem borzongok meg), ha kimondok olyan szóösszetételeket, mondatokat, amelyeket nagy valószínűséggel még nem mondtak ki soha előttem. Azt mondom, hogy nagy valószínűséggel, merthogy véges formába zárt dologról van szó, ezért messze nem lehetek biztos benne, hogy nem mondták ki még sose, de minthogy, mint legtöbbünké, az én időm is véges, ezért akár biztos is lehetek benne. (A bizonyosságot hajkurássza az, aki rá van szorulva.) Szóval azért fog el a borzongás, persze csak egész pillanatszerűen, mert nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az illető mondat kimondásával a világ nem szakad-e szét atomjaira, azazhogy ez a bizonyos szóösszetétel nem valami titkos elsütőszerkezet kódja-e, mely elsütőszerkezet az idők kezdete óta arra vár, hogy elhangozzék az, hogy mondjuk a kuvasz beperelte a szultán lányát, vagy hogy a halszemű tutajosné kezelője gép, vagy valami hasonló, hogy aztán mindenből semmi legyen. Ami igazán nem lenne meglepő annak a ténynek a tükrében, hogy az egyik igen befolyásos világteremtési mítosz egy performatív megnyilatkozáshoz köti a világ teremtését (És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság), úgyhogy a világvége is valami hasonló lehet. (Mivel mindenféle változás valahogyan mindig tekinthető körforgásnak is, ezért fentiekből következik az is, hogy a Jóisten nem magyarul beszél, mert különben az, hogy gássogállv neygel azt jelentené, hogy legyen sötétség.) Az talán nem véletlen, hogy a teremtés, az idők kezdete egy (cselekvő) szóval indul, hiszen minden szó igaz, azaz tágabban, minden a jelentésadás az idő nem-végtelenségének (azaz rövidségének) belátásából eredeztethető, így gyanúnk az, hogy a Jóisten nemcsak hogy nem magyarul beszél, de éppenséggel nem is tud beszélni, mert az feltehetőleg a halandók privilégiuma. Ha végtelen sok időnk lenne, akkor (mivel a végtelenben a végtelen számú végtelen található) az idők nem létező végezetéig elpöszmötölgethetnék annak a jelenségnek (formájának és végtelen hosszú történetének) észlelgetésével, elemezgetésével, amit normálisan csak jó Csupi kutyánknak nevezünk. (Na jó-jó, ez az elkiáltott világvége azért nem fenyeget olyan nagyon, de azért nem árt róla elgondolkodni, szóval mindenki vigyázzon a szájára.)

Milyen érdekes dolog ez nálam, erre gondoltam Görbeháza táján, a 35-ös úton, szombaton ebéd után. Ez a Diósgyőr-ügy mármint, ez a teljes bekattanás. Hogy haladok itt, küzdök a tereppel, mintha nem volna más dolgom, Miskolc felé, egy valószínűleg néma stoppossal az oldalamon. Hova futok, mit keresek, mit remélek, mit akarok, hülye vagyok egészen. Aztán Nagycsécs és Sajószöged közt az jutott eszembe, hogy ebben a szánalmas magyar futballvalóságban a Diósgyőr számomra régóta nem egyszerűen egy csapat neve, hanem metaforaként érdekes - erre a gondolatra inspirált a táj. Keletet jelent, megtört, ám időről időre feltámadó önérzetet, a másodosztályú létezés megaláztatását. A mindig elrabolt esélyt és a remény érthetetlen, ciklikus önmegújulását. A vágyat jelenti, hogy lehessen itt is valamire büszke az, akit a végzete ide vetett, erre a szomorú, durva vidékre, ahol a stadiont kivéve a fű is ritkábban terem. Ha már amúgy sincs semmije, legyen egy csapata legalább. Lehessen tartozni valahová.

"Korlátlan szabadságot" ígér a Matáv vérciki Internet-reklámkampánya, amelyből kiderül, hogyan képzeli el a főkreatív a cég becslése szerint százezres nagyságrendű célcsoport átlagos egyedét: egy tizenéves, túlgyorsított infodzsánki biztonsági övvel felszerelt forgószékkel, hogy ki ne vigye a monitorszél az ablakon, amikor "a szupersztrádán szörfözik". Ezt a kampányt nyilván nem tartja el az a néhány ezer MatávNet-előfizető, de a Matávnak amúgy sem hiszi el senki, hogy nem a telefóniában szerzett nyereségét fordítja az Internet-piac meghódítására. Elméletben csak a hangtelefóniára kiterjedő koncesszióját ugyanolyan aggályos módon használja ki tehát, mint ahogyan például a Microsoft a személyi számítógépekhez készült operációs rendszerek piacán élvezett vezető szerepével él vissza a világhálózaton. A Microsoftnak rengeteg konfliktusa támadt emiatt, nálunk viszont megjósolható, hogy miközben a kormány az alternatív távközlési szolgáltató megalakulása körül szerencsétlenkedik, a ma már profi multiként viselkedő Matáv a teljes telekom-liberalizációig maradt négy év alatt egyeduralmát és erőfölényét kihasználva feltűnés nélkül kisakkozza majd potenciális versenytársait, mint Deep Blue Kaszparovot. Ugyanis ez a cég ma már nem csupán telekommunikációs hálózatok kiépítésében, működtetésében és értékesítésében gondolkozik, hanem - a szoftveróriáshoz hasonlóan - az imidzsteremtésen túl is rámozdult a médiára.

Az ügyészek azon törik a fejüket, hogy vádat emeljenek-e a volt országos rendőrfőkapitány és a koppenhágai konzul ellen. A történet tavaly kezdődött, amikor Zemplényi Györgyöt álnévre kiállított útlevéllel hozták haza Dániából. Az ügyészség először nem indított eljárást, mondván, a cselekmény nem veszélyes a társadalomra. Később mégis nyomozásba kezdtek, mivel a Legfőbb Ügyészség szerint a felelősségre vonás mellőzéséről csak vizsgálat alapján szabad dönteni. Több hónapi csend után, májusban idézték be egyrészt a konzult, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő állította ki a hamis úti okmányt, másrészt a volt rendőrfőnököt, aki a hatóságok szerint elrendelte a hamisítást.

Moha bácsi kiteszi a biztosítékokat az asztalra, olyanok, mint egy tejesüveg, csak kisebbek, és állítólag kibírják az automata mosógép extra terhelését is, ami 16 watt, jelentsen ez bármit is, már csak ő árul ilyet a kerületben, hirtelen kitalál egy árat, olcsó, állítólag hatvankettőben vettek ilyesmit utoljára tőle, elismerően végigmér, látja rajtam, hogy ínyenc vagyok, meg van győződve róla, hogy csak passzióból vásárolom a biztosítékokat, közben a segédek az ufó-interjúról beszélgetnek a műhelyben, nem nagyon hiszik a dolgot, de lelkesíti őket a lehetőség, hogy esetleg tényleg ilyen egyharmincas, erősen rovarszerű izék röpködnek fölöttünk, én bezzeg nem szeretem az ufókat, elrabolják az embereket, aztán megerőszakolják őket, de van, hogy vissza sem hozzák, gondolom, gyűjtenek minket valahol - aminek azért sok értelme innen nézve nincsen -, a múltkor az egyik kiszívta a kedvesem nyakát, de az áldozatnak ezúttal szerencséje volt - mint elmondta -, mert ki tudott csúszni a kezük közül.

A Hamarkodások Boltjába, ha benyit egy vevő, máris kérdi a boltoskisasszony: - Máris? - A vevő azt feleli: - Máris! - és már el is hamarkodta.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy szeretem Horn Gyulát. Ezt az érzést nem kívánom senkinek, izzadtam is rendesen. A röpke pillanat után persze az agyamat elöntötte a vagyonadó, a sok ígérgetés meg a sok filozófus, így el is múlt gyorsan a rémálom. Azért szerettem Horn Gyulát hosszú percekig, mert még kormányzása legelején ez a sok más szempontból szalonképtelen kis ember a magyar nép nevében bocsánatot kért a magyarországi zsidóktól és cigányoktól a holocaust borzalmaiért, és ezt addig nem merte meglépni magyar politikai vezető.

"Tudja, mi izgat engem itt a dolgok kezdete óta? Az idő."

Ahogyan a William Gibson újabb és újabb, sajnos önismétlésekkel terhes cyberpunk regényeiben ecsetelt pszichedelikus vízió reálisabbnak bizonyult, mint Arthur C. Clarke az Ûrodüsszeiákban felvázolt, a hatvanas évek realitásától elszakadni képtelen és tudományos alapon agyoncizellált, determinisztikus jövőképe, úgy küldi nyugdíjba Gibsont a Neuromancernél (1984) csupán hét évvel később íródott kulcsregényével (Snow Crash, 1991) Neal Stephenson, az azóta a Wired által is felfedezett és felfedezőútra küldött író - Mother Earth, Motherboard címmel közölte szövegszerkesztőjéből a karácsonyi szám az óceánok üvegszáloptikával történő bedrótozásának terjedelmes és lebilincselő eposzát. Stephenson huszonegyedik százada nem kevésbé pszichedelikus, ugyanakkor jóval reálisabban az, mint Gibsoné, és ez nem véletlen: míg Gibson írógépen írja mikrochipektől hemzsegő történeteit, Stephenson már az egyetemen szívesebben lógott az Interneten, mint előadásokon.

Igen elterjedt az a vélekedés, amely a művészetek és a pénz közé nemhogy válaszfalat állít, de egyenesen különböző dimenziókba sorolná a szép keresését és a pénz fétisét. Hogy ez a felfogás mennyire közhelyszerű, és milyen korlátolt gondolkodásra vall, arról minimum ez a sorozat kell mindenkit meggyőzzön. Ám el kell ismernem, hogy a művészet és a pénz közötti kapcsolat messze nem kézenfekvő. Erre jó példa, hogy amikor egy grafikus barátomat megkértem első regényem fedőborítója illusztrációjának elkészítésére, elképedve vette tudomásul, hogy az általa ismert "sikeres bróker", mintegy Dr. Jekyll és Mr. Hyde kettősségében élve, amúgy szépirodalmat ír. (A valóság persze ezúttal is árnyaltabb volt, mert a könyv még egyetemistakoromban készült.) A kérdés mindenesetre megkerülhetetlen: mennyire hiteles az a művészet, amit egy pénzember csinál, még ha az időszakok az életében el is különülnek? Annak érdekében, hogy a választ ne nekem kelljen megadnom, visszakérdezek: mennyire hiteles az a művészet, amit pénzért meg lehet venni? A művészeteket érintő kétely eloszlatása végett pedig fogadjuk el a Lugossy-féle definíciót: a művészet nem ez és nem az, hanem amit én csinálok. Ezzel útjára indítom a pénz, a spekuláció és a művészetek kapcsolatát firtató gondolatsort.

Nem kelek fel, nem megyek el, alszom tovább - még itt az álom, úgy találom, fárasztó egy reggel, nem kelek fel. Az első rettentő reggelen rám törtek az ideális munkafeltételek, ezt nektek monográfia, vagy mi a búbánat, ezt nektek tudomány meg határidő, nem fog bejönni a számításotok. Forrt volna az ősember torkára az első munkadal; üljön itt másfél évet az, aki a költészetet kitalálta, szándékosan. Az volt a terv, hogy átalszom nekik bosszúból a hetet, ha képesek voltak rá, hogy itt hagyjanak. Ráfázik mind, ki az érdekemben szívtelen. Átalszom a tavaszi szünetet, mint Cs. a tíz hónap után kikönyörgött hétvégi eltávozást - ne tudjon jót tenni vele a hadsereg. Ilyen elalvós részeg ő, abból is a szélsőséges fajta, mér´, szokta mondani a nejének, inkább üsselek? Bement az első útba eső helyre, megivott zsinórban nyolc felest, rákönyökölt a pultra, és úgy maradt. Zárásra tudtak egy ingyen sörrel életet verni belé, kitalált valahogy a fehérvári állomásra, még a pesti átszállás is megvolt bravúros módon, de onnantól a büfékocsi az eltávozásnak végképp betett.