Hammer Ferenc: Paszták népe (Előre a múltba)

  • 1997. május 29.

Egotrip

"Tudja, mi izgat engem itt a dolgok kezdete óta? Az idő."

"Tudja, mi izgat engem itt a dolgok kezdete óta? Az idő."

Columbo hadnagy

Egyszer már szóltunk a múlt és a jövő reménytelen összekavarodottságáról, utalva arra, hogy egy esemény legjellemzőbb előjeleit sosem lehet akkor észrevenni, amikor történnek, hanem mindig csak utólag. Ezt Daniel Boorstin amerikai történész úgy mondja (Halifax márkinőjét idézve), hogy a próféta legfontosabb tulajdonsága a jó memória. E meggondolás alapján gyűjtögetik a történészek Hitler uralomra jutásának előjeleit (weimarizálódás-kutatás címszó alatt) már vagy hatvan éve, nem is beszélve a kommunizmus bukása előjeleinek gyűjtögetése mulatságos igyekezetéről. Megkönnyítendő a jövő társadalomkutatóinak, történészeinek és újságíróinak feladatát, az alábbiakban megkíséreljük a lehetetlent: afféle palackpostaként a jövőbe, felvázoljuk azokat a kortárs eseményeket és folyamatokat (a jövőből, mondjuk 2003-ból visszanézve: előjeleket), amelyekre hivatkozva a jövő történészei bemutathatják, miért nem volt meglepetés az, hogy Torgyán József 1998 nyarán megalakíthatta délibábkormányát. E palack-küldemény egyben a jóslás forradalmian új fajtájára is példát ad, afféle előre megfontolt anti-kasszandrai szándéktól vezérelve (az önmagát beteljesítő jóslattal ellentétben) az önmagát beteljesíthetetlenné tevő jóslat esetét valósítja meg.

Mint minden jelentősebb történelmi katasztrófát, ezt is megelőzték a természet intő jelei, mindenekelőtt a Hale-Bopp üstökös felbukkanása vagy az, amikor (mint arról az MN beszámolt) egy csapat őz valamely titokzatos páni rémülettől vezetve beleugrott egy mély betonárokba. Hasonló előjelekként értékelhetjük az olyan természetfeletti furcsaságokat, mint a Baccara duó felbukkanását Budapesten (Yes Sir, I Can Boogie), vagy azt, hogy az 1998-as választásokat megelőző év során egyszer sem állt meg a Moszkva téri nagy óra. Torgyánra az szavazott 1998-ban, aki tudta, mitől forog a történelem kereke, és az, aki nem tudta. (Akik tudták is meg nem is, azok nem rá szavaztak.) Azok táborát, akik nem tudták, jelentősen gyarapította az a tény, hogy 1997 augusztusában véget ért a Dallas, azaz a mindennapok iránya meghatározásához fogódzóul szolgáló tévésorozatok legrégebbike. Az így előállt bizonytalanság és elveszettségérzés hozzájárult ahhoz, hogy a választópolgárok vonzónak tartották a világ problémáit határozott jelszavakkal és csatakiáltásokkal orvosolni kívánó programokat. A Torgyánhoz vonzódó közérzület kísérteties előképét mutatta az 1997-es televíziós Coke-reklám, amelyben egy hosszas, monoton és érthetetlen motyogás végén, csakúgy, mint a víz alá nyomott ember a levegőt, szívta magába a néző az első végre érthető szót: Coca-Cola. A magyar választópolgár ugyanis 1998-ban már nyolc éve ette a demokrácia váltakozó ízű kenyerét. Ezalatt a nyolc év alatt egyre kevésbé tűntek meggyőzőnek azok az érvek, hogy még bármi lehet belőle, hogy majd később megértjük, mire megy ez ki, hogy majd jóra fordulnak a dolgok. 1998-ra a magyar demokrácia ellenséges és érthetetlen világgá vált sokak számára. Számukra korábban is ilyen volt, csak közben elveszett "a rendszer megreformálhatóságába vetett hitük". Azonban csupán vesztesekre még nem lehetett volna nyertes stratégiát építeni. Mivel 1997-től Torgyán feltűnően visszavett Gesamt-kunsztjaiból, ezzel mint egy hallgatag úszó kontinens csúszott be a "középső szavazó" (a minden tekintetben átlagosan gondolkodó szintetikus választópolgár, minden kampánytervező leghőbben áhított trófeája) látómezejébe.

Azok is Torgyánra szavaztak, akik biztosan látták helyüket a történelem hömpölygő hullámaiban. Az első (kisebb) csoportba azok tartoztak, akik tisztában voltak azzal, hogy az ikszek, ipszilonok és zék világméretű összeesküvést szőttek népünk megfonnyasztására. Többen voltak olyanok azonban, akiket revelációként ért a ráismerés: az 1998-ban választottak kormányozzák át az országot az új évezredbe. Az így előállt ezredvégi millenarista várakozás révén az emberek egyre hajlamosabbak voltak tágabb történeti-kulturális folyamatokban, összefüggésekben látni magukat, mint normálisan. A 2001-et megelőző-követő néhány év egy pillanatnak tűnt, és vonzónak bizonyult az elképzelés, hogy csörgősipkát teszünk a fejünkre, és a bolondok hajóján siklunk át az új évezredbe, hogy talpon maradhassunk a tótágast állt új világban.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.