Az ügyészek azon törik a fejüket, hogy vádat emeljenek-e a volt országos rendőrfőkapitány és a koppenhágai konzul ellen. A történet tavaly kezdődött, amikor Zemplényi Györgyöt álnévre kiállított útlevéllel hozták haza Dániából. Az ügyészség először nem indított eljárást, mondván, a cselekmény nem veszélyes a társadalomra. Később mégis nyomozásba kezdtek, mivel a Legfőbb Ügyészség szerint a felelősségre vonás mellőzéséről csak vizsgálat alapján szabad dönteni. Több hónapi csend után, májusban idézték be egyrészt a konzult, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő állította ki a hamis úti okmányt, másrészt a volt rendőrfőnököt, aki a hatóságok szerint elrendelte a hamisítást.
Az esettel kapcsolatban más kérdés is felvetődik. Először is: miért csak azután kezdték vizsgálni a rendőrség vezetőjének felelősségét, miután megbukott? Amíg hivatalban volt, nem gyanúsították meg, bár a lehetséges szerepéről kezdettől fogva írtak a lapok. Mondhatjuk azt, hogy a nyomozók körültekintő mérlegelés alapján nevezték meg gyanúsítottjukat, nehogy indokolatlanul korlátozzák valakinek a jogait. A másik eshetőség szerint mindez ízléstelen politikai kultúránk része.
Sokan meglepődhettek azon, hogy az ügyben az ország két legismertebb ügyvédje jár el, akik hírnevüket a polgárok jogainak védelmezőjeként alapozták meg a közhatalmi önkénnyel szemben. Ez nemigen kifogásolható, hiszen amikor rendőr válik gyanúsítottá, akkor ő az a polgár, akinek a jogait védeni kell. Még akkor is, ha országos kapitánysága idején a fogdákon mindennapos volt a kényszervallatás és más jogsértés. Úgy szokták mondani, hogy az alkotmányos jogok az alkotmányos jogok ellenségeit is megilletik.
Ugyanakkor korántsem mindegy, milyen eszközöket választanak az ügyvédek. Egyikük arról beszélt, hogy a rendőrtiszt és a diplomata elleni eljárás feleslegesen elvonja a nyomozók figyelmét a fontos ügyekről. A másik védőügyvéd pedig ismét előhozta a cselekmény társadalmi veszélytelenségéről szóló érvet, amely döntő lehet az ügyben: erről beszélt korábban a fővárosi főügyész, ez az álláspontja a Külügy- és a Belügyminisztériumnak, és előfordulhat, hogy végül a büntetőeljárás is ezzel a következtetéssel zárul. Miről is van szó? Első körben amellett lehet érvelni, hogy a konzul nem hamisított, illetve a rendőrkapitány nem utasított hamisításra. Ha mégis, akkor lehet próbálkozni azzal, hogy a törvény ezt nem minősíti bűncselekménynek. De mivel a közokirat-hamisítás bűntett, szűkül a lehetőségek köre; az ügyvéd előállhat azzal, hogy védencét pszichiátriai kór kerítette hatalmába, vagy kényszer hatása alatt cselekedett. (A rendőrségi törvényre is lehetne hivatkozni, ha hamis iratot nem más államok becsapására, hanem az alvilág elleni rendőrségi tevékenység álcázására használtak volna.)
Az ügyvéd tehát sok mindent bevethet a gyanúsított érdekében. Általában ezek közé tartozik, hogy a "cselekmény társadalomra veszélyességének csekély fokára" hivatkozik, hiszen az elkövető ez esetben sem büntethető. A szabályt olyan esetekre találták ki, amikor az egyébként rendjén lévő jogszabály következetes alkalmazása méltánytalan eredményre vezetne. Ahogy az ősi regula szól: summum ius summa iniuria. De ha ezt a szabályt a konzul és a rendőrkapitány ügyében alkalmazzák, akkor azt mondják, hogy bocsánatos bűn az állam nevében eljárva törvényt sérteni. Akkor az állam vélt érdekeit a jog fölé helyezik: a gyorsabb és kényelmesebb eljárás reményében semmibe vehetők a nemzetközi kiadatási egyezmények és a büntető törvénykönyv. Ezzel szemben jogállamban nem ahhoz fűződik erős társadalmi érdek, hogy a gyanúsítottat (itt: Zemplényit) minden áron - a jogszabályok megsértése árán is - bíróság elé állítsák, hanem ahhoz, hogy a gyanúsítottat törvényes eljárásban állítsák bíróság elé. Az állam nevében eljárva elkövetett bűncselekmények mindig veszélyesek a társadalomra, vagyis a köztisztviselők számára nem biztosítható kiskapu a felelősségre vonás elkerülésére. Dicey, a századfordulón élt angol alkotmányjogász szerint a "jog uralma" többek között azt jelenti, hogy "minden ember, tekintet nélkül rangjára vagy állására, az ország közönséges jogának van alávetve és a rendes bíróságok elé állítható". Azaz "a miniszterelnöktől a közrendőrig vagy az adószedőig minden tisztviselőt ugyanolyan felelősség terhel jogilag nem igazolható tetteiért, mint bármely más polgárt". Az elv Angliában annyira magától értetődő, hogy díszes alkotmány sem szükséges, amely deklarálná. Nálunk van alkotmány, amelynek élén ott díszeleg, hogy a Magyar Köztársaság "demokratikus jogállam", mégis ügyészek, ügyvédek és politikusok azt gondolják magától értetődőnek, hogy az állami tisztviselők a törvény felett állnak.
