Egyik reggel arra ébredtem, hogy szeretem Horn Gyulát. Ezt az érzést nem kívánom senkinek, izzadtam is rendesen. A röpke pillanat után persze az agyamat elöntötte a vagyonadó, a sok ígérgetés meg a sok filozófus, így el is múlt gyorsan a rémálom. Azért szerettem Horn Gyulát hosszú percekig, mert még kormányzása legelején ez a sok más szempontból szalonképtelen kis ember a magyar nép nevében bocsánatot kért a magyarországi zsidóktól és cigányoktól a holocaust borzalmaiért, és ezt addig nem merte meglépni magyar politikai vezető.
Mindez csak azért érdekes, mert azt olvastam, hogy az ausztrál miniszterelnök bejelentette: kormánya nem kér bocsánatot az őslakóktól, amiért gyermekeik közül jó hatvan éven át, 1910-től a hetvenes évekig, mintegy százezret elvettek szüleiktől: a világos bőrű aborigine gyerekeket fehér nevelőszülőkhöz, a feketéket árvaházba adták úgymond saját érdekükben, mert "úgy gondolták, hogy eredeti környezetükben pusztulásra vannak ítélve". Az MTI jelentése szerint e sajátos gyakorlat mellékhatásaként sok gyermeket bántalmaztak, többeket szexuálisan kizsákmányoltak.
A legérdekesebb azonban John Howard (fehér, hímnemű) miniszterelnök indoklása: "A méltánytalanság hivatalos elismerése kárpótlási igényeket eredményezne." Mintha annak a rossz zöldhangyás Wenders-filmnek akarná egy mellékszerepét játszani. Azonban az orwelli doublethink működésének hála, Howard pár nappal korábban az ő saját egyszemélyes nevében bocsánatot kért az őslakóktól azért, amit elődei tettek velük, tehát érezte ő, hogy mondani illik, csak a hivatalos sorry, az most nincs napirenden, mert jönne a sok zakó nélküli primkó aborigine, oszt lenne sorállás a kárpótlási hivatalban; talán majd ha jobban áll a költségvetés, jöhet a morál. Gyula viszont nem gondolt a büdzsére, kimondta, amit ki kellett mondani.
Jó, a kollektív rasszista gyerekrablás nem azonos a holocausttal. Azonban a kisebbségi népek évszázados esélyegyenlőség-deficitje ott is visszaüt, és valószínűleg jobban üt vissza, ha az anyagi előtti alapjóvátétel, az erkölcsi nem úgy történik meg, ahogy az elvárható.
Gondolom, az ausztrálok se jobbak, mint mi, John Howard is azt mondja társaságban, nekem nincs bajom az őslakókkal, néhány jó barátom őslakó, a többségük tisztességes; sok ausztrál nyilván felveti időről időre az őslakókérdést, ami ugye "etnikai bomba", tehát lépni kell; nyilván lappang a fehér félelem a fehérellenes kontrarasszistáktól, a politikailag korrekt bennszülött Malcolm X-ektől; viszont az ottani Kriminálisban talán már nem lehet azt mondani, hogy a körözött zsebtolvajok egyébként nem a napsütéstől lettek barnák, kezicsókolom; az aborigine-ek nyilván szabadon alakíthatnak önkormányzatot, vezetőiket nyilván megpróbálja megvenni vagy kézben tartani a hatalom, hogy ne legyenek veszélyesek; és előbb-utóbb pozitívan jól bediszkriminálják őket valami középvezetői posztra, persze alibiből, ami többet árt, mint használ, de mutatja a kollektív lelkifurdalást.
Daryl Williams főállamügyész egyébként az új pragmatizmus jegyében felmutatta, milyen olcsón megúszhatja az ausztrál kormány ezt a bizniszt: közölte, hogy "a parlamenti bocsánatkérés nem tekinthető jogi bizonyítéknak egy esetleges peres eljárásban". Amit tehát tudtunk eddig is: a morál nem kötelez semmire. Nem politikai kategória.
