Milyen érdekes dolog ez nálam, erre gondoltam Görbeháza táján, a 35-ös úton, szombaton ebéd után. Ez a Diósgyőr-ügy mármint, ez a teljes bekattanás. Hogy haladok itt, küzdök a tereppel, mintha nem volna más dolgom, Miskolc felé, egy valószínűleg néma stoppossal az oldalamon. Hova futok, mit keresek, mit remélek, mit akarok, hülye vagyok egészen. Aztán Nagycsécs és Sajószöged közt az jutott eszembe, hogy ebben a szánalmas magyar futballvalóságban a Diósgyőr számomra régóta nem egyszerűen egy csapat neve, hanem metaforaként érdekes - erre a gondolatra inspirált a táj. Keletet jelent, megtört, ám időről időre feltámadó önérzetet, a másodosztályú létezés megaláztatását. A mindig elrabolt esélyt és a remény érthetetlen, ciklikus önmegújulását. A vágyat jelenti, hogy lehessen itt is valamire büszke az, akit a végzete ide vetett, erre a szomorú, durva vidékre, ahol a stadiont kivéve a fű is ritkábban terem. Ha már amúgy sincs semmije, legyen egy csapata legalább. Lehessen tartozni valahová.
Itt jártam, s lett volna a gondolat nyilván még mélyebb is, de Muhinál az utasom azt mondta: hööö. Élt még ezek szerint, egy ideje le volt így esve a feje neki, fel is merült bennem egy kanyar után, hogy meg-állok, oszt kilököm, ha még egyszer rám esik. Most meg mutogat hevesen, közlésvágy van benne, mint aki meglátta az úticélt. Hikk, csuklott egy retteneteset, lassísál, tesvérem, hikk, hikk, hikk, aztat ott meglövöm. Egy mackósra mutatott a bányató előtt, ott állt a többi fogatlan közt, lila zokni, magas sarok, magozott erősen. Tutira mehetett az emberem, magam biztos ki nem szúrtam volna éppen ezt, hogy úgy mondjam, nem volt indokolt, de hát amúgy is családos ember vagyok.
Ilyen pont a Diósgyőr is, mint ez a köpködő, lepusztult démon, folytatódott a gondolat, miközben a barátom a bokrok felé kart karba öltve elosont vele. Semmiben sem különbözik a többitől, nincs extra, semmi meglepetés, legfeljebb egy kínkeservvel kicsiholt, kiszenvedett élvezet - és annyi ember holtbiztosan mégis rámutat, ő kell neki, senki más. Lám csak, Nyékládházán, ahogy a zászlós, kereplős, tülkölő autókaraván összeáll, s a falvak felajzott népe a konvojjal egyesül, engem is felizgat, alig titkolhatom. Haladunk lépésben rá a nőre, az ablakokban minden kéz hármat mutat; vár szerelmünk, lazít már, vetkőzik, hívogat, nagy coitus lesz, gruppenszex, orgia, nem vitás.
Szemenszedett szotyolamag, jó meleg, ordított a kedvenc makukásom, mikor kilőtt tankként begördültem, mivel Mályinál az izgalomtól a komplett kipufogó leszakadt. Megjöttek a tévések is, vegyük fel gyorsan, mondom nekik, a részemet, mert kezdéstől nem tudok jótállni sajnálatos módon semmiért. Onnantól, ha tanácsolhatom, roppantul figyeljék a fejleményeket: vérfürdő vagy karnevál, valami lesz itt máma biztosan. Nézem a sok kiéhezett arcot, négy éve van várva ez a mai nap, amikor a lidércnyomás, adja az Úr, végre megszakad, s kisüt a nap a Vasgyár felett. Egyelőre azonban még az eső szakadt, s úgy három órát kellett várni, hogy újra emberek legyünk. Két gól volt a feltétele, s a hit, hogy a túlerőtől a III. ker. TVE majd megrogyik, a szent akarat előtt széttárt karral meghajol. E hitben forrt ott eggyé a lassan megtelő stadion, feltámadunk, borult rám egy könnyes, őszhajú arc, szétkenve a taknyát a vállamon. Nem kétséges, szólt az operatőr, Jézusnál az NB I. itt máma egy kicsivel fontosabb, de ez csak neki volt új, a pestinek.
Ment a petting odakint, szökdécselő ráhangolás az aktus előtt - a-ki-nem-ug-rál-fra-dis-ta, a-ki-nem-ug-rál-fra-dis-ta -; az öltözőben síri csend, sápadt, de kőkemény arcokat rejtő harci dísz, piros-fehér hajak, s csíkozás a fültől le az orrokig. Tizenegy mindenre elszánt indián, oroszlánt ettek, az tisztán látható. Azokért szállnak harcba ott kint, ők a tét, a bennük utolsó reményként, végső szalmaszálként őrjöngve bízó tizenötezer, plusz a fejenként egymillió. A Mester megfontolt, nyugodt, nem húzza túl a pillanatot, hibátlan törzsfőnök, a bölcs Csingacsguk maga. Mindent tudtok, ennyi a lényege, s hogy ne legyen mégse a perc túlzottan drámai, Latabárról mond el egy történetet, nem akart felülni a lanovkára, vagy mire, merthogy, úgymond, leszakad. De művész úr, húsz éve nem szakadt le egyszer sem, mondják neki, ja, ha tegnap leszakadt volna, akkor felülnék. Áll körbe a törzs, néznek lefelé, nem nagyon érti a tanulságot velem együtt senki sem, de induláskor összehajolva olyan Diósgyőr-t ordítanak, hogy a klubház megremeg.
Aztán a harc, csúszva-mászva, az utolsó vérig, ahogyan kell. Érzem, hogy megköt bennem az izgalom, nem bírom nézni, pásztázom inkább a tévésekkel szektorszám az arcokat, díjnyertes szociofotó lenne mindahány. Menekülünk aztán a petárdák elől, elborít mindent a füst, ledolgozta a hátrányt a csapat. S a valódi extázis aztán, a második gól után - ahogyan az élet értelmet kap megint. Egy proletár mellettem felzokog, s összekulcsolt kézzel az égre néz. A nyakamba ugrik valahonnan fentről egy bugyogós cigánygyerek, meg akar csókolni mindenképp. Fut a stáb, menti a technikát, ez most itt közvetlen életveszély. Van még egy félóra, nyom nagyon a Kerület, nem lehet kihúzni, nem lehet kibírni, én bemegyek, fel kell neveljek három gyereket. Egy szobor áll az öltöző folyosóján, homloka a falnak döntve - így nézi a jó szertáros gyerekkorom óta a fontosabb meccseket. Beállok mellé, hallgatjuk a morajt, vizsgáljuk szótlanul a repedéseket. Nem lehet baj most már, nem lehet. Adjon ásványvizet, mondom neki aztán, hogy mégis valami legyen, két nap lesz ez a negyedóra így, betonba öntött rémület. Kint találtam aztán újra valahogy a testemet, a partvonalnál tartott egy hát, a Zsoldos security háta, fújd már le, mocsadék. Egy pillanat még, s aztán az őrület: Miskolc szombaton, 18 óra 19 perckor felszabadult. Minden egybefolyt, összekeveredett. Ki az ott, miért szalad egy letépett gatyával, olyan ismerős. Jé, hiszen az én vagyok. Aztán próbálják a játékosok a kádba beledobni a szerepéből teljesen kiesett megfigyelőt, ki itt a beszélő, s ki a szereplő, tényleg őrület.
Polgárig azt gondoltam rendületlenül: igen. Egy ilyen nap, az megmarad, az nem elvehető, s átélni egy ilyet, az nagy dolog. Boldoggá lett téve az a sok szerencsétlen, beleértve a krónikást. Hogy jönnek majd a kínos vereségek, de felállt most Kelet, kiegyenesedett, a sok sérelemért megfizetett. Hogy csak le lett itt most verve, ahogy a nép mondta, Budapest - vagy szerényebben szólva Óbuda, de az feltétlenül. És, bár e szöveghez, bocsásd meg, Istenem, hálásabb téma lett volna az elbukás, miskolcinak lenni mégsem olyan rossz dolog. Így haladtam irtózatos hanggal, viszonylag ép önbizalommal a lebukó nap felé. De mire eljutottam volna addig, hogy akkor most van remény, elnyelte az autót a böszörményi alkonyat.
