Igen elterjedt az a vélekedés, amely a művészetek és a pénz közé nemhogy válaszfalat állít, de egyenesen különböző dimenziókba sorolná a szép keresését és a pénz fétisét. Hogy ez a felfogás mennyire közhelyszerű, és milyen korlátolt gondolkodásra vall, arról minimum ez a sorozat kell mindenkit meggyőzzön. Ám el kell ismernem, hogy a művészet és a pénz közötti kapcsolat messze nem kézenfekvő. Erre jó példa, hogy amikor egy grafikus barátomat megkértem első regényem fedőborítója illusztrációjának elkészítésére, elképedve vette tudomásul, hogy az általa ismert "sikeres bróker", mintegy Dr. Jekyll és Mr. Hyde kettősségében élve, amúgy szépirodalmat ír. (A valóság persze ezúttal is árnyaltabb volt, mert a könyv még egyetemistakoromban készült.) A kérdés mindenesetre megkerülhetetlen: mennyire hiteles az a művészet, amit egy pénzember csinál, még ha az időszakok az életében el is különülnek? Annak érdekében, hogy a választ ne nekem kelljen megadnom, visszakérdezek: mennyire hiteles az a művészet, amit pénzért meg lehet venni? A művészeteket érintő kétely eloszlatása végett pedig fogadjuk el a Lugossy-féle definíciót: a művészet nem ez és nem az, hanem amit én csinálok. Ezzel útjára indítom a pénz, a spekuláció és a művészetek kapcsolatát firtató gondolatsort.

Igen elterjedt az a vélekedés, amely a művészetek és a pénz közé nemhogy válaszfalat állít, de egyenesen különböző dimenziókba sorolná a szép keresését és a pénz fétisét. Hogy ez a felfogás mennyire közhelyszerű, és milyen korlátolt gondolkodásra vall, arról minimum ez a sorozat kell mindenkit meggyőzzön. Ám el kell ismernem, hogy a művészet és a pénz közötti kapcsolat messze nem kézenfekvő. Erre jó példa, hogy amikor egy grafikus barátomat megkértem első regényem fedőborítója illusztrációjának elkészítésére, elképedve vette tudomásul, hogy az általa ismert "sikeres bróker", mintegy Dr. Jekyll és Mr. Hyde kettősségében élve, amúgy szépirodalmat ír. (A valóság persze ezúttal is árnyaltabb volt, mert a könyv még egyetemistakoromban készült.) A kérdés mindenesetre megkerülhetetlen: mennyire hiteles az a művészet, amit egy pénzember csinál, még ha az időszakok az életében el is különülnek? Annak érdekében, hogy a választ ne nekem kelljen megadnom, visszakérdezek: mennyire hiteles az a művészet, amit pénzért meg lehet venni? A művészeteket érintő kétely eloszlatása végett pedig fogadjuk el a Lugossy-féle definíciót: a művészet nem ez és nem az, hanem amit én csinálok. Ezzel útjára indítom a pénz, a spekuláció és a művészetek kapcsolatát firtató gondolatsort.

Mindenekelőtt induljunk ki a Jaksity-féle tézisből, miszerint a spekuláns polgári létbeli megfelelője a csábító (ld. a szerelem-élet-halál-spekuláció tárgyában készült korábbi karcolatomat), akit Kierkegaard Mozart Don Giovanni-figurájában az esztétikai stádium képviselőjének tart. Legalább annyira megmagyarázhatatlan, hogy mitől buknak a nők Dun Juanra, mint az, hogy miért éppen Mozart tudott már gyerekkorában zseniális zeneműveket komponálni, vagy az, hogy mitől képes valaki évek hosszú során keresztül viszonylag hatékony tőkepiacokon átlagon felüli nyereségeket elérni. Az érzéki és esztétikai zsenialitás és - enyhe, de korunkra jól illő anglicizmussal - a "pénzcsinálás" közötti kapcsolatnál sokkal izgalmasabb azonban, hogyan magyarázható a pénzügyi piacok magatartása a művészetek ismerete révén. Minden művészet alapja, sőt szerintem minden emberi cselekedet alapja a ritmus. A hétköznapi élet szempontjából ez a "megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő dolgot csinálni" aranyszabályában testesül meg. A ritmus az alapja a pénzügyi piacok működésének is. Így például ha valaki magyar részvényekbe fektette volna pénzét a kelet-európai átalakulást övező eufória közepette 1991 elején, a tőzsdeindexszel mérve 1996 elejéig is mindössze ötvenszázalékos hozamot ért volna el. Ugyanakkor, ha valaki a késleltetett öröm elve alapján a budapesti értéktőzsde indexét reprezentáló részvényekbe csak 1996 elején fektette volna az összes pénzét, akkor vagyona egy év alatt a 2,7-szeresére növekedett volna.

A művészet és a tőzsde kapcsolatára, vagy éppen a kettő egymás mellett élésének lehetetlenségére a legjobb példa Gauguin, aki maga is brókerként kezdte pályáját, de hamar rájött, hogy festeni sokkal jobb szórakozás, a tahiti nőkről nem is beszélve. Van Gogh pedig képkereskedőként kezdte, aminek első ránézésre persze nem sok köze van a tőzsdéhez, de ha jobban belegondolunk, a tőzsde ugyanolyan aukció, mint a Sotheby´s vagy a Christie´s árverései, csak itt az aukció maga a rendszer, ami automatikusan összeköti a legjobb ajánlatokat. Ráadásul a képkereskedelem, az aukcionálás intézménye abból fakad, hogy az emberek a műtárgyakat befektetésnek tekintik, vagyis megpróbálnak művészeti érték mellé pénzt rendelni és olyasmit vásárolni, aminek az ára jobban emelkedik, mint az egyéb befektetési lehetőségeké. Ebből a szempontból egy festmény áremelkedésének előrejelzése legalább annyira misztikus, mint egy részvényé vagy a határidős piacoké. Mindenesetre aki Van Goghtól megvette azt a két képet, amit életében összesen eladott, pár dollárnak megfelelő összegért, az érthet valamit a spekulációhoz, mert a Napraforgókért a nyolcvanas évek végén több mint negyvenmillió dolcsit adott egy japán befektető. Az amerikaik ekkor mondták azt, hogy a Van Gogh-piac hausse-ának itt a vége, mert szerintük "a japcsik mindig mindent tetején vesznek meg". Azóta sem fizetett senki ennyit egy Van Goghért.