Hammer Ferenc: Paszták népe (Jelszó)

  • 1997. június 12.

Egotrip

Paradox módon azért találnak ki rémületes büntetésekkel kidekorált (phí de ronda szó), szóval feldíszített nyelvi tabukat az emberek, hogy biztonságban érezzék magukat. Ez azért van, mert ahhoz, hogy valamit feltétel nélküli értéknek vagy korlátozatlan hatalomnak érezhessünk, kell valami fogalommal rendelkeznünk a szentségtörésről, a blaszfémiáról, és épp ezt kívánják kiküszöbölni a nyelvi tabuk. Én például néha valósággal megborzongok (jó kis nyelvcsel: valósággal megborzongok, azaz valójában nem borzongok meg), ha kimondok olyan szóösszetételeket, mondatokat, amelyeket nagy valószínűséggel még nem mondtak ki soha előttem. Azt mondom, hogy nagy valószínűséggel, merthogy véges formába zárt dologról van szó, ezért messze nem lehetek biztos benne, hogy nem mondták ki még sose, de minthogy, mint legtöbbünké, az én időm is véges, ezért akár biztos is lehetek benne. (A bizonyosságot hajkurássza az, aki rá van szorulva.) Szóval azért fog el a borzongás, persze csak egész pillanatszerűen, mert nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az illető mondat kimondásával a világ nem szakad-e szét atomjaira, azazhogy ez a bizonyos szóösszetétel nem valami titkos elsütőszerkezet kódja-e, mely elsütőszerkezet az idők kezdete óta arra vár, hogy elhangozzék az, hogy mondjuk a kuvasz beperelte a szultán lányát, vagy hogy a halszemű tutajosné kezelője gép, vagy valami hasonló, hogy aztán mindenből semmi legyen. Ami igazán nem lenne meglepő annak a ténynek a tükrében, hogy az egyik igen befolyásos világteremtési mítosz egy performatív megnyilatkozáshoz köti a világ teremtését (És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság), úgyhogy a világvége is valami hasonló lehet. (Mivel mindenféle változás valahogyan mindig tekinthető körforgásnak is, ezért fentiekből következik az is, hogy a Jóisten nem magyarul beszél, mert különben az, hogy gássogállv neygel azt jelentené, hogy legyen sötétség.) Az talán nem véletlen, hogy a teremtés, az idők kezdete egy (cselekvő) szóval indul, hiszen minden szó igaz, azaz tágabban, minden a jelentésadás az idő nem-végtelenségének (azaz rövidségének) belátásából eredeztethető, így gyanúnk az, hogy a Jóisten nemcsak hogy nem magyarul beszél, de éppenséggel nem is tud beszélni, mert az feltehetőleg a halandók privilégiuma. Ha végtelen sok időnk lenne, akkor (mivel a végtelenben a végtelen számú végtelen található) az idők nem létező végezetéig elpöszmötölgethetnék annak a jelenségnek (formájának és végtelen hosszú történetének) észlelgetésével, elemezgetésével, amit normálisan csak jó Csupi kutyánknak nevezünk. (Na jó-jó, ez az elkiáltott világvége azért nem fenyeget olyan nagyon, de azért nem árt róla elgondolkodni, szóval mindenki vigyázzon a szájára.)

Paradox módon azért találnak ki rémületes büntetésekkel kidekorált (phí de ronda szó), szóval feldíszített nyelvi tabukat az emberek, hogy biztonságban érezzék magukat. Ez azért van, mert ahhoz, hogy valamit feltétel nélküli értéknek vagy korlátozatlan hatalomnak érezhessünk, kell valami fogalommal rendelkeznünk a szentségtörésről, a blaszfémiáról, és épp ezt kívánják kiküszöbölni a nyelvi tabuk. Én például néha valósággal megborzongok (jó kis nyelvcsel: valósággal megborzongok, azaz valójában nem borzongok meg), ha kimondok olyan szóösszetételeket, mondatokat, amelyeket nagy valószínűséggel még nem mondtak ki soha előttem. Azt mondom, hogy nagy valószínűséggel, merthogy véges formába zárt dologról van szó, ezért messze nem lehetek biztos benne, hogy nem mondták ki még sose, de minthogy, mint legtöbbünké, az én időm is véges, ezért akár biztos is lehetek benne. (A bizonyosságot hajkurássza az, aki rá van szorulva.) Szóval azért fog el a borzongás, persze csak egész pillanatszerűen, mert nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az illető mondat kimondásával a világ nem szakad-e szét atomjaira, azazhogy ez a bizonyos szóösszetétel nem valami titkos elsütőszerkezet kódja-e, mely elsütőszerkezet az idők kezdete óta arra vár, hogy elhangozzék az, hogy mondjuk a kuvasz beperelte a szultán lányát, vagy hogy a halszemű tutajosné kezelője gép, vagy valami hasonló, hogy aztán mindenből semmi legyen. Ami igazán nem lenne meglepő annak a ténynek a tükrében, hogy az egyik igen befolyásos világteremtési mítosz egy performatív megnyilatkozáshoz köti a világ teremtését (És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság), úgyhogy a világvége is valami hasonló lehet. (Mivel mindenféle változás valahogyan mindig tekinthető körforgásnak is, ezért fentiekből következik az is, hogy a Jóisten nem magyarul beszél, mert különben az, hogy gássogállv neygel azt jelentené, hogy legyen sötétség.) Az talán nem véletlen, hogy a teremtés, az idők kezdete egy (cselekvő) szóval indul, hiszen minden szó igaz, azaz tágabban, minden a jelentésadás az idő nem-végtelenségének (azaz rövidségének) belátásából eredeztethető, így gyanúnk az, hogy a Jóisten nemcsak hogy nem magyarul beszél, de éppenséggel nem is tud beszélni, mert az feltehetőleg a halandók privilégiuma. Ha végtelen sok időnk lenne, akkor (mivel a végtelenben a végtelen számú végtelen található) az idők nem létező végezetéig elpöszmötölgethetnék annak a jelenségnek (formájának és végtelen hosszú történetének) észlelgetésével, elemezgetésével, amit normálisan csak jó Csupi kutyánknak nevezünk. (Na jó-jó, ez az elkiáltott világvége azért nem fenyeget olyan nagyon, de azért nem árt róla elgondolkodni, szóval mindenki vigyázzon a szájára.)

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.