Para

Kovács Imre: Én

  • 1997. június 19.

Egotrip

Izgága, pöttöm kohász ül a sarokban, a lépcső alatt, a selyemsáljával babrál, komótos, apró kortyokkal issza a fröccsét, felette, a falon egy zenekar dedikált fotója: bendzsó, nagybőgő, hegedű, cimbalom - nem épp a szokványos felállás -, aztán int a lánynak, hozzon egy szál cigit.

Izgága, pöttöm kohász ül a sarokban, a lépcső alatt, a selyemsáljával babrál, komótos, apró kortyokkal issza a fröccsét, felette, a falon egy zenekar dedikált fotója: bendzsó, nagybőgő, hegedű, cimbalom - nem épp a szokványos felállás -, aztán int a lánynak, hozzon egy szál cigit.

Én most jövök a játszótérről, törött szemüvegem a farzsebemben, talán használható még a keret, poros vagyok, sírtam is, takony és könny keveredik a pólóm vállán, odanyomtak a mászókához, elvették az iskolatáskám, beletérdeltek a gyomromba, és nem volt honnan lehívni a fiúkat.

Leülök én is, hozzák az Unicumot, az ablakhoz ülök, kinézek, próbálok egyenletesen lélegezni, olyan a szám, mintha egész éjjel nyers borjúbőrt zabáltam volna, bizonytalanul kitapintom a bőrdzsekim zsebében a kulcstartó langyos vasát, nagyon félek, hang nélkül formálom a leírhatatlan szavakat.

A fal melletti asztalnál arról beszélnek, hogy ebben a városban voltak zugok, kis helyek, ahol a férfiemberek pálinkát ittak, aztán sírtak, a nők pedig lassú, kegyetlen zenékre táncoltak reggelig, a pult mögött jéghideg szőkék álltak és nem nevettek a vicceken.

Kint a villamospálya helyén kiszáradt folyómeder, benne tétova munkások macskaköveket szedegetnek, állnak az árokban és bizalmatlanul méregetik a miniszoknyák alól kivillanó combokat, akarják a jót, de nem merik tenni, zsebükben átnedvesedik a sopianae-s doboz, a művezető megcsörrenő maroktelefonjának hangjára összerezzennek, aztán dobálják tovább a követ.

Majd reggel - folytatják a fal melletti asztalnál a történetet -, reggel hazamentek, délben felébredtek, és nem emlékeztek rá, miért sírtak, nem emlékeztek rá, miért táncoltak, csak nézték kezükön a gyűrűt, ami zsír volt és ólom, rohadt idők, és este visszamennek, hátha kiderül.

Felállnak, fémpénzeket raknak a pultra, aztán végigkáromkodják az utat a sarokig, sőt lehet, hogy azon túl is, de már nem hallatszik, elnyomja a rádió. Bár nem hiszek benne, iszom még egyet, vastag falú, kis pohárban kapom, az ilyet szeretem, rá lehet fogni, nem törik, kecses, de mégis súlya van.

Visszaülök az öntöttvas székre, farzsebemben diszkrét roppanással kettétörik az üres szemüvegkeret.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

Szerbia kontra Szerbia: az ország, amely saját magával vív harcot

  • Végel László
Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő. A Vučić-rezsim azonban nem hátrál.