Para

Kovács Imre: Én

publikálva
1997/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Izgága, pöttöm kohász ül a sarokban, a lépcső alatt, a selyemsáljával babrál, komótos, apró kortyokkal issza a fröccsét, felette, a falon egy zenekar dedikált fotója: bendzsó, nagybőgő, hegedű, cimbalom - nem épp a szokványos felállás -, aztán int a lánynak, hozzon egy szál cigit.

Izgága, pöttöm kohász ül a sarokban, a lépcső alatt, a selyemsáljával babrál, komótos, apró kortyokkal issza a fröccsét, felette, a falon egy zenekar dedikált fotója: bendzsó, nagybőgő, hegedű, cimbalom - nem épp a szokványos felállás -, aztán int a lánynak, hozzon egy szál cigit.

Én most jövök a játszótérről, törött szemüvegem a farzsebemben, talán használható még a keret, poros vagyok, sírtam is, takony és könny keveredik a pólóm vállán, odanyomtak a mászókához, elvették az iskolatáskám, beletérdeltek a gyomromba, és nem volt honnan lehívni a fiúkat.

Leülök én is, hozzák az Unicumot, az ablakhoz ülök, kinézek, próbálok egyenletesen lélegezni, olyan a szám, mintha egész éjjel nyers borjúbőrt zabáltam volna, bizonytalanul kitapintom a bőrdzsekim zsebében a kulcstartó langyos vasát, nagyon félek, hang nélkül formálom a leírhatatlan szavakat.

A fal melletti asztalnál arról beszélnek, hogy ebben a városban voltak zugok, kis helyek, ahol a férfiemberek pálinkát ittak, aztán sírtak, a nők pedig lassú, kegyetlen zenékre táncoltak reggelig, a pult mögött jéghideg szőkék álltak és nem nevettek a vicceken.

Kint a villamospálya helyén kiszáradt folyómeder, benne tétova munkások macskaköveket szedegetnek, állnak az árokban és bizalmatlanul méregetik a miniszoknyák alól kivillanó combokat, akarják a jót, de nem merik tenni, zsebükben átnedvesedik a sopianae-s doboz, a művezető megcsörrenő maroktelefonjának hangjára összerezzennek, aztán dobálják tovább a követ.

Majd reggel - folytatják a fal melletti asztalnál a történetet -, reggel hazamentek, délben felébredtek, és nem emlékeztek rá, miért sírtak, nem emlékeztek rá, miért táncoltak, csak nézték kezükön a gyűrűt, ami zsír volt és ólom, rohadt idők, és este visszamennek, hátha kiderül.

Felállnak, fémpénzeket raknak a pultra, aztán végigkáromkodják az utat a sarokig, sőt lehet, hogy azon túl is, de már nem hallatszik, elnyomja a rádió. Bár nem hiszek benne, iszom még egyet, vastag falú, kis pohárban kapom, az ilyet szeretem, rá lehet fogni, nem törik, kecses, de mégis súlya van.

Visszaülök az öntöttvas székre, farzsebemben diszkrét roppanással kettétörik az üres szemüvegkeret.

publikálva
1997/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk