Magyar Narancs: Pályája során egy csomó, mára klasszikusnak számító magyar filmben játszott, rendezőink nagy becsben tartják. De kik a maga kedvencei?
Derzsi János: Bódy Gábor, Fehér György, Tarr Béla, Szomjas György, Gothár Péter - most csak azokat mondtam, akik elsőre az eszembe jutottak. Különbséget nem nagyon tudok tenni közöttük, mert az egyik ilyen, a másik olyan. Én is másmilyen leszek mellettük. Velem az a legfőbb baj, hogy ha dolgozni kezdek, elveszítem a rálátásomat. Előtte még mindent tudok, mindent értek, mindent látok, de ha hozzákezdünk a forgatáshoz, csak a magam dolgával tudok törődni, elveszítem az egészre való rálátás képességét. Ezért fontos nekem, hogy ki a rendező. Ha hiteles, megyek vele. Ha a visszajelzéseit elhiszem, minden rendben. Fehér Gyuri gyakran mondta, hogy "nem tudom, hogy hogyan vagy mit, de ez így nem jó". Éveken keresztül gondolkodott egy szerepen, volt benne egy pontos kép a filmről, de képes volt revideálni a nézeteit, hagyta, hogy a másik ember is hozzon magával valamit. Nem annyira az írott anyag érdekelte, mint inkább az, hogy hogyan alakul át az anyag egy másik ember jelenlététől. Egy életre megtanultam tőle, hogy ez egy élő dolog, egyszer csak elkezd megszületni. Nekem színészként pedig az a legfontosabb, hogy érezzem, hogy létezem.
MN: Milyen szempontok alapján dönt egy-egy felkérés mellett?
DJ: Nem mindig tudatosan. Néha elég egy rossz szó, és már azt mondom, hogy nem érek rá. Tarr Béla, Szomjas György, Gothár Péter bármire hívhat, szó nélkül vállalom. Másoknál már alaposan végigolvasom a forgatókönyvet. Alapvetően az emberi viszonyrendszerek érdekelnek, a társadalmi vonatkozás a rendező dolga. Ha az emberi viszonyokban találok valamit, ami érdekes, izgalmas, akkor azt mondom a rendezőnek, üljünk le, beszélgessünk. Ha a beszélgetés alatt kapok olyan szempontokat, amik alapján elindulhatok, akkor elvállalom, és onnantól már átadom magam, rábízom magam.
MN: Nem számít, hogy mekkora a szerep?
DJ: Major Tamás mondta, hogy "nincs kis szerep, nagy szerep, mindegyik egyformán fontos". Ha kedvünk van, játsszunk! Mert ez játék. Soha ne felejtsük el, hogy - ha életre, halálra megy is - ez akkor is: játék, játék, játék. A játék kedvéért kell játszani. A kis szerepben pont az a kihívás, hogy kicsi - abból is lehet nagyot csinálni. Ha a rendező meggyőz, hogy ez egy jó szerep, örömmel elvállalom.
MN: Volt olyan filmszerep is, amit ma már nem vállalna el?
DJ: Biztosan, de nem törődöm vele.
MN: Könnyen elengedi a szerepeit?
DJ: Hát, azt nem mondanám. Az Apaföld még mindig itt munkál bennem. Belém költözött. Nem tudom, hogy azért-e, mert a film rendezője, Nagy Viktor Oszkár még abban az osztályban kezdett, aminek Fehér Gyuri volt az osztályfőnöke a haláláig, és amit aztán Szász János vett át tőle. Nem vagyok egy misztikus típus, de végig úgy éreztem, amikor nagyon fáradt voltam - a forgatás alatt rengeteg munkám volt, minden este játszottam -, hogy Gyuri fogja a kezemet. Ha nehezebb pillanatok voltak, vállalom, hogy ő vezetett, ő vitt tovább. Még akkor is, ha nagyon jókat vitatkoztunk a rendezővel vagy Dobos Tamással, az operatőrrel. Mert én Fehér Györgytől tanultam a film alázatos szeretetét. Nagyon jó barátok voltunk.
MN: Megnézi azokat a filmeket, amelyekben szerepel?
DJ: Igen, de mindig nagyon izgulok, mert nem tudhatom, hogy mit vágott ki a rendező. Az Apaföldnél is nagyon izgultam, de nagyon meg is nyugodtam. Sajnos jártam már úgy, hogy egy nagyon kemény munka elkészült, megnéztem, aztán: "Úristen, nyoma sincs annak a dolognak a vásznon, amit végigszenvedtünk."
MN: Egy színész mindig kiszolgáltatott a rendezőjének.
DJ: A rendező meg a tanácsadóinak kiszolgáltatott - a többség ott rontja el, hogy sok tanácsot meghallgat, aztán elkezdi átvágni a filmet, és végül nem azt csinálja meg, amit eredetileg akart. Ezért tisztelem mérhetetlenül az öntörvényű embereket.
MN: Lát különbséget a korábbi rendezőgenerációk és az ifjabbik között?
DJ: Látok. A fiatalabbak alaposabbak és felkészültebbek, mint az előző generáció. És ezt úgy mondom, hogy közben figyelembe veszem, hogy kikkel dolgoztam. Õket soha a büdös életben meg nem tagadom, hiszen őtőlük, általuk vagyok. Nem erről beszélek. Már egy ideje nagyon kíváncsi voltam az ifjabbakra, de sokáig hiába hívogattak, visszaadtam a szerepeket. Vagy gyenge volt a rendező, vagy túl okos vagy túl magabiztos, nagyképű - nem mondok neveket, lényeg, hogy elment a kedvem az egésztől. Nagy Viktor Oszkár azonban egyszerűen és természetesen mondta, hogy szeretne velem forgatni. Megkért, hogy csináljunk próbafelvételt, és megkérdezte, hogy nem zavar-e. Mondtam neki, miért zavarna? Nekem nem derogál. Ebben az új generációban nagyon jó és nagyon erős dolgokat látni; fontos kérdéseket tesznek fel, és a fontos kérdésekre pontos válaszokat várnak. Ha bármilyen problémád van, hajlandók tárgyalni, újra átgondolni a dolgokat, hiszen ez társasjáték. És ezt is Majortól tanultam. A művészet mindig társasjáték. Nemcsak egymással, de a műszakkal, a stábbal is.
MN: Kiknek ad a véleményére?
DJ: Major Tamás, Õze Lajos, Bódy Gábor. Igaz, ők már halottak. Kommunikálok velük, de erről inkább ne beszéljünk. Én vagyok nekik, ők vannak nekem, ez a mi személyes magánügyünk.
MN: Most épp a következő Tarr-filmre, A torinói lóra készül. Tarr miatt felrúgott már színházi szerződést is - ezt követően évekig nem volt munkaviszonya. Fontosabb a művészet az egzisztenciális biztonságnál?
DJ: Én hülye vagyok ilyen téren. Bélának már az első főiskolás vizsgafilmjében is benne voltam, azóta a Kárhozatot kivéve mindegyikben. Ez annyira erős kapocs közöttünk, hogy nem nagyon tudok neki nemet mondani. Ha egy ilyen döntés az egzisztenciális létezésemet veszélyezteti, majd csinálok mást. Elmegyek segédmunkásnak, nekem a munka nem büdös. Ha az ember művészetre adja a fejét, olyat csináljon, amit szeret, és amit felvállal. Amíg izgalmasnak találunk valamit, amíg kíváncsiak vagyunk, addig szerintem haladni kell az úton. Most már tavaly november vége óta lovat ganajozok, felszerszámozom, leszerszámozom, de eddig még egy kockát sem forgattunk.
MN: A karrierjét megmentette a film egypárszor. Már rögtön az induláskor is, amikor a főiskoláról eltanácsolták, majd a filmszerepei miatt vették vissza. Fontosabb lett emiatt a film a színháznál?
DJ: Egyszer én is feltettem Õze Lajosnak ezt a kérdést, mire ő azt válaszolta nekem, hogy a "színház az anyám, a film az apám, mindkettőt szeretem". Nem tudok ennél jobbat, többet mondani. Ahogy teltek az évtizedek, rájöttem, nincs olyan, hogy filmszínész meg színházi színész. Tudom, sokan magyarázzák, hogy dehogynem, de én ebben nem hiszek. Az ember mindig ugyanaz, csak a játékszabályok mások.
MN: Úgy nyilatkozik egy interjúban: "Én vagyok a rossz ember. Az erőszakos, a gané, a gyilkos, a huligán, a szar alak. De minimum a vadember."
DJ: Ez körülbelül így is van. Most is egy börtöntölteléket játszom az Apaföldben, aki összejön a sógornőjével, konfliktusban áll a fiával, igaz, legalább a jó szándék vezérli. Ha a rendezők ezt látják belém, hát istenem. Én tudom, hogy valójában egy szelíd lelkű állat vagyok. Az ember sokféle tud lenni, de alapjaiban - amióta a croö-magnoni kiirtotta a Neander-völgyit - nem változik. A világ változik, az ember ugyanaz marad.
MN: Négy szakmája is van: ács, asztalos, esztergályos, jármű- és járműalkatrész-eladó. Ha újrakezdhetné, ismét a színészet mellett kötne ki?
DJ: Amilyen hülye vagyok, igen. Tudom, hogy ezek baromi közhelyek, de rettenetesen sok szeretetet, igaz keserűséget is kaphat az ember ettől a pályától. Ha valaki egy kicsit is komolyan veszi, színésznek lenni a világ egyik legnehezebb dolga. Tudnod kell a magad és a világ dolgait, függvénye vagy mindennek és mindenkinek, társaknak, politikának, rendezőnek, írónak, és a te dolgod csak utánuk kezdődik. A léted akkor az igazi, ha mindenki más létét is igazolni tudja. Többször abbahagytam már ezt a pályát, mert megkeseredtem, de aztán, hiába is akartam máshoz kezdeni, sokkal rosszabbul éreztem magam, így aztán visszajöttem. És most megint itt vagyok.
