De miért épp Mrozek? A börtönszínház általában könnyed darabok terepe, ahogy azt mondani szokták, "erre van igény". De Lilla, a társulat fiatal - ám régi vágású, afféle népművelő - rendezője nem éri be enynyivel, és sikerül meggyőznie eleinte szkeptikus színészeit, hogy "ez a nehéz szöveg" is sikert arathat.
Halász a kezdeti zavartól a próbákon át az előadásig követi a társulatot, hat férfit, akik eközben - mintha a művet elemeznék - saját sorsukat s jövőbeni (mi lesz a szabadulás után?) elképzeléseiket, kételyeiket is megosztják velünk. Noha az életinterjúk "tipikusnak" mondhatók, az elítéltek érett és megrázó színészi teljesítménye, a szokásos klisék - zárkaajtó, smasszer, szögesdrót stb. - nélkül is gyomorba vágó rendezői látásmód felkavaró és elgondolkodtató filmet eredményezett, amit mindenképpen látnia kéne annak a sokaságnak is, amelyik ma fennhangon hirdeti, hogy aki börtönbe kerül, "ott is rohadjon meg".
Trencsényi Klára is népszerű terepre indult, a "nyóckerbe" vitte kameráját, hogy a rehabilitációnak mondott, amúgy dózerral elvégzett tereprendezés, az ún. Corvin-projekt hatásait kutassa - az ott élők véleménye alapján. Nos, ebből úgy tűnik, hogy a Leonardo da Vinci utca "érdekes" lakói - például barkácsoló hippi, cigány asszony, repülőmodellező bácsika - a kisközösség vs. elidegenedés elcsépelt közhelyeit csépeli tovább, mintha valóban ez a sztálingrádi csata kulisszájának is beillő terep lett volna a közösségi élmény csimborasszója. Persze akadnak olyanok is, például egy (ex?)rendőr, akik kritikusabbak a régi időkkel, de abban lényegében - beleértve a rendezőt is - mindenki egyetért, ami ezen a környéken történt, elhamarkodott, tájidegen. Kár, hogy mindez csupán külszíni fejtés, a mélyfúrás elmarad: és mivel szinte konfliktusmentes ez a 40 perc - legfeljebb utalásokat hallunk ilyen-olyan disznóságokról -, a Corvin variációknak igazából csak hangulata van.
