Hullámsírban – A Malév 240-es járat 1975-ös tragédiája

Több mint 38 éve nem tudjuk, mi történt pontosan az „elátkozott” járattal. Fegyvercsempészet? Embercsempészet? Ez is, az is? Szovjetek robbantották föl? Szírek? Izraeliek? Csak egy biztos: a hatvan halott.

A maga lakonikus megfogalmazásában is megdöbbentő tragédiáról adtak hírt 1975. október 1-jén a magyar napilapok, s persze az MTI. A Magyar Hírlap például ennyit közölt, szigorúan a hivatalos bikkfanyelv keretein belül maradva: „A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium jelenti, hogy a Malév 240-es budapest–bejrúti járata szeptember 30-án a hajnali órákban, nyolc perccel a bejrúti repülőtérre való leszállás előtt eddig ismeretlen okból a tengerbe zuhant. A gépnek ötven utasa volt, köztük egy magyar. A gépen tízfőnyi személyzet teljesített szolgálatot. Valamennyien életüket vesztették. A szerencsétlenség színhelyén mentőhajók tartózkodnak, és folytatják a kutatást a gép utasai után. A szerencsétlenség kivizsgálására bizottság utazott a helyszínre, és a libanoni hatóságok közreműködésével megkezdte a munkáját.” Ennyi szerepelt mindössze a híradásokban – de már ez is elég volt ahhoz, hogy meginduljon itthon és persze külföldön a találgatás.

TU-154 Malév (Tupoljev)

TU-154 Malév (Tupoljev)

 

Az MTI egy héttel később, október 7-én kiadott, csak a szerkesztőségek szigorúan belső tájékoztatására szolgáló kiadványában már a következő izgalmas interpretációval ismerkedhettek meg a beavatott kevesek: „A Frankfurter Rundschau tudósítójának hétfői jelentése szerint a bejrúti légiforgalmi szakértők úgy sejtik, hogy rakétával lőtték le a múlt héten a Malév-gépet. A gépen állítólag több tonna fegyver volt, melyet a libanoni polgárháborúban szemben álló feleknek szántak.” Ez jó kiindulás lett volna az ügy tisztázására – de ez lett a végpont. Ennél többet és biztosabbat máig sem tudunk a magyar gép tragédiájáról – s ebben, mint látni fogjuk, komoly sara van a mindenkori magyar hatóságoknak, amelyek mintha a kisujjukat sem mozdították volna azért, hogy kivizsgálják az ügyet. Sokan vélik úgy: ez a polgári légiközlekedés történetének legnagyobb olyan katasztrófája, amelyet nem követett nyilvános vizsgálat.

*

A rejtélyek sora a járat indulásával kezdődött – például azzal, hogy többször is indoklás nélkül elhalasztották. Hogy miért, arra csak hipotézisek vannak: egyesek szerint azt kellett megvárni, hogy az állítólagos csempészett fegyvereket felhordják a fedélzetre, mások szerint azt, hogy a 33, zömmel fiatal, libanoni papírokkal rendelkező férfi utast felrakják, akik a repülőn tartózkodók zömét tették ki. Vagy – mindkettő miatt kellett halasztani. Jut eszünkbe: voltaképpen már azt sem tudhatjuk biztosan, hogyan nézett ki az utaslista, kik szerepeltek rajta, s hogy közülük mindannyian felszálltak-e – az erre vonatkozó iratok ugyanis kisvártatva eltűntek a Malév irattárából. (A későbbi fejlemények tükrében sem valószínűtlen annak feltételezése, hogy az akkori titkosszolgálat vette magához ezeket.) És bármily meghökkentő, arról sem tudunk semmit, hogy mi okozta a szeptember 30-án, helyi idő szerint 3.50-kor a tengerbe zuhant gép tragédiáját – robbanás vagy esetleg műszaki baleset (bár a külföldi sajtóban idéztek olyan tanúkat, akik a zuhanás előtt egy tűzgömböt észleltek). Már abban sincs egyetértés, hol is kellene keresni az áldozatokat. A magyar állami szervek azóta is változatlan hivatalos álláspontja szerint minden a hullámsírban nyugszik: a gép roncsai, az utasok, no és a gép fekete doboza – ezért nem is tudunk semmit a gép végzetéről (állítólag a fedélzeti kommunikáció minden elemét rögzítő mágnesszalagon nem maradt semmi). A földi maradványokat hazahozni szándékozó hozzátartozók is rendre azt a választ kapták, hogy szeretteik még mindig a tenger mélyén pihennek. Csakhogy szintén (de legalább ennyire) megbízható libanoni források szerint (amiről az ügyet kivizsgáló magyar–szovjet–libanoni bizottság tagjai is értesültek) a balesetet/merényletet követően számos, a vízen lebegő holttestet kiemeltek, a partra vittek, s közülük a muszlimok meg is kapták 24 órán belül a nekik járó végtisztességet. A többieket azonosítás híján alkalmasint egy part közeli tömegsírba temették – ilyen tömegsírokból a polgárháború következő 15 évében amúgy is lett jó néhány…

*

Amikor a Malév-gép Bejrútba indult, Libanonban már majd fél éve nyílt, sokszereplős, véres polgárháború dúlt, amely addigra az állam egységét szétzilálta, és annak fontosabb szerveit is felmorzsolta, sőt néhány hónappal később a vallási törések mentén széthullott a libanoni hadsereg is. A szocialista tábor ebben a konfliktusban jórészt a palesztin szervezeteket és a libanoni baloldali (vagy magukat annak tekintő, de inkább törzsi, klánalapon szerveződő) fegyveres csoportokat támogatta. S nem csak jó szóval. A polgári gépek fegyvercsempészetre, álcázott fegyverkereskedelemre való felhasználása számos néhai Malév-alkalmazott szerint is mindennapos volt; néha még az utasteret is átalakították a jobb helykihasználás érdekében. (Jó lenne tudni, mi volt erről az akkori hivatalos szervek álláspontja. De hát ezt sem kötik az orrunkra.) Hogy mást ne mondjunk, a hírek szerint akkoriban már más légitársaság nem is indított gépet a bejrúti reptérre, csak a Malév és a keletnémet Interflug. De továbbmegyünk: a keleti blokk államai nemcsak fegyveres, logisztikai, de kiképzési támogatást is nyújtottak a nálunk ideiglenesen megforduló balos arab (főleg palesztin) militánsoknak. Ezek szerint a fedélzet közel-keleti, libanoni utasai is közülük kerültek volna ki (ez persze bizonyítékok híján nem több, mint erős hipotézis). Mint ahogy az is az eddig (dokumentumok híján) megerősítetlen feltételezések közé tartozik, hogy eredetileg ezen a gépen utazott volna egy népes, többek között El-Fatah- illetve PFSZ-aktivistákból álló csoport, amelynek tagjai a PFSZ állandó képviseletének (a tragédia előtti napon történt) avatására érkeztek – ám végül elővigyázatosságból némi kerülőt téve, Bukarestben szálltak gépre.

*

Még egyszer hangsúlyoznunk kell: ha az előbbiek mind igazak, még mindig nem tudjuk, mi volt a Malév-gép végzete. Vajon műszaki baleset okozta-e a szinte frissen forgalomba került TU-154-B2-es gép lezuhanását (ez szovjet/orosz gépeknél azért sűrűn előfordult, még új korukban is), vagy a fedélzeten szállított lőszerrel, robbanóanyaggal történt valami, esetleg egy madárraj intézte el a gépet. (Az ide vonatkozó konspirációs hipotéziseket néhány éve remekül foglalta össze a konteo blog, illetve az ennek fontosabb bejegyzéseit összegyűjtő Konteó című könyv is.) Persze egy polgárháborús helyzetben könnyen előfordulhat, hogy lelőnek egy gépet – repülőgépről, csatahajóról, naszádról, vagy föld-levegő rakétával akár egy halászbárkáról is. Az esetleges elkövetők (már ha ez a nyerő opció) között a konfliktus szinte minden résztvevőjét, a környékbeli, a polgárháborúba könyékig beavatkozó regionális hatalmakat (például Szíria vagy Izrael) és az ezt proxy warként (kiszervezett háborúként) kezelő nagyhatalmakat is el lehet képzelni (igen, összeesküvés-elméleti szinten még a szovjet titkosszolgálatok valamelyikét is). Biztonságpolitikai szakértők még azt is hozzá szokták fűzni, hogy Izrael (amelyet a legtöbb amatőr titokvadász vádol, illetve sejt az eset mögött) egy ilyen támadás előtt előbb bizalmas csatornákon figyelmeztetni szokta az érintett államokat – aminek jelen esetben nincs nyoma, vagy legalábbis nem vették komolyan és elsüllyesztettek a jelzést, később pedig jobbnak tartották hallgatni róla.

A legérdekesebb felvetés szerint a magyar szervek akkori és későbbi passzivitását az magyarázza, hogy valamennyire ők is sárosak voltak az ügyben; s ha kiderült volna, hogy polgári gépen fegyvereket szállítottak, akkor vissza kellett volna adniuk a gép pusztulása után felnyalt százmillió dolláros nagyságrendű biztosítási díjat a gépet biztosító társaságnak, meg nem erősített hírek szerint a Lloyd’s-nak.

Mindezen akár derülhetnénk is, annyi itt a „ha” és a „talán” – no meg az ezekből következő „esetleg” és „valószínűleg”. Ám a tragédiában hatvan ember meghalt, közöttük tizenegy honfitársunk (a tízfőnyi személyzeten felül a gép egyik utasa, egy külkereskedelmi vállalat osztályvezetője), s nekik máig sem nyújtott azzal elégtételt senki, hogy kiderítette volna haláluk okát és pontos nyughelyüket. Még az „elmúltnyolcév” alatt (2004 végén szavazott erről a parlament) hoztak létre egy százmilliós alapot azzal a céllal, hogy ezt más, esetleg nyugati forrásokból (hiszen a gépen hat francia, öt brit és két finn állampolgár is tartózkodott) megsokszorozva összegyűljön annyi pénz, ami elég a tenger mélyén fekvő roncsok és az áldozatok kiemelésére (akik közül, mint említettük, többen talán nem is ott nyugszanak). Nagyobb összeg végül nem gyűlt össze, így e pénz jó részét – az egyik utaskísérő hölgy férjének ellenkezése dacára – a hozzátartozók felosztották maguk között. A maradék 40 millióból a roncsot már biztosan nem lehet kiemelni hullámsírjából.

false

Neked ajánljuk