Bárdossy László magyar királyi miniszterelnök megbízásából Szvatkó Pál, a kormánypárti Magyarország főszerkesztője 1941 decemberében Pozsonyba, a tisói Szlovákia fővárosába utazott, hogy az ottani Magyar Hírlap-szerkesztőség legszűkebb körének bizalmas információkat adjon át. (Az Esti Újságból átalakult Magyar Hírlap nem sokkal korábban vált az Esterházy János vezette Magyar Párt hivatalos lapjává.) A megbeszélésen Szvatkó a magyarországi „felső köröknek” – ideértve a honvéd vezérkar egy részét is – a németek moszkvai vereségét követően kialakult álláspontjáról tájékoztatta vendéglátóit. A magyar vezetés Hitler katonai kudarcának mértékét Napóleonéhoz hasonlítja, és számára ezért világos, hogy ez a háború is úgy végződik, mint az 1914–18-as: a szövetségesek teljes győzelmével. A hitlerizmus jellegéből adódóan politikai megoldásra nem lehet számítani, és mivel Németország korántsem merült ki, a háború évekig is elhúzódhat. A győzelem egyik következményeként Csehszlovákiát minden bizonnyal a régi határai között fogják helyreállítani, hiszen ezt a szövetségesek már meg is ígérték a csehszlovák emigráns kormánynak. E várható fejleményt befolyásolni nem lesz ereje Magyarországnak, ezért a pozsonyi Magyar Hírlap feladata csakis az lehet, hogy lehetőség szerint maradjon ki az emigráns csehszlovák kormánnyal és az annak vezetőjével, Benešsel szembeni, Berlinből irányított propagandahadjáratból. És bár az adott körülmények között nehéz lesz megvalósítani, a szlovákiai magyar közélet fórumain a realizmus és az érdekvédelem, a tartózkodás és a tárgyilagosság domináljon annak érdekében, hogy a magyar kisebbség a jelenlegi átmeneti helyzetet az önálló, fasiszta Szlovákia összeomlásáig minél jobb kondícióban élje túl.
| ||
Szvatkó látogatását elsősorban a felvidéki művelődés két kitűnő alakja, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső őrizte meg az utókornak; főleg utóbbi, aki az egykori megbeszélés szem- és fültanújaként az Új Látóhatár 1971/5. számában részletesen is fölidézte a történteket – a fenti ismertetés alapja is az ő írása. De más források is utalnak e különös vizitre: a karácsony előtti szerkesztőségi összejövetelen ott volt Duka Zólyomi Norbert helybéli ügyvéd és Brogyányi Kálmán, a lap képzőművészeti kritikusa is, akik akkor már a Magyar Párt erősen németbarát szélsőjobboldalához tartoztak. Peéry feltételezése szerint az egyébként Hitler-ellenes Esterházy „aránypolitikai” megfontolásból, a pártegység megóvása érdekében kérte a főszerkesztőt Brogyányiék bevonására, azért, hogy a magas rangú vendéggel folytatott háttérbeszélgetésen ne csak az inkább a baloldal felé tájékozódó munkatársak legyenek jelen. A két nácibarát résztvevő mindenesetre melegében értesítette eszmetársait, és néhány nap múlva a pozsonyi Grenzbote, a német helytartóság hivatalos közlönye vezércikkben ismertette Szvatkó Pál látogatását és „defetista” kijelentéseit, egyúttal a politikai rendőrség figyelmébe is ajánlva a történteket. Márpedig az ilyen vezércikkek „általában beutalást jelentettek a munka- és haláltáborokba” – emlékezik vissza Peéry akkori rémületükre. Peéry arról is ír, hogy a megjelenés utáni harmadnap ismét találkoztak Szvatkóval – ezen Duka Zólyomiék természetesen már nem vettek részt –, aki ismertette velük a Grenzbote-cikk budapesti visszhangját (hogy például a miniszterelnökség első dühében tíz év várfogsággal fenyegette meg), majd kármentésként egy nyilatkozatot íratott alá az eredeti összejövetel résztvevőivel, miszerint a Grenzbotéban közölteknek éppen az ellenkezője hangzott el a szerkesztőségi találkozón. Ezt a dementit Brogyányi és Duka Zólyomi is aláírták, amit aztán néhány nap múlva pótnyilatkozatban vontak vissza, és nyíltan megerősítették a Grenzbote állításait. (Szvatkó Pált, aki 1943. december 31-én az Esti Magyarországban közölt A feltétlen megadás elve című első oldalas írásában állt ki a háborúból kilépés mellett, az 1944. március 19-i német megszállás napján a Gestapo az elsők között tartóztatta le, majd hurcolta Mauthausenbe. Onnan tért haza megtörten, 1945-ben.)
*
1942 januárjában a magyar kormány kötelezte magát a 2. magyar hadsereg felállítására és az orosz frontra küldésére. Ezt a döntést Magyarország a tengelypolitika megkerülhetetlen velejárójának, szükségszerű katonai következményének tekintette. (És politikai sikernek is, amennyiben január eleji látogatásakor Ribbentrop német külügyminiszter a teljes magyar haderő bevetését követelte.) Pedig, ahogyan Szvatkó Pál Pozsonyban fogalmazott, Bárdossy tisztában volt e magyar „magatartás problematikus következményeivel”. Politikai éleslátás és realizmus, illetve csőlátásból, rövid távú esélylesésből fakadó rossz döntések egyidejűsége. Mi magyarázza e kettősséget?
(Folytatjuk)
