„Borsod egy mélyszegény hely” – élet Miskolc Vasgyár nevű városrészén

Kis-Magyarország

Valaha Magyarország egyik legnagyobb kohászata működött itt, ma a telep egy része szegregátum. Az itteniek körében egyelőre a rendőrségi razziák ellenére sem szűnt meg a droghasználat.

„Én nagyon rasszista vagyok”

– mondja egy hatvanas éveiben járó férfi a miskolci Vasgyárban. Éppen a talicskáját tolja, amikor megállítjuk pár szóra. Régóta itt él, rengeteg negatív tapasztalata van a romákkal, állítja. „Ha bebasznak, kötekednek, belekötnek az élő fába is” – fogalmaz. Örül neki, hogy a kormány „hajtóvadászatot” hirdetett a dizájnerdrogok kereskedőivel és terjesztőivel szemben, mert szerinte „sok mindent megelőznek ezzel”, de azt majd az idő dönti el, hogy mennyire lesz az intézkedés eredményes. „A kábszerezést Amerikában sem tudják megszünteni, nemhogy itt” – teszi hozzá búslakodva. Annyi változás biztosan történt az elmúlt időszakban, hogy a dílerek eltüntek az utcáról, bár még így is találkozik olyanokkal az ember, akik régóta terjesztik a kábítószert, és tudják róluk, hogy „narkósok”. Úgy látja, most is csinálják, csak titokban: az ablakon át adják-veszik a drogokat. 

Miskolc emblematikus városrészére, a Diósgyőri Vasgyárba azért látogattunk el, mert szerettünk volna tapasztalatokat gyűjteni a szenvedélybetegek, kábítószerhasználók, alkoholisták, szerencsejáték-függők mindennapjairól. Míg a kormány hajtóvadászatot hirdetett a dizájnerdrogok ellen, addig a kocsmákat és italboltokatat támogató programot indított. Vagyis másképpen áll a tudatmódosítókhoz: a politikai haszonszerzés érdekében az egyiket üldözi, a másik fogyasztását pedig támogatja. 

Először a Laurus Kulturális és Szociális Egyesület munkatársaival beszélgettünk. A civil szervezet működteti Miskolc két nappali ellátója közül az egyiket. Ezt követően átmentünk a Vasgyártól mindösszesen negyedórára található másik városrészre, Perecesre, ahol az ott működő tanoda munkatársait faggattuk arról, hogy a szülők függőségeinek milyen hatása van a gyerekekre. Erről szóló cikkünk a nyomtatott Magyar Narancsban olvasható. 

 
Egymás felé fordulva – belülről a nappali ellátó, ahol csoportos beszélgetések is vannak
Fotó: Palágyi Barbara 

 
Üzenet a falon
Fotó: Palágyi Barbara  

 
Függőség – Felépülés
Fotó: Palágyi Barbara
 

A Vasgyárban egykoron Magyarország egyik legnagyobb kohászata, valamint egy gépgyár működött, amely fénykorában mintegy 20-30 ezer embernek adott munkát. Az 19. század végétől kezdődően kiépült egy munkáskolónia, amely egyedivé teszi a környéket: az épületeket eklektikus stílusában húzták fel, így mindenhol nagyon hasonló téglaépületek láthatóak, ahol a munkások laktak egykoron, de létesültek itt tisztilakások, kórház és oktatási intézmények is. 

 
A Vasgyárban található nappali ellátó
Fotó: Palágyi Barbara
 

A két hosszabb beszélgetés – tehát a nappali ellátó és a tanoda között – tettünk egy sétát a környéken Honti Zalánnal, a civil szervezet vezetőjével. A Vasgyárat nem kímélte a rendszerváltás, a kétezres évek végére szinte minden bezárt, ma már csak árnyéka régi önmagának. Sok hátrányos helyzetű ember lakik itt, szegregátumok is létrejöttek: a nappali ellátótól csak pár száz méterre vannak az ún. számozott utcák (Ötödik utca, Hatodik utca stb.), ez gyakorlatilag a nyomorszint. Ennek ellenére a Vasgyár társadalmi összetétele változatos, élnek itt középosztálybeliek is takarosabb házakban. Vannak elszórva üzletek, illetve erre jön a villamos is. Mint Honti Zalán meséli, az elmúlt években több dizájnerdrog is megjelent itt, olyanok, mint a herbál és a biofű, de mostanság leginkább a kristály fogy.

 
Befalazott ablakok a Vasgyárban
Fotó: Palágyi Barbara
 

Először a cikkünk elején idézett nyugdíjas férfit szólítottuk meg, aki nem járult hozzá, hogy képet készítsünk róla. Pár száz méterre arréb egy fiatalember, Buri Dávid éppen az épülő kerítésével van elfoglalva, amikor megszólítjuk. Megfordul: mint mondja, ahol ő lakik, nincsenek drogok, ezzel szemben „a számoson van, onnan terjed minden”

„Bemennek a régi bunkerbe, ott vannak egész nap, meg a hídon. Onnan terjed az egész történet. Továbbra is itt vannak, mindig találnak megoldást” 

– mondja. 

Úgy látja, ez addig így is lesz, amíg nem bontják el a telepet: erre egyébként a város tett kísérletet a múlt évtized közepén, amikor még Kriza Ákos (Fidesz) volt a polgármester. A számozott utcák megmaradt házait átvette és felújította a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ), jelenleg ők adják ki az ottlakóknak. „Ha nem lesz hol lakniuk, akkor elmennek innen. Azokban a házakban laknak, ahol árulják, terjesztik a drogokat” – mondja Buri Dávid.

Elmeséli: tizenkét évet lakott a Hatodik utcában, de nem oda született, hanem a szüleivel kiköltözött ide a belvárosból, ami „rossz üzlet volt”. De régen az ottaniak még dolgoztak, a mostaniakra már ez nem jellemző. Konfliktusba nem kerül velük, mert nem jár oda, de egyszer a tinédzser gyerekének volt arra dolga, az ottaniak pedig „szóltak is neki”. Ezt követően azt kérte, kerülje el a számozott utcákat.  

Buri Dávid jelenleg hegesztőként dolgozik egy vállalkozónak. Úgy látja, nincs munkalehetősége Miskolcon, mert a Vasgyárban van körülbelül három műhely 30-40 emberre, a többi helyi gyár (Bosch, Joyson, Takata stb.) nem alkalmaz hegesztőket. Egy céget említett, ahol az órabére 1700 forint lenne – tizenöt éve kapott ilyen alacsony fizetést. Ezzel szemben Debrecenben, Nyíregyházán 3000-3500 forintos órabérért is dolgoznak. „Borsod egy mélyszegény hely” – teszi hozzá.

 
Buri Dávid a kerítése előtt. Régen a Hatodik utcában lakott, de ma már elkerüli a telepet
Fotó: Palágyi Barbara
 

„Ide gyűjtötték az aljanépet”

Alig pár perc séta után megérkezünk a telep bejáratához: a Hatodik utcába egy hídon lehet átkelni, itt folyik a Szinva patak. Egy feldúlt férfi megszólít bennünket: mint meséli, 1983 óta lakik itt, három éves volt, amikor ide költöztek. Ekkor még rajtuk kívül kevés volt a roma, de az itt lakók elköltöztek, és „ide gyűjtötték az aljanépet”.

 
A Hatodik utca
Fotó: Palágyi Barbara
 

 
A Szinva patak csordogál a telep előtt
Fotó: Palágyi Barbara
 

Idegességének oka, hogy ki akarják tenni a lakásából, és állítása szerint más családokat is ez a veszély fenyegeti. Ha pedig valaki nem tudja elintézni a lakhatását, a gyerekeik intézetbe kerülhetnek. Neki van hova mennie, ugyanis szerzett lakást a Lyukóvölgyben, ami Magyarország egyik legnagyobb szegregátuma, 4-5 ezer ember él a szintén miskolci völgyben. A többi házat is lerombolják, mert állítólag a területet megvette a közismert energiaital-gyártó vállalat. Pedig neki azt mondták, hogy aki normálisan él és fizeti a lakbért, kap lakást. A férfi nem járult hozzá, hogy róla és a családjáról kép készüljön. 

Nincs információ a felszámolásról

A számozott utcákban lévő házak önkormányzati tulajdonban vannak, de az MMSZ adja ki őket. A civil szervezet helyi részlegétől azt a tájékoztatást kaptuk, hogy nincs tervben a telep felszámolása, és még több, mint két évig élő szerződésük van a várossal. Ugyan vannak pletykák arról, hogy a területet hasznosíthatják a jövőben akár gazdasági vagy sportcélra, illetve történnek fejlesztések a környéken, de semmi konkrétumról nem tudtak beszámolni. Megkerestük az önkormányzatot is, ahonnan cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz. 

A férfi annyit még elmond, hogy itt senki nem árul drogot: ő nem hagyná, hogy a gyerekei ezt lássák. Egyszer előfordult, hogy átment a szomszédjához, aki terjesztett, utóbbi pedig feljelentette őt. Több száz óra közmunkára és pénzbüntetésre ítélték. Igaz, később a szomszédját is elvitték a rendőrök, mint állítja.

„Felszámolták” a telepet

A Hatodik utcától nem messze még ma is megtalálhatóak azoknak a házaknak a törmelékei, melyeket a Kriza-érában bontottak le: egyes esetekben még a kémény is áll. A rombolás megdöbbentő látványt nyújt, arra sem vették a fáradságot mintegy egy évtized alatt, hogy a maradványokat eltakarítsák. Erre található a Buri Dávid által említett óvóhely is, melyből több is épült a környéken, ugyanis a kohászat kiemelten védendő létesítmény volt. 

 
A telepfelszámolás eredménye: a kémény még áll
Fotó: Palágyi Barbara
 

 
A bunker
Fotó: Palágyi Barbara
 

Honti Zalán meséli, hogy a Vasgyárban több szociális program is futott, például bűnmegelőzési célzattal. De a látottak és hallottak magukért beszélnek. És még nem érkeztünk el utunk legmegrázóbb helyszínéhez, a bunkerhez: a hajtóvadászat miatt a függők felszívódtak a nyílt utcáról, a belövésre használt jól ismert helyszínekről eltűntek. A bunkerbeli állapotok lehangolóak: a földön szerhasználat nyomai, eldobott ruhák, gumióvszerek. Honti elmondja, az aluminium dobozok alját levagdossák, hogy azon hevítsék fel a kábítószereket. 

 
A szerhasználat nyomai
Fotó: Palágyi Barbara
 

 
A bunker belülről
Fotó: Palágyi Barbara
 

A bunkeren belül csak nagyon óvatosan lehetett járni, ügyelni kell, hogy mibe lép az ember. Egyes belső bejáratait megpróbálta az önkormányzat befalazni, de ezeket feltörték. Honti Zalán azt tanácsolja, hogy az építményen belül lefelé ne menjünk, mert ki tudja, hogy fel tudunk-e jönni. Az épületben és környékén nem találtunk senkit. A hajtóvadászat előtt viszont fényes nappal is megtalálhatóak voltak itt egyesek a helyiek beszámolója szerint. 

Honti Zalán hangsúlyozza, hogy az emberek mentálhigiénés helyzete a fő probléma. Ha a dizájner-szerhasználat tünet, amit ha kiiktatunk, mondjuk a razziák és elfogások eredményeként, akkor jelentkezni fog egy másik tünet, esetleg kialakul valamilyen másféle függőség.

 
Tolják a talicskát a Vasgyárban
Fotó: Palágyi Barbara
 

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

Kitérő Perecesen

A Vasgyár után mentünk fel Perecesre, ami egy völgyben található Miskolc északnyugati részén. Valaha bánya működött erre, nyomai a mai napi láthatóak: itt is kiépült egy kolónia a vasgyáriakhoz hasonló téglaépületből. Pereces a Vasgyárhoz képest lényegesen jobb hely, ha a társadalmi összetételét nézzük: sok a középosztálybeli család, de itt is élnek hátrányos helyzetű emberek. 

 
Utca Perecesen
Fotó: Palágyi Barbara
 

Az Észak-Kelet Átjáró Kulturális és Tudományos Közhasznú Egyesület munkatársaival szintén hosszasan beszélgettünk a függőségekről (ez szintén print cikkünkben olvasható). A vasgyári élmények után felüdülés volt találkozni a gyerekekkel. 

 
Figyelő gyerekek a tanodában
Fotó: Palágyi Barbara
 

 
A tanoda vezetői (Mató Edina és Sikoparija Lujza) és a növendékek
Fotó: Palágyi Barbara

Lapunkban a közelmúltban számos alkalommal foglalkoztunk a szegregátumokbeli dizájnerdrog-használattal. Nemrég például Gyöngyösön és az onnan nem messze fekvő Halmajugrán jártunk, illetve feltártuk a „hajtóvadászat” rendészeti részleteit is. 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A tudatlanság hatalma

  • - turcsányi -

A Leidseplein (Leiden tér) Amszterdam kitüntetett helye, valaha ide futott be a leideni út, ma turisták éjjel-nappali gyülekezőhelye, fények és nyüzsgés, a létező világok legjobbika, kábé száz méterre innen lőtték fejbe 2021 nyarán Peter R. de Vriest, az ország egyik vezető bűnügyi újságíróját, aki épp egy híres maffiaper koronatanújának volt a tanácsadója.

A levegőben

Magyarországon elképzelhetetlen a zsigeri gyűlölet, amely a francia rendőröket övezi különféle (elsősorban, de nem kizárólag) szélsőbaloldali eszmék hívei közt.