Az észak-magyarországi régió, Borsod, Heves, Szabolcs (és idesorolható még Jász-Nagykun-Szolnok megye is) kályhái mindent elnyelnek: ruhát, PET-palackot, vizes fát, lakkozott parkettát, fűrészport, zöld növényt vagy akár döglött nyulat… bármit, amiből egy kevés kalória kinyerhető. A nagyon szegények – és itt nem csupán a cigányságról beszélünk – egészen speciális technikákat fejlesztettek ki. Ezek egyike a ruhával kitömött PET-palack. Levágjuk a palack alját, a rongyot felhasogatjuk, majd kis gombócokba gyűrve beletuszkoljuk a palackba. Az így kapott, nagyjából 1,5-2 kilós hengeres testből egy átlagos sparhelt tűztere kettőt-hármat is elnyel. A gombóccá gyúrt textília között mindig marad annyi levegő, amennyi az égéshez szükséges.
A kéménysepréssel foglalkozó cégek szerint a helyzet drámai. Ugyanazt mondja minden szakember: a kémények, de a tüzelő-berendezések állapota sem üti meg a közép-európai szintet. Faluhelyen még mindig a sparhelt vezet, vagy a jellemzően kalákában rakott cserépkályha. Modern berendezéseket, olyan cserépkályhát, ami nem a szoba oxigénjét használja elsősorban, csak a gazdagabbak, a városból kiköltözők tudnak beszerezni. Ugyanez érvényes a kiváló hőleadású, a kevés kormot és hamut termelő préselt fa, a pellet befogadására alkalmas kazánokra is.
| ||
Aki nem kizárólag kommunális hulladékot, hulladék fát és ezt-azt éget, az a gázról általában a fára állt vissza. Aki teheti, jó előre beszerzi a tűzifát, ami a fűtési szezon kezdetére kiszárad, nedvességtartalma az elfogadható 15-20 százalék között mozog. A szén visszaszorulóban van, kivéve az olcsó lignitet, melynek már 500 forintért is kapható mázsája (a tűzifa hétszer-nyolcszor drágább), nedvességtartalma általában az 50 százalékot is felülmúlja, így pocsék hatásfokkal ég, ellenben mérgezőanyag-tartalma igen változatos, abban kimondottan gazdag. A szén egyébként is veszélyes, de akkor különösen, ha alacsony hőmérsékleten, rossz kályhában vagy kazánban tüzelik el.
Az észak-magyarországi tapasztalatok szerint a lakosság 30 százaléka éget kommunális hulladékot; még a városokban is dívik ez, főképp a családi házas övezetekben. Vannak települések, ahol a szemétszállítást akár fel is lehetne függeszteni. Egy kéményseprő, ha nem vak, rengeteg helyen találkozhat a kazán vagy a tűzhely körül felhalmozott, elégetendő hulladékkal. Szólnia nem kell, nem is várja el tőle senki, mindenki tisztában van a szemétégetés egészségügyi kockázataival.
Ahogy az mostanában lenni szokott, csak egyvalaki tekint derűsen körbe: az állami tisztviselő. A rezsicsökkentés és az államosítás lázában lobogó kormányzat a kéményseprést is központosította. 2016. július elsejével a katasztrófavédelem jogosult a lakossági kémények és tüzelőberendezések ellenőrzésére, igaz, ezt most még túlnyomórészt rábízza a régi szolgáltatókra. A Borsod megyei katasztrófavédelmi igazgatóság szóvivőjének semmitmondó és érdektelen válaszait idézni szimpla időpocsékolás lenne, már indulatokat sem gerjesztenek. De az azért mégis furcsa, hogy amint valaki szigorú függelmi viszonyba kerül egy központi irányítású szervezettel – legyen az például egy kéményseprő –, attól fogva érzéketlen zombivá válik, aki minden kapcsolatát elveszíti a való világgal. Borsodban például az ellenőrzött kémények 70 százalékát le kellene tiltani, mondja az egyik lakossági szolgáltatást végző cég vezetője, aki – magától értetődően – neve elhallgatását kéri. Tisztában van ugyanis azzal, hogy véleménye homlokegyenest ellentmond a kormányzati propagandának, és amíg lehet, szeretné azt csinálni, amihez ért.
Nem lennénk azonban rendes magyarok, ha elsőként nem a büntetés jutna a hatóság eszébe. Ki lehet sakkozni például a közveszélyokozást. Minden életveszélyes kémény és tűzhely(nek látszó tárgy) esetében – tehát az ellenőrzések 70 százalékában – ki lehetne osztani az úgynevezett 1-es hibakódot: ez azonnali leállítást jelent. Az ellenőrzést végző szakember jelent a katasztrófavédelemnek, a katasztrófavédelem szolgálatba helyezi magát, jegyzőkönyvez, felszólít, bírságol, felszólít – de ezek után minden megy tovább a maga útján, mert ki az a hóbortos, aki el is hiszi, hogy ezeknek az embereknek lenne pénzük korszerűbb fűtőberendezésre? Az államot ez nem is igazán érdekli, az önkormányzatoknak korlátozottak a lehetőségeik, úgyhogy ég továbbra is a bálás ruha és a műanyag a rozoga kazánokban és kiszolgált sparheltekben – és az ezekből felszabaduló toxinok szabadon szállnak szerteszét. „Inkább a 2-es kódot alkalmazzuk – magyarázza egy másik szolgáltató szintén névtelenséget kérő vezetője. – Ez esetben egy év türelmi idő jár az ügyfélnek, hogy kijavítsa a hibát. De mindenki tisztában van vele, hogy ez sosem történik meg. A munkatársaink 10-15 éves munkatapasztalata viszont elég ahhoz, hogy el tudják dönteni, mikor áll elő tényleges vészhelyzet: ekkor azt javasoljuk, hogy a felhasználók költözzenek át egy olyan emberhez, akinek biztonságosabb a kéménye, fűtőberendezése.”
A katasztrófavédelem sem eredendően gonosz emberekből áll, ők is csak a seggüket védik. Egy családi ház kéményének korszerűsítése 150-200 ezer forint, és ebben még nincs is benne a szakhatósági engedélyeztetés költsége. Ez a szegényeknek olyan horribilis összeg, hogy kimondani sem tudják. A rendszer alattomossága abban áll, hogy ha tragédia történnék, akkor a szerződött lakossági szolgáltatót veszik elő. Azokra mindent rá lehet verni. „Mi vagyunk a labda, amit mindenki rugdos – mondja a cégvezető –, de erre csak 2024-ig van lehetőségük, addigra akarják ugyanis végképp államosítani ezt a szektort is.” Minden más esetben, vagyis ha a katasztrófavédelem már átvette a területen a lakossági kéményellenőrzést, akkor az állami kéményseprőt egy másik katasztrófavédelmis kéményseprő ellenőrzi, őt egy szintén a katasztrófavédelemre kiszignált tűzoltó… és így tovább. Állami alkalmazott mindenki, fontos, hogy a jó statisztika is megalapozza a központ döntését: minálunk nem hibázik senki.
Egészségügyi kockázatok
A megyei katasztrófavédelmi igazgatóságok nem tekintik feladatuknak a statisztikai adatrögzítést. Nem úgy a régi, a piaci alapon működő kéményellenőrző cégek. Adataik szerint a lakossági légszennyezés nagyjából a háromszorosa a közületinek, és ennek csak az egyik oka az, hogy a közületek ki tudják gazdálkodni a drágább gázfűtés költségeit.
| ||
A másik ok a siralmas magyar valóság. A szociális alapon kiutalt tüzelő – az önkormányzatok jogosultanként maximum két köbmétert igényelhettek – nagy része uzsorásokhoz kerül: ők uralják vidéken a szegénypiacot. Nincs is ezen mit csodálkozni. A nyomor önmagát hizlalja, az uzsorás pedig télen a jól fizető tűzifával seftel. Közben persze lányt is ad el, vagy pénzt kölcsönöz, mert a szegénypiac valósággal dübörög. És egyre jobban teljesít, ahogy az állami szolidaritás és figyelem sikerrel dokkolt a nulla értéknél. Az önkormányzatok még csak-csak megteszik a tőlük elvárhatót, de a pénzt a belügyminisztérium adja. Tulajdonképpen érthetetlen a porhintés a kihűléses halálesetek körül. A szegényebb, jellemzően kisebbségi igénylők egy korábbi tartozásuk fejében átadják a fát az uzsorásnak, ami így bekerül a félhivatalos piaci ügymenetbe – ez jellemzően egy roncs, dízelüzemű kisteherautó platóját jelenti –, és megint fizet érte valaki. A nyomorultja meg rimánkodhat az önkormányzatnál egy következő adagért, vagy rádobja a tűzre a szemetet. Egy köbméter fa –5 fok felett egy helyiségre, egy hónapig talán elég lehet, de a nagycsaládosoknak jóformán semmi: főzni és fűteni ennyivel képtelenség.
Az utóbbi időben vált gyakorlattá a csonthéjas gyümölcsök magjának égetése – dióhéj, szőlő-, cseresznye-, meggy- és barackmag. Ezek rendkívül gyorsan és nagy hőt leadva égnek. Ám ez az egyik leggyakoribb kéménytűzok, mert a nagy forróság miatt a kéményben lerakódott korom is begyullad. A drámai pedig az eközben felszabaduló cián mérgező hatása.
A közel kétezer lakosú Járdánháza Ózdtól nagyjából tíz kilométerre fekszik. Völgytelepülés, ami kedvez a leszálló légáramlatoknak. Ha nincs szél, minden szag megül a falu felett. A Levegő Munkacsoport minapi mérése szerint Járdánházán a kisméretű szálló por koncentrációja nemcsak a budapesti, de az ijesztő távol-keleti adatokat is jócskán felülmúlja. Míg Pekingben a legveszélyesebb, 2,5 mikrométernél kisebb részecskék száma 30 ezer db/köbcentiméter, addig a borsodi községben ez 110-120 ezer darab. Az adatokat hamarosan publikálják, fűteni azonban addig is kell, mert kihűlni veszélyes.
Ezzel természetesen a település polgármestere, Kovács Gábor is tisztában van. Hosszú évekig dolgozott együtt az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvánnyal, a Zöld Akció Egyesülettel és a Levegő Munkacsoporttal is – egyébiránt a kistelepülések fenntartható fejlődéséből írta a szakdolgozatát. A korábbi években a zöldhulladék-gyűjtést pályázati forrásból támogatták, így a faluban is szépen zakatolt ez a program. A pénz azonban elfogyott, és mivel nem tudnak egyéb lehetőséget kínálni a lakosoknak, tiltó rendeletet sem hoz a képviselő-testület – például a fűtés mellett az egyik legnagyobb lakossági légszennyezésről, az avarégetésről. „Az a három év mégsem múlt el nyom nélkül – mondja Kovács Gábor. – A lakosság azóta jobban odafigyel a komposztálásra, és kevesebbet is égetnek. De amíg nem tudunk működő alternatívát nyújtani, a tiltás nem járható út. Öt főállású köztisztviselő dolgozik helyben az önkormányzati hivatalban. Miért éppen egy közterület-felügyelő lenne az egyik? Szerintem ez mindenképpen rossz üzenet volna a lakosságnak.” A polgármester ismeri a szennyezés egészségügyi kockázatait. „A zöldhulladék-gazdálkodásnak volt térségi stratégiája, amit az új hulladékgazdálkodási rendszer, az állami szolgáltatás nem biztos, hogy át fog venni. Hallottam, hogy Miskolcon a Zöld Akció Egyesülettel karöltve próbálkozik az önkormányzat. A lakosság komposztkeretet kap, amiben mindenki maga mixeli a privát zöld hulladékát, de velünk kapcsolatban még nincs semmiféle komolyan vehető, említésre méltó elképzelés.”
| ||
A település fűtési szokásait a gázár emelkedése szabályozza. Amikor tíz éve a lakosság nagy része bevezette a vezetékes gázt, 43 forintot számítottak köbméteréért. „Hogy ma mennyibe kerül, fogalmam sincs. Már én is régóta fával fűtök. Akkor a falu 60-65 százaléka használta a vezetékes gázt. Most talán húsz.” Kérdésünkre, hogy hányan igényeltek szociális alapon tűzifát, Kovács pontos számokkal szolgál. „A 650 háztartásból 222. Ózd és környéke nem tartozik a rendszerváltozás nyertesei közé. Szociálpedagógusként is mondhatom, hogy ez egy elég depressziós terület. 230 név szerepel a közfoglalkoztatásban dolgozók között, de minden nehézség ellenére is azt tudom mondani, hogy Járdánháza egy fejlődőképes, bátor és szabadon gondolkodó település. És ezt az eredményeink is igazolják.”
A pokol bugyra
A szálló port elsősorban a mérete alapján kategorizálják. A tíz mikrométer alatti részecskék az igazán veszélyesek, mert azok már akadálytalanul jutnak be a tüdőbe. (A hajszál 70 mikrométer.) Ezek nagy része súlyosan rákkeltő anyagokat tartalmaz. A tüdőben lerakódó részecskék krónikus légúti betegségeket okoznak. A tüdő felülete harmincszor nagyobb, mint a teljes testfelület, és úgy szívja magába például a rossz szén égése nyomán keletkező kénsavat, mint a szivacs. Ez aztán a zsírszövetekben raktározódva tíz év alatt sem ürül ki a szervezetből. A krónikus obstruktív légúti betegség (COPD) ma már a harmadik leggyakoribb halálok a világon, s szorosabb összefüggést mutat a szegénységgel, mint a tbc. A betegség visszafordíthatatlan károsodások hátrahagyásával halad előre. A tüdő szerkezetének helyreállítására nincs lehetőség.
A tüdőgyógyász szerint a levegő elől nem lehet elbújni. „A beltéri légszennyezés csekély mennyiségű mérgező anyag elégetése során is kifejti hatását. Már néhány molekulányi veszélyes anyag is igen súlyos egészségügyi kockázatot jelent. A kísérletek szerint félórányi intenzív szellőztetés után sem cserélődik ki teljes mértékben egy szoba levegője. A kéményen át távozó mérgező anyagok pedig kilométerekre is eljuthatnak. A műanyagokból kioldódó dioxin a növényekben rakódik le, ezeket később jó eséllyel visszalapátoljuk a szervezetünkbe. A téli hónapokban ugrásszerűen megnő a tüdőszanatóriumba beutaltak száma. Egy kezelés 230 ezer forint, amelynek 90 százalékát a biztosító állja. és a beteg tulajdonképpen nem gyógyul, csak átvészeli ezt az időszakot, de két hónap múlva újra itt van.” A tüdőgyógyász egyszerűen betiltaná a lignitet és az avarégetést is, ami ráadásul csak „passzió, kártékony romantika, semmi értelme. És jó lenne, ha ezt az is észrevenné, akit illet: bizonyos településrészeken sosem volt és most sincs szemétszállítás, mert az emberek – és itt elsősorban a legveszélyeztetettebb cigányokra gondolok – mindent elégetnek. Az unióban csökken a visszafordíthatatlan krónikus légúti megbetegedések incidenciája: egy ország kivételével.”
Lenkei Péter, a Levegő Munkacsoport irodavezetője szerint az ismerethiány a legmeghatározóbb oka a mértéktelen lakossági levegőszennyezésnek. Ha mindenki tudná, hogy a mérgezett levegő belélegzése akár már rövid távon is milyen drasztikus következményekkel jár, talán előrelátóbbak lennének az emberek. Persze hiba volt az uniós támogatásokat az intézményekre költeni, hiszen azok amúgy is többnyire gázt használnak. A megoldást a felvilágosításban, valamint a kormányzati támogatással elindított fűtés-korszerűsítésben és lakóház-szigetelésben látja. Ez utóbbit akár a közmunkaprogramba is be lehetne kapcsolni. „Dániában például évtizedek óta kísérleteznek a távfűtéssel, és egészen kiváló eredményeket értek el. Magyarországon is van hasonlóra példa. Pornóapátiban húsz éve működik a távfűtés. A Levegő Munkacsoport adatai szerint a szennyezés okozta kimutatható kár évente 11 ezer milliárd forint, a GDP úgy 20 százaléka. Egy családi ház szigetelése pedig egymillióból – saját munkával, szakszerű irányítás mellett – szűken, de kihozható. Persze a legszegényebbeknél kell kezdeni, mert Budapesten összehasonlíthatatlanul jobb a levegő, mint vidéken.”
Egy kelet-magyarországi székhelyű kéményseprő kft. ügyvezetője szerint az emberek tisztában vannak a kockázatokkal. „De mintha abban bíznának, hogy faluhelyen mások a négyzetméterarányok. Persze a mérgező füst lecsapódik, szétterül, de többnyire terület is van. Meg hát ez azért igazából a falu végére jellemző, ha érti, mire gondolok.” Hogy a kéményseprőikkel mi a helyzet, vajon maszkban dolgoznak-e, arra annyit mond: „Van nekik. De egy idő után le kell venniük, ugyanis nem lehet benne lélegezni. Inkább gyorsan végeznek. És évente mindenkit elküldünk tüdőszűrésre. Velem is előfordult, hogy a falu végén épp bőrgyári hulladékot vagy tudj’ isten, mit égettek, hát az a poklok olyan bugyra volt, amit nem kívánnék senkinek, úgyhogy inkább be se mentem. És ott kucorgott bent az egész család, három vagy négy generáció, csecsemőtől az aggastyánig. Aki egy ilyet látott, az látta az összest. Mit mondjak magának? Félelmetes. Meg persze szívszorító is.”
A válasz a szegénységre a titkolódzás. Az idős ember inkább hallgat, de nem kér. Ha nem viszik oda neki a fát, ő nem fog igénylést benyújtani. Felöltözik, amennyire tud. Aztán ha már az is kevés, inkább észrevétlenül elalszik. A nem megszolgált nyomor szégyenénél minden elviselhetőbb. Ez a magyar eutanázia-opció.
