Vajon dupla, avagy épp ellenkezőleg, megfelezett élvezet magyar nyelven olvasni a valaha volt legnagyobb hatású és alighanem legnagyszerűbb drámaíró műveit? Dupla, mert ha a mesteri szöveghez Arany vagy Vörösmarty adta hozzá önnön tehetségét, az olyasvalami, amit az angolok talán csak akkor tapasztalhattak volna meg, ha valamiféleképp - mondjuk - Lord Byron "lefordította" volna a Hamletet. De feleakkora, mert legyen bár akármilyen mestere mind az angol, mind a magyar nyelvnek a fordító, magyarul sosem lesz jelen egy szövegben Shakespeare minden egyes metaforája, megannyi jelentéssel bíró és asszociációt ébresztő mondata, szójátéka, messzire vezető utalása, ahogy nem ültethető át magyarra egyszerre lírájának tartalma és dallama-ritmusa sem. Ha a szövegben van is, a lábjegyzet nem játszható el a színpadon. S még egy olyan rendkívüli szókincsű és műveltségű fordító, mint Arany munkája sem nevezhető tökéletesnek - a költő pikantériától való ódzkodását szemléltetendő elég csak egyetlen félsor fordítását citálni a Szentivánéji álom utolsó oldalairól: Aranynál a "Lovers, to bed" csak "Alunni, hívek".
Mindez persze csak töredéke azoknak a kérdéseknek és dilemmáknak, amelyek a magyar Shakespeare-fordítás eddigi háromszázhúsz éve alatt felmerülhettek. A kérdések ez idő alatt folyamatosan egyre szűkebb és szűkebb területre irányultak: eleinte azt kellett megválaszolni, fontos-e a tartalmi hűség, az eredeti nyelvből való fordítás; majd' egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán felvetődjön, az eredetiben nemhogy a tartalom, de még a forma is számíthat. A reformkori költők, s főként a fél évszázaddal későbbi nyugatos nemzedék fordításait már talán sohasem törli el teljesen az idő, még akkor sem, ha a huszadik és huszonegyedik században a drámák nagyjából felét újrafordították már, némelyiket nem is kevesen. Ezeket sorolhatnánk - egyelőre - egészen idén januárig, amikor napvilágot látott a legújabb magyarítás a Színház című folyóirat mellékleteként: Spiró György fordítása (Borbás Mária lektorálásával), II. Richárd király tragédiája címen. (Hogy pontosan hány színművet, hányszor és hányan fordítottak újra, azt a harminckét éves irodalomtörténész, Szele Bálint jelen interjúkötetéből nem tudjuk meg - holott a Shakespeare-kutató számára nyilvánvalóan aligha lett volna megoldhatatlan feladat a bibliográfia elkészítése.)
A nyugatosok és Spiró között - és erről szól a "Társalogni avval, aki bölcs" - ott van többek között Nádasdy Ádám, Eörsi István, Csányi János, Forgách András, Várady Szabolcs és Imreh András - Szele Bálint 2005 és 2008 közti interjúfelkérésére a fordítók közül ők mondtak igent (kár, hogy a többiek nem: hiányzik, hogy csak egyetlen példát említsünk, a már soha nem pótolható, meg nem történt beszélgetés Szabó Magdával), s rajtuk kívül még négy neves szakember: Borbás Mária, Géher István, Ruttkay Kálmán és Kállay Géza.
Õk válaszolnak Szele vissza-visszatérő és személyre szabott kérdéseire a fordításról és azok hazai recepciójáról. A költészettől ódzkodó színházi közönségnek, a rossz beszédkultúrával rendelkező színészeknek és a nagyon is színházi szempontoktól vezérelt rendezőnek kell, hogy megfeleljen az új fordítás, vagy a filológusoknak és irodalmároknak? Átültetendő-e a négyszáz éve köznapinak számító beszéd a mai kultúrába, s mihez kell kezdeni a már Shakespeare korában is emelkedett részekkel? Hogyan fordíthatók a rímes, szójátékos, jambikus, pajzán részek? Hogyan viszonyul a kanonizált, néha szentnek és sérthetetlennek tartott, klasszikus fordításhoz az "újrafordító"? Mi alapján válogat a fordítások között a gyűjteményes kiadás szerkesztője, hogyan látta a kortárs Szabó Lőrincet, a fordítót? Vagy akár: hogy dolgozik egy Shakespeare-fordító, mennyi idő alatt készül egy tragédia?
Hogy a riporteren vagy a készséges válaszadókon múlt-e, nem eldönthető, de a kötet mindvégig rendkívül jól olvasható, sőt kifejezetten izgalmas. S még ha nem is tűnik szerencsésnek adott esetben ötödször olvasni ugyanazt a kérdést, a fordítók jelentősen eltérő hozzáállása miatt a válaszok minden esetben mások és mások ilyenkor is; Szele jól váltogat az általánosabb érvényű, illetve az egyes fordítókra szabott elméleti, és az egy-egy szövegrészre, eseményre irányuló gyakorlati kérdések között.
Így tehát elvárások, előzetesen támasztott igények nélkül kiváló olvasmány e 11 Shakespeare-interjú mindazok számára, akik legalább egy drámának ismerik egy klasszikus és egy újabb fordítását. Azonban ahhoz, hogy a beszélgetések egymásutánja (a teljességre törekedve) átfogó képet adjon a mai magyar Shakespeare-fordításról, nemcsak a felidézett fordítások valamilyen formában való közlése hiányzik nagyon a kötetből, de az is, hogy a riporter egymásra is reagáltassa interjúalanyait. Ilyenre csak egyszer kerül sor, mikor Csányi - kérdés nélkül - kifejti nézeteit Nádasdy fordításairól, elveiről. Épp ez kellene ahhoz, hogy érezzük, nem külön világok izolált egyéneiről van szó, hanem egy kis ország még kisebb irodalmi életének kortárs, egy témában érdekelt szereplőiről. Ha valaki ma nekiáll Shakespeare-t fordítani, annak ne csak Vörösmartyról vagy Petőfiről legyen véleménye, hanem Eörsiről vagy Nádasdyról is. És amikor egy könyv huszadik, ötvenedik és századik oldalán ugyanabban a témában három egymással homlokegyenest ellenkező, de egyformán logikusnak tűnő vélemény hangzik el, jogos igény lehet az olvasótól, hogy ezt ne egyedül ő, hanem a szerző is észrevegye, aztán pedig fel is tegye a kínálkozó kérdéseket.
Ráció Kiadó, 2008, 184 oldal, 2180 Ft
