MIDEM, 2004: Agyő, möszjő Vapőr!

  • 2004. február 5.

Könyv

Cannes-ban zuhog az eső. Veri, veri a pálmafákat, arcunkba vág, egyszerűen pofátlankodik; de nem csüggedek, megyek, megyek, ha nem is az őszbe, de a fesztiválközpont felé, ahol magyar napot tartanak: ma, azaz 2004. január 26-án adják át a MIDEM díjait honfitársainknak. Kocsis Zoltán életművéért, Eötvös Péter mint a legnagyobb élő zeneszerző, a BMC kiadó képviseletében Gőz László pedig Eötvös egyik lemezének (Vocal Works) megjelentetéséért veheti át este hatkor a kitüntetést. De itt még nem tartunk, egyelőre - hiszen most járok itt először és meglehet, utoljára - érdeklődéssel bámulok ki a busz eső áztatta ablakán: hova is kerültem voltaképpen?

Cannes-ban zuhog az eső. Veri, veri a pálmafákat, arcunkba vág, egyszerűen pofátlankodik; de nem csüggedek, megyek, megyek, ha nem is az őszbe, de a fesztiválközpont felé, ahol magyar napot tartanak: ma, azaz 2004. január 26-án adják át a MIDEM díjait honfitársainknak. Kocsis Zoltán életművéért, Eötvös Péter mint a legnagyobb élő zeneszerző, a BMC kiadó képviseletében Gőz László pedig Eötvös egyik lemezének (Vocal Works) megjelentetéséért veheti át este hatkor a kitüntetést. De itt még nem tartunk, egyelőre - hiszen most járok itt először és meglehet, utoljára - érdeklődéssel bámulok ki a busz eső áztatta ablakán: hova is kerültem voltaképpen? Ahogy józanul ereszkedünk le a szállodánknak helyet adó dombról, annyi világos, hogy mediterrán városkában járunk, szűk utcácskákkal, roppantul csábító éttermi teraszokkal - de melankolikusan lehetne itt tavasszal ejtőzni, néhány pohár vörösborral elbeszélgetve! A nagyobb szabás a központban fogad, itt már kitágul a tér, megnyílik a tenger, ennek partján monumentáliskodik a fesztiválpalota - melynek építészetéről, mint a halottról, jót vagy semmit. A regisztráció, a várakozással ellentétben, másodpercek alatt zajlik, nevem a listán, arcom a digitális kamerában, une minute, és máris szörnyűséges igazolványképemet kínálhatom fel a mindenféle védőeszközökkel felszerelt biztonsági őröknek. Elfogadják, és betessékelnek az előcsarnokba. Bent rögtön elfog az a fullasztó érzés, mely a következőkben egyre nő, mindenütt nyüzsgés, az a jellegzetesen emberi serteperte, mely kivált értelmetlenségével kelt vakrémületet. Lemezkiadók százai, ezrei, CD-k, DVD-k, plazmatévék, számítógépek, kivetítő, a technika megannyi fárasztó csodája, van itt minden, kivéve a ruhatárat, így aztán kénytelen-kelletlen nagykabátban kell végigcsinálni az egész napot, és ez, mi tagadás, igényel némi virtuozitást.

A BMC standja kissé a B vágányra szorult, de ennek is megvan az előnye, könnyebb megközelíteni az utcát, mely az egyetlen lehetőséget jelenti a dohányosoknak - nekem. Állsz a szabadban, lábad alatt Wynona Ryder meg én nem tudom, ki kőbe dermesztett kéznyoma, a tengerből mindenféle látomásokat kavar föl a szél, bagózol és fütyülsz az egészre. De ez csak későbbi érzemény, most éppen Hiller István magyar kulturális miniszterre várunk, aki, gondolom, helyesen tette, hogy képviseli most hazánkat. Megérkezik, tolmácsa elsőrangú, a kialudt miniszter profin, mosolyogva lendül be a három négyzetméternyi területre; nyilatkozatai célratörők, határozottak; én meg azt látom, hogy szerfölött ügyetlen zsurnaliszta vagyok, nem sikerül egyetlen kérdést sem kipréselnem ekkor még kétségbeejtően száraz agyamból. Amikor mégis, Hiller már a ZDF által készített Eötvös-portrét vetítő tévé előtt áll, gyermeki naivitással, kissé archaikus mosollyal fényképezkedik. Illik néki a MIDEM.

Interjú

Aztán megérkezik Kocsis Zoltán, lefogyva, frissen, mintegy üdén veti magát a toporzékoló újságírók markába. Miután gratulálok a díjhoz, megkérdem tőle, hogy ő, aki a zene szinte minden ágában dolgozik, miért nem tevékenykedik operakarmesterként is. Én ugyanis szeretném. Mire Kocsis: "Az a helyzet, hogy viszonyom az opera műfajával nem teljesen problémamentes. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint Pierre Boulez, aki képtelen lenne egy úgynevezett szabályos olasz vagy német operátdirigálni. Ha arra gondolok, hogy egy korai Verdit vezényeljek, inkább elmegyek vacsorázni - mondta Boulez. Egyszóval szívesen dirigálnék problematikus, nehéz darabokat, mint például Wagner Trisztánja, Parsifalja vagy a Pelleas és Mélisande Debussytől. De eddig még nem érkezett fel-kérés. Mindamellett az operaház zenei vezetésével jó kapcsolatot tartok, a fő-zeneigazgató, Kovács János rendszeresen dirigálja a Nemzeti Filharmonikusokat. De hát inkább írni kellene operát, mint vezényelni."

"Voltak ilyen tervei - vetem közbe -, ha jól tudom, bizonyos, eleve operalibrettónak szánt Pilinszky-szövegekkel."

"Igen, és egy meg is valósult közülük, de hát ez olyan opera volt, amelyben egyáltalán nem énekeltek. Anno Karlsruhéban volt a bemutató, Tábori György rendezésében. Magyarán, az előadás leginkább róla szólt."

"Ha már a komponálásnál tartunk, az utóbbi években, mint pályája elején, ismét rengeteg átiratot készít. Számomra az utóbbiak közül kiemelkedett Bartók Húsz magyar népdal című, eredetileg csupán zongorakísérettel ellátott művének a hangszerelése. Ugyanakkor a szaksajtó egy részében - gondolok itt mindenekelőtt Csengery Kristófnak a Muzsika novemberi számában írt, rendkívül éles kritikájára - komoly ellenérzéseket keltett a darab."

"Azt gondolom, mindenkinek szíve joga megírni a véleményét. Mindamellett úgy vélem, hogy az átiratok, utólagos hangszerelések olykor nagyban elősegíthetik egy-egy kevéssé ismert, valamilyen okból ritkán játszott darab elismertetését. Miért játsszák keveset ezt a Bartók-művet? A válasz voltaképpen pofonegyszerű: rendkívül nehéz. A zongoraszólam majdnem olyan igényes, mint az első vagy második zongoraversenyben, és az énekeseknek is pokoli kihívást jelent. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy ott van vagy ott lehetne a legnagyobb Bartók-művek, a III. vonósnégyes, a Zene húros és ütőhangszerekre vagy a Kétzongorás szonáta társaságában. Tudjuk, hogy Bartók ötöt hangszerelt meg a dalokból. Magam régebben sokszor játszottam a zongoraszólamot, kísértem Lukin Mártát, Kálmándi Mihályt, Gulyás Dénest, de valahogy mégsem jutott el a közönséghez. Azt gondoltam, ha már megvan öt, miért ne legyen meg az összes? Eleinte a Bartók által használt, kisebb létszámú kamaraegyüttesre gondoltam, de aztán ez kevésnek bizonyult, a zenekar hatalmasra duzzadt, végül még kórust is bevetettem. Persze bírálható, hogy - például a Hatforintos nótában - a roppant hangszerarmada elnyomja az énekeseket. Mindamellett nem tartom sikerületlennek ezt a munkámat."

Bátran tovább faggatózom: "Ha már a kritikánál tartunk, nem kerülhető meg egy kérdés. Tudjuk, hogy Fáy Miklós éppen egy Kocsis Zoltánról szóló könyvön dolgozik, mely feltehetően novemberben kerül piacra. Azt is tudjuk, hogy őt a Schiff Andrást bíráló cikke miatt szinte kiközösítette a zenés céh, néhányan nyílt levélben követték meg a szakma nevében Schiffet. Nem le-hetséges-e, hogy sokan a Schiff és Kocsis közti rivalizálást elmélyítő dolognak fogják majd fel az önről írt kötetet?"

"Nincs semmiféle rivalizálás, vagy ha mégis, az kizárólag zenei jellegű. Hogy eltérően játsszuk, teszem azt, Schubertet, ez igaz, ám ugyanakkor teljesen természetes. Én Schiff Andrást az egyik legelmélyültebb, a zenét fanatikusan szerető muzsikusnak tartom. azon kevesek egyike, akik rengeteget tesznek a klasszikus zene mára szinte teljesen elveszett tekintélyének viszszaállításáért. Nem lesz konfliktus."

"A Fáy-vita előtérbe hozott bizonyos anomáliákat a magyar zenekritikai életben. Elégedett-e az újságok tevékenységével?"

"Fáy Miklóst közös barátaink révén gyerekkora óta ismerem. Cikkeit lehet vitatni, de annyi bizonyos, hogy őróla elmondható: sine ira et studio. Ha mondjuk a nyolcvanas években felléptem, a koncertről legalább nyolc-tíz bírálat jelent meg. Ma szinte egy sem, gyakorlatilag megszűnt a napilapokban a zenekritika, és más jellegű periodikák sem igen törik magukat. Ez áldatlan helyzet, melyért persze elsősorban a szerkesztőségeknek kell viselniük a felelősséget. A komolyzeneáltalános válságának korában ez nagyon rossz irányba vezethet."

Újabb újságírók somfordálnak a közelünkbe, Kocsis már egy kissé belefáradhatott fontoskodásaimba, megköszönöm a beszélgetést és odébbállok.

A lengyel csoda

De hova? A legtarkább standok nemigen vonzanak, az újságíróknak berendezett klubszobában meg pofára esem, a hagyományos, egeres komputerek mind foglaltak, a laptopra emlékeztetőekről meg hamar kiderül, egyszerűen nem tudom használni őket. Passzionátus egerészésbe fogok, de rádöbbenek: ezeken a gépeken valami más állatka helyettesíti a macska kedvencét - mindamellett képtelen vagyok markom csapdájába csalni. Nézem, ahogy a többiek elnézik bénázásomat, már nemcsak az ablakon túl, de rólam is szakad a víz, aztán bedobom a törülközőt. Bizony jól esne most egy cigi, kezdek az utca felé botorkálni, ám ekkor csoda történik: megejtően fűzöld Vodka Zubrowka felirat mosolyog rám a bokszok közti egyik utcácskából. A lengyel pavilon elé vitt jó sorsom és a véletlen, meg tán Szent Cecília, a zene védőszentje. A súlyosan katolikus lengyelek sem gondolhatják másként, egy kis beszentelés sosem árt, így aztán standjuknál hegyekben állnak a vodkásüvegek, a pofásra tört jég, valamint a narancslé. Egy alig látható, oldalra cselező derékmozdulat, és máris a pincér előtt állok: "vodka avec jus d'orange", vetem oda lengyelesnek szánt francia kiejtéssel. Szeme sem rebben, hisz mint később kiderül, nagyjából annyira polyák, mint én. Kezemben a nagyszerű nedűvel már fordulhatok is a kitervelt teraszra, hogy elnézve a vigasztalan esőt és tengert rágyújtsak a jól végzett munka után fölöttébb megszolgált cigarettámra. Röpke fél óra alatt még kétszer tisztelgek a nagyszerű szlávoknál (a pincér már kérés nélkül tölt), akik a pár négyzetméternyi térségben szemmel láthatóan egyre emelkedettebb hangulatban dicsőítik Chopint meg talán Miczkiewiczet. A legszigorúbb dohányzási tilalom ellenére előkerülnek a dohányzókészletek, a füstöt vágni lehet, a helyzet fatálisan elkocsmásodik, már-már attól kell tartani, hogy kitör az általános polonézezés-mazurkázás, amikor hirtelen megjelenik a lengyel kulturális miniszter, az osztály elcsendesedik - vigyázz! Nem maradhatok.

A magyar csoda

Ebéd után (Fondue a la bourguignonne, a ház vörösborával meglocsolva) a magyar sajtótájékoztató, ekkor már pezsgőzünk (a pincért mintha láttam volna már valahol), hisz valamivel csak föl kell készülni a hamarosan kezdődő, Eötvös Péter tiszteletére adandó koncertre. A zsúfolásig megtelt teremben meglehetősen zavaró a légkondicionáló zúgása, persze a muzsikusok, az UMZE, a Budapest Jazz Orchestra nagyszerűen dolgoznak, meglátszik rajtuk az erős délelőtti próba és az, hogy velem ellentétben ők nem látogatták a lengyel pavilont. Nagy a siker, a záró számként előadott Paris-Dakar című Eötvös-művet kitörő lelkesedés fogadja, Gőz László, a BMC vezetője, aki most a harsonaszólamot játssza és az egész magyar zenészgárda lelke, nyilvánvalóan meghatódott.

Könnyezésre nincs idő, vagy lesz még, hiszen perceken belül átadják a MIDEM díjait. Az amerikai David Hurwitz vezeti a ceremóniát, és pillanatok alatt frenetikus hangulatot teremt. Engem kísértetiesen emlékeztet Kellér Dezsőre: van benne valami egy kávéházi újságíróból és egy emberszabású teknősbékából. A dolog pillanatok alatt zajlik, minden díjazott pár szellemes francia vagy angol mondatot mond köszönetként, mi, magyarok a legvégén kerülünk sorra, Kocsis tökéletes angol kiejtéssel mondja, hogy noha életművéért kapta a kitüntetést, találkozzunk negyven vagy ötven év múlva, Eötvös meg csak annyit mond, megnyugtató számára, hogy élő (living) zeneszerzőként vették számításba.

De mielőtt újabb könynyeket morzsolhatnánk el, már vonulunk is át a fo-gadásra, ahol da capo al fine felkiáltással pezsgőket emelek magamba (ördögi ez a pincér, úgy látszik, bejátssza az egész pályát...) - ej, de betyáros dolog magyarnak lenni Cannes-ban!

A zsurnaliszta epilógja

Aztán éjjel nem bírok magammal,elmerülök az éjszakai életben, ami annyit tesz, hogy megnézem egy színes bőrű fiatalember rockkoncertjét. Nem tudom, ki ő, nem tudom, miféle irányza-tot képvisel, de egy szál gitárjával kísért éneke, izzadságtól fénylő, kígyózó teste, a fiatal Prince-re meg Jimi Hendrixre emlékeztető játéka szerfölött meggyőző. Különösen a körülöttem vonagló ifjoncok körében (átlagéletkor 16 év) a marihuánától szagló teremben, ahol hamarosan ugyancsak belengyelesedik a hangulat, a cigiket gátlástalanul dolgozzák bele a padlószőnyegbe, ahol lehet, táncolnak, a szemekben mindenféle furcsa tüzek. Az utolsó busz egy életes halottnak látszó zsurnalisztát helyez el a szálloda kertjében.

Mielőtt elfelejteném: emlékezetes volt még a másnap reggeli felkelés is - hogy élek, ráadásul telefonálok, ez némi optimizmussal töltött el. Aztán egy kávé a cannes-i kávémérések egyik kispiszkosában, körülöttem a focimeccsről üvöltöző franciák és olaszok; ez a csehó nem esik a turisták vonulási irányába. Néhány óra séta, aztán vissza a szállodába. Nizzába induló buszunkat a fáradhatatlan Gőz László búcsúztatja, mígnem Káip Róbert, a fiatal harsonás odakiáltja neki: "Agyő, möszjő Vapőr!" És ehhez már semmit nem lehet hozzátenni.

Csont András

Neked ajánljuk